Észak-Svédország havas hegyei és lankái között az ipar soha nem látott bűnözést és korrupciót szül. Egy kisváros lakói egyik reggelen arra ébrednek, hogy felrobbant az egyik vasúti híd, később pedig holtan találnak egy környezetvédelmi aktivistát. A Jana-Kippo trilógiával híressé vált Karin Smirnoff egy újabb résszel egészítette ki az eredetileg Stieg Larsson által indított Millennium-könyvsorozatot. A lány, aki az ördögtől sem fél visszatér a jól ismert pároshoz, újra akcióban láthatjuk Lisbeth Salander, a híres hackert és Mikael Blomkvist újságírót, akik az ökoterrorizmus nyomába erednek.
Karin Smirnoff: A lány, aki az ördögtől sem fél (részlet)
Ford. Erdődy Andrea
A pokolban létezik egy külön bugyor igazgatók és kockázati tőkebefektetők részére, akiknek úszóhártya nőtt a lábujjaik közé, a karjukat pedig repülésre is képesek használni.
Akár a vándormadarak, ők is útra kelnek, amint rossz idők köszöntenek rájuk, de mindig érkeznek helyettük újak. Olyanok, akik a legzordabb viszonyokkal is megküzdenek, és akkor is feltűrt ingujjban járnak, amikor rossz szelek fújnak.
Aranyásók, akik bőven rendelkeznek pénzmaggal. Ha ugyanis nem így lenne, nem is kellene azt rejtegetniük.
Mintha a jövőbe látnának, a hegyoldalnak tapasztják a fülüket, és azt mondják: „Itt a kincs, amely olyan gazdaggá teszi a birtoklóját, hogy bárki képtelen lenne nemet mondani rá.”
Azután, amikor a pénzforrás elapad, vagy bezuhan a fémek piaci ára, nem ők azok, akiknek egy zsúfolt ebédlőben kell magyarázkodniuk, hogy sajnos nehéz idők járnak.
Ugyanis egy egész HR-részleg áll a rendelkezésükre, hogy eltakarítsa utánuk a szart. Nekik pedig addigra se hírük, se hamvuk. Elpucolnak, távol a megmérgezett folyóktól és a beszennyezett földektől, és távol a munka nélkül maradt bányászoktól is, akiknek tele a tüdejük kőporral, azbeszttel és gázolajgőzzel.
Az igazgatók és kockázati tőkebefektetők azonban addigra már új helyszíneket, újabb hegyeket keresnek. Persze más cégnév alatt.
És az új vezetőségi tagjaikat, akik újabb pénzkötegeket lengetnek a politikusok orra előtt, ismét hősként üdvözlik. Hiszen ők fogják gazdaságilag magasabb szintre emelni a gyéren lakott településeket, új munkahelyeket teremteni, és megalapozni az emberek jövőbe vetett hitét.
1. FEJEZET
Éjszaka van. Mínusz valahány fok, pedig már jócskán benne járunk a májusban. Ropog a fagyott fű a lába alatt, miközben átgázol az erdőn, nem veszítve szem elől a célt, amely pár száz méterre van tőle, a Njakkaure-patak folyásirányával szemben. Ez a patak a felhagyott gasskasi bánya, avagy népnyelven „a Lyuk” mellett csörgedezik.
Az éles holdfényben úgy tornyosulnak a házak és a szürke hegycsúcsok, akár egy gyéren lakott alpesi faluban. Ahol ő van, nem lát rá magára a Lyukra, ám ez nem is zavarja különösebben.
Idegességében borzongás fut végig a testén, de nem tegnap bújt ki a tojásból. Tudja, mit csinál.
Csak előbb még kipiheni magát egy kicsit. Leveszi a hátizsákját, kinyitja a széket, és előkotor a zsákból egy termoszt.
Mire pár csészényit megiszik belőle, visszanyeri az erejét. A pulzusa lelassult. Élvezettel szívja be a levegőt.
Egy fenyőfa ágai alól előhúzza a kenut, amely már tavaly óta ott pihen. Az igazat megvallva nem sokat kirándult vele. Voltaképpen csak egyetlenegyszer. Szemügyre veszi a jármű fenekét, nincs-e rajta sérülés. Majd bevontatja a vízbe, és egy fához kötözi, amíg egy kicsit kifújja magát.
A víz lágyan nyaldossa a hajótestet, mialatt a férfi az evező segítségével befelé löki magát. Innentől már nyugodtan hagyhatja, hogy az áramlat sodorja magával pár száz méteren át lefelé, a híd irányába.
A patak felett átvezető híd eredete a 18. századig nyúlik vissza. Jelenlegi formáját azonban akkor nyerte el, amikor a bányát az 1940‑es évek végén üzembe helyezték. Vasgerendákkal megerősítve úgy építették meg, hogy a part felé haladó, jól megrakott ércszállító vagonok súlyát is elbírja. Lentről még a hídszerkezet régi kőlábazatát is látja. A tökéletesen arányos gránitköveket úgy illesztették egymáshoz, amiből látszik, hogy a szépség egykor értéknek számított.
A férfi most lefékezi a kenut. Lassan, hogy el ne veszítse az egyensúlyát, a hátizsákját egy rozsdás vaskampóra akasztja, és párszor körbetekeri varrócérnával, hogy le ne csússzon róla. Tizenkét kilót meg kell, hogy tartson. Még akár ezerkétszázat is.
Már az alig kiskamasz bandatagok is tudják, hogyan kell összeszerelni egy bombát.
Ám alighanem erősen hiányosak az ismereteik a robbanóanyag mennyiségének és hatóerejének összefüggéseit illetően. Egy gramm robbanóanyag hatótávolsága húsz méter. Ő is csupán a nyílt tér miatt tankolt fel belőle ennyire. A robbanás ugyanis jóval hatékonyabb zárt térben, például egy szobában vagy egy autóban, ő pedig biztos akar lenni benne, hogy a híd a levegőbe repül.
Szíve szerint megállna egy kicsivel távolabb, és onnan nézné végig az egészet, ám kénytelen lesz ellenállni a csábításnak. Bár technikailag mit sem számít, ha ő maga is a levegőbe repül. Lassan úgyis leél már egy teljes emberéletet. Mielőtt azonban az égi fény magával ragadná a lelkét, akad még pár elintéznivaló a bakancslistáján.
Karóráját feltartja a fejlámpája fényébe. Három óra múlt húsz perccel. Még néhány evezőcsapás, és eléri azt a sebességet, amellyel újból könnyedén keresztülsiklik majd a kétfokos tavaszi vízen, míg már nem látja maga mögött a hidat.
A parton ismét egy fa alá rejti a kenut. Eszébe jut, hogy nem lett volna rossz néhány fenyőágat hozni magával, de már nem mer nekiállni gyűjtögetni. Az autóhoz vezető út utolsó szakaszán többször is meg kell állnia. Már nem liheg. Egyszerűen nem kap levegőt.
Izzadt teste a hűvös lepedőn pihen. Még egy csésze kávé és mellé a reggeli újság. Felrázza a párnát a háta mögött, majd előveszi feltöltőkártyás telefonját.
A hajnali negyed öt tökéletes időpont arra, hogy a gasskasiak az eljövendő világháború zajára ébredjenek.
Ez az ő háborúja. Leteszi a kezéből a telefont. A fal felé fordul, és hallgatja a robbanás távoli hangját.
Kár azért a jó kis termoszért, amelybe az anyagot rejtette, ez az utolsó gondolata, mielőtt álomba merül.
De aludt egyáltalán? Ugyanis ismét érzi a fájdalmat.
Egy pillanatig már azt képzelte, szabad ember. Elterelődött a figyelme a hasogató hátfájásáról, izgatottá vált, és még a köhögése is alábbhagyott.
Most azonban egy másfajta fájdalom hasít a bensőjébe. Negyedórába telik, mire képes elvonszolni magát a mellékhelyiségbe. Vizel, majd megborotválkozik – hiszen sosem volt slampos ember –, feltesz egy újabb kancsó kávét főni, így várja a helyi hétórás híreket.
Ma hajnalban, negyed ötkor nagy erejű bomba robbant fel, amely Gasskas területének nagy részén érezhető volt. A rendőrség szerint egy nagyon erős robbanóanyag okozta. Megrongálta többek közt a Njakkaure-patak hídját is, amelyet korábban a gasskasi bányából származó érc vasúti szállítására használtak.
– Jelenleg is folyik a környéken okozott kár felmérése. Igyekszünk megbizonyosodni afelől, hogy senki nem sérült meg. A támadás közveszélyokozásnak minősül, mindaddig, amíg a nyomozás meg nem állapítja, mi okozta a robbanást – közölte Hans Faste, a gasskasi rendőrség Súlyos Bűncselekmények Osztályának vezetője.
Kezdetnek nem rossz, állapítja meg a férfi, és végigpörgeti a Gaskass újság internetes oldalát. A körülmények ellenére mégiscsak kellemes napnak ígérkezik a mai.
2. FEJEZET
Ez meg kinek az ötlete volt?
Svaláé, akinek több oka is volt rá, hogy kitalálja.
Az első ok Ester Södergran, a Gaskass egyik ifjú újságírója, aki valami új, ütős hírre vágyott. A második ő maga, Svala Hirak, aki most pár hétig a lapnál gyakornokoskodik, és segít neki. A harmadik pedig Lisbeth Salander, aki egy drónt küldött neki ajándékba karácsonyra.
– Ismersz pár jó kis elhagyatott épületet? – tudakolja Ester. – Kiadhatnánk egy szombati különszámot, amelyben kísértetjárta házak szerepelnek.
– Biztos van belőlük jó pár, de kísértetjárásról nem tudok – feleli Svala.
Végül csak összeállítanak egy listát, és a rajta szereplő épületek közül kiválasztják a legkülönösebbeket. Egy olyan kistelepülésen, mint Gasskas, bőséggel találni lakatlan házakat, bár a többségük egyszerű erdészház, amelyek különböző okok miatt üresen állnak. A tulajdonos örökös nélkül hunyt el, vagy a leszármazottak összekaptak az örökségen, esetleg a ház egy forgalmas út mellett áll, ami egykor praktikus lehetett, manapság azonban már képtelenség eladni az efféle épületeket.
A listán szereplő utolsó épület a szanatórium, amely a többi ilyen intézményhez hasonlóan magányosan tornyosul egy gyönyörű tó partján.
Azonban a közeli Sandträskben, egy fél évszázadon át működő, mintegy harmincezer beteget ellátó szanatóriumtól eltérően, az eldugott helyen álló gasskasi épület a svéd orvostudomány feledésének homályába merült.
Svala rákeres a Google-on, és hangosan felolvassa a szöveget:
„A harminc fő befogadására alkalmas épület 1945-ben épült, elsősorban a célból, hogy tehermentesítse a sandträski kórházat a tbc-vel fertőzött menekültek ellátása alól. Az utolsó betegek 1963-ban távoztak innen. Ezután az épületet többek közt kábítószerfüggők kezelésére, valamint a balkáni háború menekültjeinek befogadására használták. A kétezres évek közepe óta az épület üresen áll. Távoli elhelyezkedése és leromlott állapota miatt a lebontása is szóba került.”
– Hát, ha szóba is került, az minden bizonnyal még 2021 decembere előtt történt, mert úgy tűnik, akkor értékesítették. Odamegyünk, méghozzá most azonnal! Az sem baj, ha van ott valaki. Hátha tudja, járnak-e arra szellemek – magyarázza Ester, azonban meg sem mozdul. Inkább folytatja az írást.
Svala eközben Ester komoly ábrázatát vizslatja, aki valamit forgat a fejében, és kis idő múlva a falakon túlra, a semmibe mered.
Mióta Svala a lapnál gyakornokoskodik, egyfajta barátság szövődött köztük. Svala úgy érzi, mintha a lány a nővére lenne, akivel lehet beszélgetni és tréfálkozni. Aki meghallgatja őt, és gúnyolódás nélkül válaszol neki, nem inti csendre, sem óvatosságra. Aki még este is képes neki sms-t írni, hogy megkérdezze, mit csinál. Aki megosztja vele a gondolatait, és tanítgatja őt.
Svala pedig minden tudást magába szív. Címlapot készít, bevezetőket ír, hagyja, hogy a szavak komoly mondatokká alakuljanak a kezei alatt, ahogy azt az újságcikkek merev formai előírásai megkövetelik.
– A fenébe, Svala! Én sem írok rosszul, de te valóságos mestere vagy a szavaknak! – fakad ki olykor Ester.
Bár nem csak az ilyesfajta dicséretet veszi jó néven.
– Svala, nézd ezt a képet, amit rólad lőttem! Tudod te, milyen csinos csaj vagy? – hallja, és odabent, a gubóban megmozdul valami, ami egyszer majd pillangóvá változik.
Önmagát is másképp látja már, és tudja, mások is másként tekintenek rá. Nem láthatatlan többé.
Követik a GPS által megjelölt útvonalat falvakon keresztül, tavak mentén és hegyeken át, mire elérik úti céljukat.
Még egy tábla is segíti őket. Jobban mondva kettő. A régebbin a helységnév áll, az újabbik pedig arról tájékoztatja a látogatót, hogy ez magánterület, és kamerákkal figyelik. Az út pedig egy sorompóval le is van zárva.
– Most mit fogunk csinálni? – tudakolja Svala.
– Leparkolunk, és odamegyünk.
Az udvart egykor kör alakban övező, dús csipkebokorsövény éppolyan elhagyatottnak látszik, akár maga az épület. Semmi életre utaló jelet nem látnak, sem járművet, sem egy teremtett lelket. Egy öreg nyírfa kettétört a télen. Akárcsak a zászlórúd. Az árnyas részeken még mindig megcsillan egy kis hó.
– Sehol egy lélek – állapítja meg Svala.
– Viszont annál több a szúnyog – teszi hozzá Ester, miközben csapkod maga körül.
Svala hagyja, hogy egy szúnyog a karjára szálljon, és degeszre szívja magát vérrel.
– Most ébredeznek az áttelelt nőstények – magyarázza. – Biztos nagyon éhesek.
– Na akkor szerencséjük, hogy vannak még hozzád hasonló állatbarátok, akikből lakmározhatnak – feleli Ester, és agyonvág még néhányat.
Megrángatnak pár zárt ajtót, majd tesznek egy kört az udvari épületek körül, de sehonnan sem tudnak bejutni.
Időnként mintha hangokat hallanának. Ám valahányszor megállnak és fülelnek, a természet hangjain kívül csend támad.
A hátsó oldalon haladnak tovább, ahol a földszinti ablaküvegeket pozdorjalapokkal helyettesítették. Itt-ott lepattogzott a vakolat.
– Nehéz úgy kísértetekre vadászni, ha az ember be sem jut hozzájuk. Kénytelenek leszünk feladni, ha csak nem találunk valakit, aki ki tudja nyitni nekünk az ajtót – jegyzi meg Ester, majd hirtelen megtorpan. – Hallod ezt? Nem egy kocsi hangja? Talán nem lenne jó, ha meglátnának minket. Elvégre ez magánterület.
Így hát rohanni kezdenek az erdő felé, és meg sem állnak, amíg ki nem érnek a főútra.
A fák közül figyelik a szerkesztőségi autót. És az autó mellett álló fickót, aki telefonon beszél.
Tulajdonképpen nincs ebben a helyzetben semmi különös. Ester átugorja az árkot, és megindul a férfi felé.
– Jó napot! – kiáltja oda neki már messziről. – Szeretné, hogy odébb álljak a kocsival?
Svala a választ azonban már nem hallja. Egy fa mögé bújva várja meg, míg a férfi eltűnik.
Fotó: Scolar
