Amerika romokban hever, egy 19 éve tartó háború az országot a gazdasági és társadalmi válság szélére sodorta. A szabad gondolkodást a diktatórikus hatalom betiltotta, az emberek szegények, de hűségesek és behódolnak a kormánynak. Az egyetlen kiút egy életre-halálra szóló vetélkedő, A hosszú menetelés, amelyben fiatal férfiak addig sétálnak, míg csak egy marad közülük életben. Aki nem tartja a tempót vagy megáll, azt lelövik. Megnéztük a legújabb Stephen King-adaptációt.
Bár A hosszú menetelést 1979-ben adták ki (ráadásul az író a Richard Bachman álnevet használta), King már 1966 környékén, alig 19 évesen, a Maine-i Egyetemen töltött évei alatt elkezdte írni, nyolc évvel az első regényének tartott Carrie publikálása előtt. Ráadásul ez csak az egyike annak a jó pár feldolgozásnak, ami idén az író különböző alkotásaiból készül, mint például a pár hónapja bemutatott véres horror, A majom.
Ez a film ugyan nem hagyományos King-horror, mégsem nyújt kevésbé megrázó élményt. Sőt talán egy rémisztő látlelet arra is, hogy mi várhat ránk a jövőben.
Ki marad talpon?
A film rendezője Francis Lawrence, akinek a nevéhez többek között Az éhezők viadala-filmek is kötődnek, viszont helyesen felismerte, hogy ma már teljesen más a disztópia, mint akár 10 évvel ezelőtt volt. A hosszú menetelés egy feszült, váratlan fordulatokkal teli feldolgozás lett, ami szinte olyan már, mint egy kamaradráma – lassan kibomló, de annál komplexebb karakterekből rakja össze a világát.
Katniss kalandjaival vagy akár más disztópiával ellentétben itt nincs rálátásunk a szélesebb világra, nem értjük meg a diktatúra működését, nincs kitekintés arra, hogyan él a társadalom többi része, sem arra, hogy valójában kik nézik a minden évben megrendezett gyaloglós vetélkedőt. Csak annyit tudunk meg, amennyit ezek a fiatal férfiak elmesélnek egymásnak.
Gondolatban mi is a karakterek mellett lépdelünk, a mesterien épített feszültségtől nem tudunk máshova nézni: nincs felszabadítás, de remény és megoldás sem.
A film határozott erőssége, hogy a nézőt folyamatosan rettegésben tartja. A jól adagolt humor és párbeszédek között egészen váratlanul történnek meg a halálesetek. Végig arra számítunk, hogy egy ponton szembe fognak szállni a menetelők a szabályokkal, összefognak és a katonákra támadnak, de ez elmarad. A rettegést tehát nem az arctalan katonaság, a biztos halál vagy a kimerülésig tartó séta adja, hanem az, hogy tényleg nincs menekvés a rendszer elől.
A szereposztás telitalálat: a fiatal színészek színes csapatot alkotnak, könnyedén elviszik a hátukon ezt a másfél órát. Érdemes kiemelni Philip Seymour Hoffman fiát, Cooper Hoffmant, akit korábban a Licorice Pizzában láthattunk, és az Őrmestert játszó Mark Hamill karakterét is, akinél csak azt sajnáljuk, hogy a karakteres hangja (szinte az egyetlen színészi lehetősége a filmben, mivel el van maszkírozva és alig mozog valamit) a magyar szinkronban elvész.
A nagyon is valóságos disztópia
A hosszú menetelés egy megrázó élmény, nem is feltétlenül az erőszakos jelenetei miatt, hanem mert a jelen tendenciáinak végkifejletét mutatja meg. A háború következtében a társadalom berendezkedett egy folyamatos veszélyhelyzetre, és a katonaságot nevezte ki a rend fenntartójának. Ebben a fasiszta áthallásokat hordozó rendszerben a fiatalok a tekintély, a tisztelet és a kitartás eszményét hivatottak jelképezni, de valójában a behódolás és az elnyomás szimbólumaivá torzulnak.
Elhitetik velük, hogy azért sétálnak, hogy felszabaduljanak, valójában pedig azért teszik, mert nincs más választásuk – a rendszer ezt az egyetlen „megoldást” kínálja nekik.
A folyamatos hiányra és kényszerhelyzetre nevelt társadalom, akárcsak George Orwell kultikus 1984 című művében, könnyen irányíthatóvá és nevelhetővé válik. Változás helyett újratermelődés van, hősök helyett mártírok. Míg Az éhezők viadalában a vetélkedő vége társadalmi változást jelentett, úgy itt annak legitim helyzetét erősíti meg.
Kérdés, hogy ki meddig áll ki a még meglévő elvei mellett és képes-e bárki is feladni a harcot a másik miatt.
Nyitókép: ADS Filmek
