Callie Hart Quicksilvercímű könyvében Saeris Fane eddig sikeresen titkolta el, hogy van egy különleges képessége, ami segít neki megcsapolni a Halhatatlan Királynő víztározóit. Amikor azonban ez kiderül, szembe kerül a Halállal és véletlenül megnyitja a birodalmak közötti kaput. A jég és hó földjére kerül, ahol ráadásul tündék élnek, akiknek korábban a létezésében sem hitt. Saeris, aki több mint ezer év után elsőként érkezett Yvelia hegyvidékére, tévedésből Kingfisherhez, egy jóképű tünde harcoshoz köti magát. A férfinak számos titka és aljas terve van, többek közt a lányt és annak képességeit is fel akarja használni, hogy megvédje a népét, bármi legyen is ennek az ára.
Callie Hart romantikus fantasy regénye az egyik legfelkapottabb könyv a BookTokon: olvass bele, hogy fejtsd meg, hogy vajon miért!
Callie Hart: Quicksilver (részlet)
Az emelkedő
-Hé, ugye tudja, hogy semmi szükség erre az erőszakra?
Zilvaren városában köztudott, hogy egy őrnek hazudni egyenlő a halálos ítélettel. Én ezt első kézből, eléggé fájdalmas úton tanultam meg, a legtöbb zilvareni emberrel ellentétben. Majdnem napra pontosan egy évvel ezelőtt a saját szememmel néztem végig, ahogy a királynő egyik, veretes aranypáncélba öltözött embere kibelezi a szomszédomat, mert az hazudott az életkoráról.
Ami ennél is rosszabb volt, hogy évekkel azelőtt pedig azt néztem végig az utcán néma csendben, ahogy elvágják anyám torkát, és a napsütötte homokra spriccel forró parasztvére.
Ahogy a jóképű őr most megragadta a nyakamat, és gyönyörűen gravírozott kesztyűje arany tükörként vetette vissza a fejem felett ragyogó ikernapok vakító fényét, kész csoda volt, hogy nem törtem meg, mint valami túlérett gyümölcs, és nem fedtem fel a titkaimat. Fémhegyű ujjaival egyre erősebben szorította a torkomat.
– Név. Életkor. Körzet. Halljam! Alacsony rangú polgárok nem léphetnek be az Elosztóba – morogta.
Mint a legtöbb városnak, Zilvarennek, Észak Nagy és Fényes Lobogójának is kerékhez hasonló alaprajza van. A város külső határain túl, a nyomornegyedek és a kivezető csatornák fölé küllők – azaz falak – tornyosultak több mint tizenöt méter magasban, hogy elválasszák egymástól a más-más körzetekben élő embereket.
Az őr türelmetlenül megrázott.
– Válaszolj, kislány, vagy egyenesen a pokol ötödik kapujába küldelek!
Óvatosan megtapogattam a kesztyűjét, közel sem voltam olyan erős, hogy enyhíteni tudtam volna a szorításán, és vigyorogva a csontfehér ég felé fordítottam a szemem.
– Hogy mondhatnék... bármit is, ha... kurvára nem kapok... levegőt?
Az őr sötét szemében harag lobbant. Csak annyit sikerült elérnem, hogy a légcsövemre gyakorolt nyomás még inkább fokozódott.
– Van fogalmad róla, milyen meleg van odalent a palota celláiban, tolvaj, főleg ilyenkor, a leszámolás idején? Nincs víz. Nincs tiszta levegő.
A rothadó holttestek bűzétől a főhóhér is elhányja magát. Három órán belül véged van ott, jegyezd meg, amit mondok!
A palota celláinak gondolata kijózanító hatással volt rám. Egyszer már rajtakaptak lopáson, és leküldtek oda nyolc percre. Abból a helyből nyolc perc is elég volt. Leszámolás közben, amikor bolygónk két napja, a Balea és a Min a legközelebb álltak, és a délutáni levegő reszketett a hőségtől, nem lett volna nagy élvezet a halhatatlan királynő palotája alatti gennyes sebben rekedni, amit börtönnek neveztek. És különben is, nagy szükség volt rám a föld felett. Tudtam, hogy ha nem jutok vissza a kovácsműhelybe napnyugta előtt, akkor a tegnap este kialkudott egyezségnek annyi. Ha nincs alku, nincs víz. Ha pedig nincs víz, akkor az emberek, akiket szeretek, szenvedni fognak.
Bármennyire bosszantott is, beadtam a derekam.
– Lissa Fossick. Huszonnégy éves. Egyedülálló. – Rákacsintottam, mire a rohadék még erősebben szorított. A sötét haj és a kék szem nem volt gyakori az Ezüstvárosban; emlékeznie kéne rám. Az életkor, amit megadtam, igaz volt, ahogy a szánalmas kapcsolati státuszom is, de a nevet kitaláltam. Az igazi nevem? Azt harc nélkül biztosan nem mondom meg.
Ez a szemétláda össze is szarná magát, ha rájönne, hogy épp Saeris Fane-t szorongatja.
– Körzet? – förmedt rám az őr.
Istenek az égben, hogy ez milyen kitartó! De nemsokára azt fogja kívánni, bárcsak ne kérdezte volna meg.
– Harmadik.
– A har... – Az őr a szinte izzó homokra lökött, és a tűzforró részecskék perzselni kezdték a torkomat, ahogy véletlenül belélegeztem őket. A következő lélegzetemet már az ingem ujján keresztül szívtam be, de így sem tudtam teljesen kiszűrni a homokot; néhány szemcse mindig átjutott az anyagon. Az őr megtántorodott.
– A harmadik körzet lakói karanténban vannak. A körzet elhagyásának büntetése...
A harmadik körzet elhagyásáért valójában nem járt büntetés; előttem még soha senki nem tette meg. Akik olyan szerencsétlenül jártak, hogy a körzetem mocskos sikátoraiban és bűzös mellékutcáiban kaparták össze a megélhetésükre valót, általában meghaltak, még mielőtt a szökés gondolata felmerülhetett volna bennük.
A felettem álló őr haragjába most már egy kis félelem vegyült. Ekkor vettem észre az övén lógó kis pestis elleni tasakot, és rájöttem, hogy Zilvaren több ezer más lakójához hasonlóan ő is hívő. Rémülten felrántotta csizmás lábát, és az oldalamba talpalt. A fájdalomtól elállt a lélegzetem, amikor ismét felemelte a lábát, hogy még egyet belém rúgjon. Nem ez volt az első alkalom, hogy megvernek. Ugyanúgy el tudom viselni, ha szarrá rugdosnak, mint bármelyik nyomorult csaló, de aznap délután nem volt időm Madra fanatikus híveihez alkalmazkodni.
Valahol máshol kellett volna lennem, és kezdtem vészesen kifutni az időből.
Egy gyors fordulással és egy előreugrással megragadtam az őrt, közvetlenül a térde alatt – ezen a helyen nem védte őt a nehéz aranypáncél.
A könnyeim hirtelen és forrón törtek elő. Jó színész vagyok. Lenyűgöző alakítást nyújtottam, de hozzá kell tennem: van ebben gyakorlatom.
– Kérlek, testvérem! Ne küldj vissza oda! Meghalok, ha megteszed. Az egész családom elkapta a senyvedést. – Köhögtem is a hatás kedvéért: száraz köhögéssel, ami egyáltalán nem hasonlított a haldoklók nedves, váladékos köhögésére. De az őr valószínűleg még soha nem látott olyan embert, aki senyvedésben szenved. Nézte, ahogy kezemmel a nadrágját fogom, és a szája tátva maradt a rémülettől.
Egy másodperccel később a kardja hegye átszúrta az ingemet, pont a melleim között. Ha egy kicsit jobban megnyomta volna a markolatot, egy újabb halott tolvaj lennék, aki elvérzett Zilvaren utcáin. Azt gyanítottam, tényleg megteszi – de aztán láttam, hogy felméri a helyzetet, és rájön, mit kellene tennie azután, hogy végzett velem. A halottakat általában hagyták megrohadni a többi körzet utcáin, de az Elosztó fákkal szegélyezett, lombos sétányain más volt a helyzet.
Zilvaren jómódú elitje a forró nyugati szelek által összehordott homokot talán még kelletlenül elviselte, de azt nem tűrték volna, hogy egy beteg, pestisjárványos patkány ott rothadjon az egyik utcájukban. Ha ez az őr megölne, utána azonnal meg kellene szabadulnia a holttestemtől. És az arckifejezéséből ítélve semmi kedve nem volt vállalni ezt a veszélyes feladatot.
Mivel a harmadikból származom, sokkal veszélyesebb voltam, mint bármelyik átlagos, hétköznapi zsebtolvaj. Hiszen fertőző voltam.
Az őr letépte a kezéről a kesztyűt – arról, amelyikkel az előbb majdnem megfojtott –, és a homokra ejtette. A fényesre polírozott fém hosszú ideig zengett, miután földet ért. A fülemben énekelt, és abban a pillanatban minden tervem füstbe ment. Rajtakaptak, amint egy apró, csavart vasdarabot elemeltem egy piaci standról. Mérlegeltem az esélyeket, és úgy döntöttem, megéri a kockázatot, mert tudtam, hogy a kis rúddarabból szép hasznot fogok húzni. De ez? Egy ilyen nagy darab nemesfém, amit csak úgy a földre hajítanak, mintha semmit nem érne? Ennek a kísértésnek képtelen voltam ellenállni.
Olyan sebesen mozdultam, amire az őr abszolút nem számított. Egy lendületes, robbanásszerű manőverrel előrevetettem magam, és megragadtam az egyik fémkesztyűt – természetesen a nagyobbat. A kesztyű lenyűgöző volt, igazi mester készítette, aki nagyon értett hozzá. Az apró aranykarikák egymásba hurkolt láncokká álltak össze, olyan pajzsot alkotva, ami köztudottan áthatolhatatlan volt akár pengével, akár mágiával. De a kesztyű súlya, a tömör arany, amiből ez a páncéldarab készült – hát, kizárt dolognak tartottam, hogy valaha is a kezemben fogok tartani ennyi aranyat.
– Állj! – Az őr utánam vetette magát, de túl későn. Addigra felkaptam a kesztyűt. Már a kezemre is húztam, és a csuklómra szorítottam. Rohantam vele kifelé az Elosztóból, amilyen gyorsan csak bírta a lábam.
– Állítsák meg azt a lányt! – Az őr harsogása végigzengett a macskaköves udvaron, parancsa ordítva visszhangzott, de senki sem engedelmeskedett neki. Az emberek, akik az imént körénk gyűltek, hogy végignézzék, mit csinálnak velem, miután elfogtak, most szétszéledtek, akár a rémült gyerekek, amint kiejtettem a számon a „harmadik” szót.
Egy újoncnak félelmetes kiképzésen kell végigmennie, mielőtt felvennék Madra királynő őrségébe.
Akiket kiválasztottak a kimerítő, tizennyolc hónapos programra, azokat nemegyszer víz alá nyomták, de úgy, hogy majdnem megfulladtak, és a város poros könyvtáraiban feljegyzett összes harcművészeti módszert elsajátíttatták velük. Mire végeztek, elképzelhetetlen mennyiségű fájdalmat tudtak elviselni, és olyannyira értettek a fegyvereikhez, hogy verhetetlenné váltak a harcban. Igazából gépek voltak.
Én a laktanyában, a gyakorlótéren négy másodpercet sem bírtam volna ki egy teljesen kiképzett őrző ellen. Madra királynő büszkesége megkövetelte, hogy az őrei a legjobbak legjobbjai legyenek. De Madra nemcsak büszke volt, hanem mohó és telhetetlen is. Az embereinek nem csak a legjobbaknak kellett lenniük. A legjobbaknak kellett kinézniük is, és egy őr páncélja nem igazán nevezhető könnyűnek. Igen, a gyakorlótéren az a seggfej, aki rajtakapott, hogy fémet lopok, pillanatok alatt legyőzött volna. De most nem a gyakorlótéren voltunk. Hanem kint az Elosztóban, a leszámolás idején, és az a szerencsétlen barom úgy gúzsba volt kötve a különleges alkalomból viselt páncéljában, mint egy ünnepi pulyka.
Nem tudott futni a sok fém súlyától.
Még csak kocogni sem.
Mászni pedig pláne nem.
Elindultam a keleti fal felé, és olyan gyorsan hajtottam a karomat meg a lábamat, ahogy csak bírta sajgó testem.
A levegőbe vágódva keményen nekicsapódtam az omladozó homokkőnek, az ütéstől zihálva távozott az oxigén a tüdőmből.
– Aú, aú, aú! – Olyan érzés volt, mintha Elroy fogott volna egy kalapácsot a kovácsműhelyből, és egyenesen gyomorszájon vágott volna vele.
Nem mertem belegondolni, hogy reggel milyen zúzódásokra fogok ébredni. Már feltéve, hogy egyáltalán felébredek. Nem is volt időm ezen morfondírozni. Beerőltettem az ujjaimat a súlyos homokkő tömbök közötti keskeny résbe, összeszorítottam a fogam, és feljebb húztam magam. A lábam kapálódzva kereste a kapaszkodót. Meg is találta. De a jobb kezem...
Az az átkozott kesztyű!
Mi ez a borzalmas tervezés?
Az arany csörömpölt, a fém úgy visszhangzott, mintha szirének fakadtak volna gyilkos dalra, ahogy a falhoz ütöttem, és próbáltam vele megkapaszkodni valahogy, hogy felhúzhassam magam. Az ujjaim – megjegyzés: ezek az ügyes, karcsú ujjak tökéletesen beváltak már zárak feltörésére, ablakok kinyitására és Hayden gubancos hajának kifésülésére is – semmit nem segítenek, ha nem tudom behajlítani a csuklómat. Márpedig nem tudtam.
Basszus.
Ha életben akartam maradni, nem volt más választásom. Meg kellett szabadulnom a kesztyűtől. De a gondolat elég abszurdnak tűnt. Az a kesztyű legalább két kilót nyomott. Kétkilónyi fém. Nem hagyhattam ott csak úgy. Ez a kesztyű több volt, mint egy darab lopott páncél. Az öcsém taníttatása. Háromévnyi élelem. Jegyek, amikkel elmehetünk Zilvarenből délre, ahol a kísérteties dombokon csapkodó szélben húsz fokkal hűvösebb van, mint itt, az Ezüstvárosban.
Maradt volna pénzünk még arra is, hogy vegyünk egy kis házat, ha akarunk.
Nem egy felvágósat. Csak valami olyat, ami bírja az időjárás viszontagságait. Valamit, amit Haydenre hagyhatnék, miután... vagyis inkább: ha az őrzők egyszer tényleg elkapnának.
Nem, ha eldobnám ezt a kesztyűt, akkor az életemnél is értékesebb dologról mondanék le; a reményről, és arról nem mondhatok le soha. Előbb tépném le a saját karomat.
Nyitókép forrása: calliehart.com
