Karin Smirnoff idén a PesText Nemzetközi Irodalmi és Kulturális Fesztivál egyik kiemelt vendége volt, ahol fordítója, Patat Bence kérdezte őt családi traumákkal, bonyolult kapcsolatokkal és erőszakkal teli könyveiről. Az Elmentem az öcsémhez című debütáló regény nálunk 2023-ban jelent meg, majd a következő években a különleges szerkesztésű és atmoszférájú trilógia másik két része is napvilágot látott a Scolar Kiadó gondozásában, legutóbb az Azután hazamentem.
Nem ez az egyetlen izgalmas alkotása ugyanakkor a szerzőnek. David Lagercrantz után ő folytatja Stieg Larsson világhírű Millennium-sorozatát: éppen mostanában került a boltok polcára a nyolcadik rész, A lány, aki az ördögtől sem fél.
Nem titok, hogy kanyargós út vezetett számodra az íróvá válásig: üzemeltettél streetfoodbüfét, dolgoztál újságíróként, fatermékgyárat igazgatsz. Aztán 2018-ban 54 évesen egyszer csak berobbantál a köztudatba a Jana Kippo-trilógia első részével (Elmentem az öcsémhez). Miért vártál eddig a publikálással?
Több különféle oka is volt, sok évig például a gyerekeim és más munkák élveztek prioritást az életemben. De mindig is írtam, már egészen fiatalkorom óta. Az írás tehát nem volt újdonság, viszont amikor felnőttek a gyerekeim, eldöntöttem, hogy ideje komolyan vennem.
Azért vártam, mert ez egy magányos dolog.
Mint minden művészet: a festésbe is bele kell merülni, és muszáj benne egyedül lenni. Szerintem ez nem lehetséges, ha közben körülvesz a család, mert egyszerűen nem fair velük szemben. Próbáltam más alkotói tevékenységeket is korábban, de amikor lett rá lehetőségem, tudtam, hogy írással kell foglalkoznom, mert ez már régóta kísér az utamon.
Tudtad előre, hogy trilógia lesz ebből a történetből, amikor végre nekikezdtél?
Nem, azt sem tudtam igazából, hogy könyv lesz belőle. Egy egyetemi kreatívírás-képzés során született a szöveg, 50 éves korom körül ugyanis elhatároztam, hogy visszaülök az iskolapadba. Egy tanárom javasolta, hogy folytassam a sztorit, mert kíváncsi volt rá, mi lesz a főhősöm, Jana Kippo sorsa. Sok szabadidőm lett akkor, mert a családom fent volt északon, én pedig délen, így bőven adódott lehetőségem egyedül lenni.
Amikor befejeztem az első részt, rájöttem, hogy még olyan sok mondanivalóm van.
Miért ne írhatnék még egyet? Ugyanígy voltam aztán a második után is.
És mi a helyzet most? Hogy érzed, véget ért a sorozat?
Igazság szerint már el is kezdtem írni a negyedik kötetet. Bár ez most inkább egy mellékes projekt, mert annyi más dolgom is akad mostanság. De vissza-visszatérek hozzá, mert nagyon szeretek Jana Kippóról írni. Hiányzik nekem.
Mióta hordozod őt magadban? Az említett egyetemi kurzuson formálódott meg, vagy már korábban a fejedben volt?
Azt hiszem, ő ott született meg, de nemrég felfedeztem egy korábbi szövegemet, amit 25-30 éves korom körül írhattam, és a nyelv már akkor megvolt. Nem tudom, magyarul hogyan hangzik, de svédül nagyon dialektikus és tömör.
Patat Bence fordításában jól átjön, hogy nem mindennapi nyelvet működtetsz: az írásjelek közül csak pontot használsz, a tulajdonneveket egybeírod, nagybetűk nincsenek.
Bevallom, ez eredetileg abból fakad, hogy fiatalkoromban írógépet használtam, de nagyon rosszul ment a gépelés, ezért igyekeztem minden felesleges dologtól megszabadulni: vesszők, nagybetűk stb. Persze évtizedekkel később már más a helyzet, de innen indultam. Ami a tájnyelvet illeti, Svédország északi részén élek, és több ottani dialektust ismerek, mert a szüleim különböző helyekről származtak.
A nyelvjárásokra is igaz, hogy ha nem használják őket, kihalnak.
Számomra kulturális szempontból fontos, hogy megőrizzük az északi nyelvet, így elkezdtem belevinni ezeket a változatokat az írásaimba. A mindennapi életben nem így beszélek. De egy-egy szóval és a nyelv hangzásával érzékeltetni akartam, hogy „igen, mi most fent vagyunk északon”.
Nem lehet könnyű dolga a fordítóknak a „Kippo-nyelvvel”, mégis számos helyen sikeres a trilógia Olaszországtól Anglián át Hollandiáig. Szoktál konzultálni a könyveidről?
Eleinte igen. Az egyik első fordítás az angol volt, és azt gondoltam, hogy ez majd szolgálhat mintaként a többi nyelv számára is.
Szóval nagyon igyekeztem kommunikálni a fordítóval, aki persze semmiben nem értett velem egyet.
Azt mondta, nem lehet így írni angolul. Ugyanez volt a némettel is, mert ott eleve minden főnevet nagybetűvel írnak, így ettől nem lehetett olyan könnyen megszabadulni. Később aztán elfoglaltabb lettem, és egyre inkább úgy voltam vele, hogy elvégre az ő nyelvükön kell működnie a szövegnek. Úgyhogy engedtem. A lényeg, hogy olvassák az emberek a könyveimet.
Márpedig olvassuk őket, nem is kevesen, és nem csak a különös nyelv miatt: hihetetlenül magával ragadó ez a sötét atmoszféra, és jók a karakterek is. Te szoktál gondolkodni azon, hogy mi a trilógia sikerének titka?
Persze, sokat agyaltam már ezen, mert Svédországban 15 éves kortól 90-ig nők és férfiak egyaránt olvassák a könyveket. Mindig arra jutok, hogy a témáim miatt lehet ez, mert az általam körüljárt dolgok többé-kevésbé mindannyiunkat érintenek. Rengeteg emberrel megtörténik, amiről írok, még akkor is, ha nem pont ugyanígy.
Az idősebb emberek berögződései szerint viszont a brutalitásról lehetetlen beszélni.
A fiatalok képesek verbalizálni az érzéseiket, pszichológushoz járnak, ha kell, de az idősebbekben általában nincs meg ez a nyíltság. Számukra nagyon meghatározó lehet, ha olyasmit olvashatnak, ami a saját megéléseikhez kapcsolódik. Ami a karaktereket illeti, szerintem az a jó bennük, hogy nem moralizálnak mások döntései felett. Jana Kippo egyáltalán nem moralizál. Úgy látja a dolgokat, ahogy vannak. És néha megnyugtató tud lenni, ha nincs ítélkezés, ha nem mutatja meg magát az erkölcs. Nagyon igyekeztem, hogy ne vigyem bele a saját véleményemet a szereplőimbe.
Ennek ellenére hihetetlenül rétegzett karakterekkel találkozunk: ott van mindjárt Jana és az ikertestvére, akik között szinte szimbiotikus kapcsolat van, mégis nagyon sok mindenben különböznek. A második részben például Öcsi egy szélsőséges keresztény szekta vonzásába kerül, míg Jana személyiségétől ez igencsak távol áll. Tényleg ennyire mások lennének?
Igen, nagyon különböznek. Öcsiben egy olyan figurát képzeltem el, akinek ott van az alkoholista múltja, a faluban nem tulajdonítanak neki nagy jelentőséget, gyengének tartják.
Északon azonban része lett egy közösségnek, és csupán férfi volta miatt hirtelen az értéke is megnőtt.
Fontossá válhatott, és nem kellett tennie érte semmit. Nem véletlen, hogy Jana Kippót ez irritálja, mert ő pontosan tudja, hogy milyen a testvére. Nagyon izgalmas kihívás volt egy ikerpárt teremteni, akik bár ugyanabban a neveltetésben részesültek, és olvassák egymás gondolatait, mégis ennyire másként látják a világot.
A köztük lévő kapocs ugyanakkor széttörhetetlen, sőt a harmadik részben (Azután hazamentem) újabb szintre emeled kettejük viszonyát: Jana Öcsi halála után is képes beszélgetni vele. De nemcsak a halottakkal cseveg, hanem például az állatokkal is. Miért döntöttél úgy, hogy kitágítod a kommunikációs teret?
Ami az állatokat illeti, gyerekkoromban nagyon sokat jelentettek nekem, és mindig azt gondoltam, hogy tudok velük beszélni. Egészen korán elkezdtem farmokon dolgozni, így nagyon kötődtem az hozzájuk.
Magányos voltam, ők voltak a barátaim.
Szerintem bármi megtörténhet, ha hiszel benne – talán nem valóságos, de elképzelheted, hogy az. Miért ne kommunikálhatnának a karaktereim a halottakkal? Be tudja valaki bizonyítani, hogy nem lehetséges?
Már pedzegetted, hogy rengeteg erőszak van a regényeidben: családon belüli és nők elleni erőszak, pedofília, agresszív alkoholisták… Volt benned olyan szándék, hogy megpróbáld valahogy megérteni ezeket az embereket?
Pontosan ezért írok: hogy rájöjjek dolgokra. Hogy feltegyem magamnak a szükséges kérdéseket. Miért válik valaki bántalmazóvá? Miért üti meg egy szülő a gyerekét, vagy létesít szexuális kapcsolatot vele? Egyáltalán miért vannak ilyen dolgok a világunkban? Mi történik belül ezekben az emberekben?
Mert senki sem születik gonosznak vagy jónak, én ebben nem hiszek.
Engem ezek a dilemmák érdekelnek, és örülök, ha az olvasót is, de ez másodlagos szempont.
Hogy érzed, sikerült válaszokat találnod? Hozott megkönnyebbülést a nehéz témák átrágása?
Bizonyos tekintetben igen. Bár nem gondolok a munkáimra terápiás szövegekként, az írás mindig is felszabadító volt számomra, legyen szó naplóról vagy egy-egy rövidebb szemelvényről, amit csak azért írtam le, hogy valamit elmagyarázzak saját magamnak. Szerintem a tánchoz vagy éppen a festéshez hasonlóan az irodalom is az ember bensőjéből fakad, ezért tud másokat is megérinteni. Minden művészet ilyen.
Elképzelésem szerint azért megterhelő lehet minden nap ennyi brutalitással szembenézni. Sohasem érezted alkotás közben, hogy túl sok?
Íróként ez nagyon más, mert mindig pontosan tudom, hogy mit fogok elmondani, így nyilvánvalóan nem olyan megrázó, mint az olvasónak, aki még nem sejti, mi következik. Te nem tudod, hogy mi vár rád, amikor lapozol, én viszont igen. Szerintem emiatt nem esik nehezemre erőszakról írni, sőt kifejezetten élvezetesnek találom. De nem biztos, hogy ez a megfelelő szó.
Sokat gondolkodtam azon olvasás közben, hogy vajon mennyiben határozza meg a szereplőidet az, hogy elzárt, zord helyen élnek. Vajon más emberek lennének a nagyvárosi nyüzsgésben?
Nem lennének másmilyenek, csak nem látszanának, ez a különbség.
Nem gondolom, hogy olyan dolgokról írok, amik máshol ne léteznének.
Az erőszak, az alkoholizmus, a magány, az idősekkel szembeni nem megfelelő bánásmód – ezek mindenütt jelen vannak, maximum nem veszünk róluk tudomást. Persze Észak-Svédország nagyon más világ a sok hóval és sötétséggel. Viszont meggyőződésem, hogy ha itt elmész egy távoli helyre – például egy észak-magyarországi kis faluba – hamar szemben találod magad hasonló élethelyzetekkel.
Beszéltünk már a köteteidben megjelenő kapcsolatokról, az agresszióról és a felhalmozott traumákról, de arról még nem esett szó, hogy vajon létezik-e valódi kiút.
Szerintem a főhősömnek a művészet jelenthet menedéket. Remélem legalábbis, hogy ebbe az irányba fog elindulni, azt akarom, hogy ez legyen az ő útja. Ezért a harmadik könyvben törekedtem arra, hogy nagyobb léptékben is gondolkodhasson a művészetről, és megtalálja a módját, hogy a rossz élményeiből meríthessen az alkotás során.
Hogy végre félretegye a mérgező kapcsolatokat, és tegyen valamit saját magáért.
Hogy rájöjjön, nem kell ezt tovább csinálnia, választhat másik utat. Úgy vélem, a művészet által végre lehet valaki.
A Jana Kippo-könyvek sikere után sincs számodra megállás: most éppen a 2004-ben elhunyt Stieg Larsson világhírű Millennium-sorozatát folytatod David Lagercrantz után, aki 3 kötetet írt az eredeti trilógiához. Milyen érzés továbbvinni ezt az örökséget? Hogyan lehet egyáltalán hozzákezdeni?
Nem egyszerű erre felkészülni. Számomra a legnehezebb az volt, hogy alapvetően nem szoktam krimit írni. El kellett merülnöm a műfajban, illetve át kellett gondolnom, hogy milyen a jó bűnügyi történet, és hogyan tudnám felépíteni.
Igyekeztem belevinni a saját írói eszközeimet és stílusomat is.
Bizonyos szempontból ezzel is olyan munka van, mint bármelyik másik könyvvel. Másrészt viszont nyilvánvalóan „örököltem” karaktereket, akikkel csinálnom kell valamit. Bár szabad kezem van, akármit azért nem tehetek meg – nem ölhetem meg őket például csak úgy kedvemre. Senki nem szabja meg konkrétan, hogy mit kezdjek velük, de ez egy hatalmas projekt rengeteg kiadóval a világ körül. Így értelemszerűen nem lehet figyelmen kívül hagyni a piaci szempontokat.
Gondolkodtál rajta, hogy vajon a sorozat rajongói mit várnak tőled? Éreztél nyomást az olvasók miatt?
Ha az olvasók választhatnának, nyilvánvalóan azt szeretnék, hogy minden kötet legyen éppen olyan, mint Stieg Larsson könyvei. De én nem ő vagyok. Bár sok közös van bennünk: ugyanonnan származunk, sőt nagyon távolról rokonok is vagyunk. Osztozunk a kulturális háttéren és egyes témákon is: neki például fontos tárgya a nők ellen elkövetett erőszak, ahogy nekem is ez az egyik kedvenc kérdésköröm. Megint nem biztos, hogy a kedvenc jó szó. Politikailag is hasonló elveket képviselek, mint ő.
Másrészről viszont ezt a könyvet nekem kell megírnom, nem fogok tudni minden elvárásnak megfelelni.
Ha valaki nincs felkészülve a kritikára, annak ez a feladat nem való, mert szükségszerűen kritizálni fognak. Egész egyszerűen azért, mert lehetetlen eleget tenni azoknak az olvasóknak, akik Stieg Larsson hangjára vágynak.
Várod, hogy visszatérj a saját projektjeidhez?
Igen, mert hiányzik a szabadság és a nyugalom. A Millennium több szerepléssel is jár, utazni kell, szociálisnak lenni, és mindenhol megjelenni, ahol kérik. Visszavágyom már a normális életbe, és sok munka is vár rám. De most egyelőre itt vagyok – első alkalommal Magyarországon. A két fiatalabbik gyerekemmel jöttem, utazgattunk kicsit, kipróbáltuk az ételeket. Igyekszünk képet alkotni az országról. Nagyon érdekes számomra például ez a sok drámai történelmi esemény. Persze van, amiről olvasunk Svédországban, de alapvetően mi elég keveset tudunk erről a helyről.
Fotók: Kállai Márta/Scolar Kiadó
