1944 telén járunk, a nácik teljes megszállás alatt tartják Budapestet, rendszeresek a házkutatások, a bombázások és szinte semmi ellátmány nincs a városban. Sheindel és Izeta, két fiatal kislány a katonák elől menekülve a romos állatkertben találnak menedéket, ahol az állatok gondozásával próbálják elfoglalni magukat, miközben azt tervezik, hogyan tudnának az összes állattal együtt megszökni a városból. Évekkel később Sheindel visszatér a városba, hogy megtalálja egykori barátját, de még nem tudja, hogy milyen hosszú kutatás áll előtte. Jean Hatzfeld francia író Egy nap viszontlátod című regénye az örök barátság kötelékének, az ember és állat közötti kapcsolatnak és az el nem múló reménynek állít emléket.
Jean Hatzfeld: Egy nap viszontlátod (részlet)
Ford.: Lőrinszky Ildikó
Sheindel levette Izeta fejéről a kendőt: kibomló haja a vállára hullt. A téli napnak sikerült áttörnie a szürke eget, a levegő világos fényben úszott, és mintha kicsit enyhült volna a hideg.
– Ébenfekete – mondta ámulva Sheindel, és megsimította barátnője amúgy is sima haját. – Tudod, mit? Megmossuk a hajunkat.
A kislányok szappannal, vödörrel és törülközőkkel felszerelkezve letelepedtek a krokodilok egykori medencéje mellé. Halkan nevetgéltek, nehogy felhívják magukra a figyelmet, ha esetleg elhalad egy-egy járókelő a kerítés mögött, de vidámságuk odacsalogatott egy csapat pingvint. A hozzájuk hasonlóan fekete-fehérbe öltözött kacskakezű majmok makogni kezdtek, egy kölyöktigris meg a szappanhabbal játszadozott. Hirtelen fülsiketítő berregés hangzott fel, és pillanatok alatt elnéptelenedett a színhely.
Felderítőgépek repültek át a város felett, aztán eltűntek, és azonnal felváltották őket az öblösebb hangú bombázórepülők meg a felrobbanó lövedékek zaja.
Izeta és Sheindel egy hangár teteje alá húzódva figyelték a géptestekből egymás után kibújó fémcsöveket. Amikor Izeta csodálkozott, hogy a barátnője meg tudja különböztetni az angol és az amerikai gépeket, Sheindel elmagyarázta neki, mit jelentenek a pilótafülkékre festett jelek.
– Jártál iskolába?
– Kettőbe is, apám rabbi volt. Sőt, háromba. Tanultunk a tanárokkal, a rabbiknál, és még otthon is anyával.
– Megtanítanál olvasni?
– Nem jártál elemibe?
– Hova?
Elnevették magukat.
– Én furulyázni tanultam – mondta Izeta –, táncolni és medvét táncoltatni.
– Megtanítasz engem is?
– Az egyik medve pofáján bemélyedéseket láttam. A fekete medvéén, amelyik háton fekve alszik. Szájkosarat hordott, cigányokkal élt, ez egészen biztos. Egyébként azt hiszem, felismert.
– Felismert?
– Láttam, amikor kinyitotta a szemét. Most mindenesetre téli álmot alszik. Nagyanyámtól gyakran hallottam: Paćivalo sar rićhinesąi lindri, méltóságteljes, mint egy alvó medve.
Hallod a bombákat? Kapnak ám a fejükre a magyarok! Mindenfelé füstölnek a kigyulladt épületek. Idáig érezni az égett szagot. Odavesznek mind egy szálig.
– Nem kedveled őket!
– Azt hiszed, hogy ők kedvelnek téged?
Este hamar végezni akartak, gyorsan megitatták az állatokat és megfejték Lùnát. Feketerigók énekeltek, majd a fülemülék ábrándosabb dala hangzott fel; aztán sorukat kivárva megszólaltak a baglyok, és lelkesen rázendített az összes többi madár is, bár nem mindegyik volt szép hanggal megáldva, a két kislány pedig befeküdt szalmaágyába, szalmatakarója alá. Orrukat csiklandozta a por, de lassan elaludtak a kimerültségtől. Az ég látta ezt, ők legalábbis így hitték, és csendet teremtett. Egy prérifarkas mélabús csaholásba kezdett.
Az ostrom fokozatosan kiéheztette a várost. Az állatkertben elfogyott az élelem, Sheindel és Izeta megint takarmányrépán élt, és a pingvinek vendégszeretetét élvezte, osztozva a nekik szánt heringen. Az egyik ilyen közös ebéd során harsány nevetés ütötte meg fülüket. A bejárat felől érkeztek a hangok, de ahogy egyre közelebbről és egyre tisztábban lehetett hallani őket, leginkább gúnyos vihogásra emlékeztettek.
A két kislány egymás kezét fogva hátrált, és egyszer csak feltűnt egy csapat vastag, téli bundás, barnás szőrű hiéna.
Öten sorakoztak egymás mellett, koslatva jártak, mintha elernyedt hátsójuk nem akarta volna követni őket, és ami legalább ilyen meglepő volt, szájuk sarkából kilógó nyelvvel vihogtak. Félénkségből? Vagy zavarukban? Rosszmájúan fenyegetőztek, vagy egyszerűen csak jókedvre derítette őket egy kiadós lakoma? – töprengett Izeta. Szemmel láthatóan otthon érezték magukat.
– Nos, hölgyeim, nem is olyan rossz itt, ugye? – szólt hozzájuk Sheindel. – Nézd a fogaikat! Gondolod, hogy…
– Ugyan már! Nézd, hogy ki van gömbölyödve a hasuk! Biztos nem azért jönnek, hogy a combunkból csináljanak bifszteket. Kellemes a városi élet? Ehettek kedvetekre? A részletekre inkább ne térjünk ki! Kedves tőletek, hogy eljöttetek.
A hiénák az összes épület minden zegét-zugát végigszaglászták, puha fekvőhelyet keresve. Végül az egykori Elefántházra esett a választásuk, ahol a lányok gyorsan szalmát terítettek a padlóra. A hiénák le is heveredtek, hogy kipróbálják a fekhelyet, de aztán felsorakoztak, és ruganyos járásukkal folytatták a terepszemlét, hogy szemrevételezzék a távollétük alatt bekövetkezett változásokat. Hosszasan időztek a lányok szavajárásával „temetőnek” nevezett területen; szagolgatták a mások által többé-kevésbé összerágott csontvázakat. Falánkságból vagy ínyencségből módszeresen elfogyasztották egy tetem összes csontját, egyenként elropogtatták őket anélkül, hogy egyetlen szilánkot leejtettek volna. Időnként a kimerült keselyűk felé vetődtek, és mulattak az esetlenül arrébb ugró madarakon, szemmel láthatóan tudták, mennyire megrémítik őket. Az uzsonna elfogyasztása után gyors tisztálkodásba kezdtek, kissé távolabb húzódtak, és a lányokra ferde pillantást vetve jelezték, hogy még nem teljes a bizalom.
– Úgy látszik, kedveled őket – mondta Sheindel.
– Volt egy hiénánk. Apa találta egy Zsil-völgyi faluban, Romániában, ahol minden nyáron töltünk egy kis időt.
Este úgy jött haza, hogy kötélen vezetett egy hiénát, valószínűleg hímzéseket adott érte cserébe. Őszes szőr volt a pofáján, és sovány volt, mint sokszor az idős emberek, akik már nem nagyon kívánják az ételt. Tényleg keveset evett, nem mozdult mellőlük a családi étkezésekkor, neki adták a csontokat és a belsőségeket. Mindenkit megkedvelt a családban, pedig először azt hitték, nem fognak jól megférni a medvével, mert vicsorogtak egymásra. De nem tartott sokáig az ellenségeskedés: túl okosak voltak ahhoz, hogy megkeserítsék egymás életét, összecsiszolódtak, és a két barát, Gugu medve és Ljepota hiéna lett a látványosságok fénypontja. Gugu táncolt, Ljepota vihogott. Gyorsan tanult, minden este felharsant a kacagása. A közönség tátott szájjal hallgatott, vagy halkan nevetett, igazából nem tudták, hogyan reagáljanak. A cigányok megértették, hogy a hiéna nem mulat senkin és semmin, legkevésbé a medvén, aki ezt maga is pontosan tudta. Vihogott a kedvükért vagy az előadás kedvéért, vagy talán valamilyen személyes okból. Annyi biztos, hogy minden este nagy meglepetést okozott, a közönség végül megtapsolta. Finom nyaka alatt feltűnő volt koromfekete mellkasa. Az elegáns hiéna természetesen tetszett Izeta anyjának, a gyerekek viszont incselkedtek vele. Mindig szelíden viselkedett, pedig kijutott neki a kegyetlenkedésből.
Pozsonyban megdobálták kővel. Elhagyta a lakókocsit, biztos szagot fogott, és követni akart valami nyomot, mint oly sokszor. A család ilyenkor mindig aggódott, de tehetetlenek voltak, mert Ljepotának időnként környezetváltozásra volt szüksége. Aznap kiért egy olyan térre, amelyet messziről el kellett volna kerülnie. Hamar megérezte, hogy ellenséges gádzsók isznak egy kocsmában, de már késő volt.
Rárontottak, bekerítették, nem hagytak neki menekülőutat, és köveket, üvegeket hajigáltak rá.
Valaki riasztotta a cigányokat, akik azonnal odaszaladtak, de már késő volt, Ljapota vérző fejjel és lágyékkal, némán haldoklott Izeta apjának ölében.
– Bármerre jártunk a lakókocsival, meg kellett védeni az ostoba gádzsóktól, akik mindent hozzávágtak, ami csak a kezük ügyébe került. Aznap túlságosan egyedül maradt.
– Kik azok a gádzsók?
– A gádzsók, hát a többiek, akik nem olyanok, mint mi, érted?
– A gojok.
– Nálatok így mondják?
– Mi is ugyanúgy tartunk tőlük.
Január közepe táján kettéhasadt az ég. Az SS páncélosai a Konrad II. hadművelet keretében rettenetes tankoffenzívát indítottak a Vörös Hadsereg hadosztályainak szétverésére, irtózatos erejű légitámadásokat provokálva. Üvöltöttek a szirénák, a magyar légvédelem fénycsóvákat irányított a kékes füstfelhők felé, a süvítő gránátok hangja a szikrázva felrobbanó bombák zajába vegyült.
Időnként már nem volt se nappal, se éjszaka.
Ebben a pokoli lármában telt el az egész hét. Dumitru attól tartott, hogy a raktárakat is lerombolják, ezért Csömör közelébe vezette az 54-es lovashadosztályt, ahol a várostól északra fekvő mezőn találtak menedéket. Ott várta, hogy a szövetséges repülők elpusztítsák a Wehrmacht nyersolajtartalékait, és boldogan figyelte a lovait, amint kantár nélkül nyargalásznak a lábukat simogató, kövér fűben. Ennek ellenére különös nyugtalanság lett úrrá rajta, folyton eszébe jutottak a kislányok és az állatok, így aztán egy városi felderítés során hirtelen úgy döntött, hogy meglátogatja őket, sofőrjével jól megpakolták a dzsipet kétszersültes dobozokkal, krumplival és keksszel, állatgyógyszeres palackokkal. Irány az állatkert, a kihalt utcákon át.
Izeta egyenes háttal, mozdulatlanul állt egy fal mellett. Feszült volt – ez rögtön kiderül egy kislány merev testtartásából –, de nyugodt. Meg sem rezdült az arca, holott egyfolytában azt mondogatta magának, hogy ki kell tartani; ki kell tartani. Nem tudta volna megmagyarázni, miért, de tudta, hogy ezt kell tennie. Két kézzel maga elé tartott vödrével, falusias fejkendőjével, hosszú gyapjúszoknyájával parasztlánynak látszott. A puskákkal, késekkel felfegyverzett nyilaskeresztes banditák félkörben álltak körülötte, nehogy el tudjon menekülni. Szemmel láthatóan élve akarták elhurcolni, de egy ujjal se mertek hozzányúlni. Ideges mozdulataikról lerítt, hogy visszatartja őket a félelem, és ezt a félelmet nem tudták leküzdeni, hiába okádtak szitkokat a kislányra.
Tőlük pár lépésnyire ugyanis öt hiéna állt a kislány mellett, nem mozdultak, nyakukat előrenyújtották, hátukon tarkójuktól a farkuk hegyéig égnek meredt a szőr a haragtól. Ramiza, a legerősebb, büszkén felemelt, vöröses bézs fejével és fekete pöttyös ruházatával fojtott hangon ugatott; Suzana derékszögben feltartotta bozontos farkát, egész testében remegett a dühtől, Indra meg úgy csattogtatta a karmait, mint a madarak a csőrüket. Ennél is félelmetesebb volt, amikor kacagni kezdtek, hátsó felüket szokásuktól eltérően felemelték, és ugrásra készen meredtek a kővé dermedt férfiakra. Mögöttük császárpingvinek csacsogtak félhangon, szorosan egymáshoz simulva, kíváncsiságuk legyőzte félelmüket.
Izetának majd’ kiugrott a szíve a helyéből, rettenetes feszültség bénította a tagjait, meg se moccant.
Érezte a nyilasokban dúló gyilkolási vágyat, tapasztalatból tudta, milyen gyűlölet csírázik a testükben, készen állt. Bár a hiénák továbbra is kacagtak, nem adtak egyértelmű jelzéseket, és Izeta ezt nem is várta: rájött, hogy elég, ha félelmet keltenek. Egymásra felelő kacagásukból kiszűrte, hogy ha kell, azonnal támadásba lendülnek, és mozdulatlanul állt, lélegzetét visszafojtva, nehogy a szénaboglya mögött rejtőző Sheindel egy ösztönös, kétségbeesett mozdulattal elárulja magát.
Ekkor jelent meg a színen Dumitru és a sofőrje, csomagokkal megrakodva. Földre hajították a kezükben tartott dobozokat, és parancsszavakat kezdtek kiabálni, erősítést kérve távolabb várakozó társaiktól. A gyilkosok a kiabálás hallatán és a Vörös Hadsereg egyenruhái láttán pánikba estek, meg sem próbáltak védekezni, rohantak, hogy menedéket találjanak a falak mögött, de a géppisztolysorozat gyorsabb volt náluk. A két katona szenvtelen dühvel végzett a leglassabbakkal. Egyik sem juthatott ki az állatkertből, Dumitru és a sofőr az épületek mögé futva egyenként kutatta fel és lőtte le a fürgébbeket.
Sheindel előbújt a rejtekhelyéről. Kissé tétovázott, aztán rámosolygott Izetára, aki megrendülten, tompa tekintettel meredt maga elé, kézen fogta a barátnőjét, és megmutatta neki a holttestek körül ugrándozó hiénákat: az állatok az összes tetemet végigszaglászták szájukat nyalogatva, aztán visszatértek a legelsőkhöz, mintha a menü megtervezése már önmagában fél gyönyörrel érne fel.
Fotó: Wikipédia
