A 18. századi Franciaország a változások kora, az ipari fellendülés, az új eszmék és a társadalmi szerepvállalás időszaka. Már a háttérben lehet érezni a nagy francia forradalom morajlását, de még csak egészen hallkan. A férfiak még úgy ahogy boldogulnak, de a nőknek semmilyen lehetőségük nincs, vagy követik a szabályokat, amit az egyház, az állam és a kezdődő kapitalizmus rájuk szab, vagy boszorkányok, őrültek, kitaszítottak lesznek. Erről Marguerite Pancatelin főnökasszony gondoskodik, aki százával küldi a nőket az amerikai gyarmatokra azért, hogy Párizst tisztán tartsa a máshogy gondolkodóktól.
Julia Malye A pelikánlányok című regénye három fiatal nő életét követi végig a párizsi európai nyüzsgéstől az óceánon való végtelen utazáson át az amerikai épülő gyarmatokig. Három nő, aki nem felel meg a társadalomnak, egy 12 éves árva, egy abortusz miatt elítélt fiatal és egy boszorkánynak mondott úrilány. Közös bennük, hogy egyikük se tudja, mit tett rosszul és miért nem fogadja el őket a társadalom. Az új világ pedig még több kihívással várja őket, a teljesen ismeretlen környezetben nem marad számukra más, mint a női összetartás és barátság.
Julia Malye: A pelikánlányok (részlet)
Ford. Szabó Olimpia
Első fejezet
Párizs, 1720. március
Marguerite
Marguerite-nek névsort kell írnia. Összehajtja a főügyész levelét, próbálgatja, hogyan tartsa a rossz lábát – az elmúlt napok esős időjárása miatt a combjától a lábujjai hegyéig bedagadt, és most már a kezébe is átsugárzik a fájdalom. Este van, a lányokat már aludni küldték, a nővérek nem hoznak több jelentést, az iparosok bezárták az üzletüket. Még a loges aux folles-ba* zárt női rabok is elcsendesedtek. Marguerite leveszi a fityuláját.
Napnyugta után semmi keresnivalója nem lenne a dolgozószobájában.
Már a kertjében kellene ülnie a mimózafa tömött virágai alatt, amelyekről mindig az urak parókái jutnak eszébe. Ott, a margaréták és az aszfodéloszok között ennyi év után is meg tud feledkezni a Salpêtrière* szagáról.
Kinyit egy vékony dossziét. Ügyetlen lett a keze, és most váratlanul beleáll a remegés, az előző évi névsor pedig majdnem berepül az asztal alá. Elkapja, mielőtt az ölébe hullna. Tizenöt hónapja válogatja a lányokat, akiket majd La Louisiane-be visznek. Az előző névsorával meg volt elégedve a főügyész; Monsieur Joly de Fleury szerint
La Louisiane kormányzója személyesen kérte, hogy küldjenek még nőket a gyarmatra.
Marguerite közelebb húz egy gyertyát a papiroshoz. Nem tudja, kivel kezdje az új névsort.
Régebben máshogy válogattak. Tőle származott az ötlet, hogy női foglyokat küldjenek a Mississippibe: nem is olyan régen még rá volt bízva, kit választ. Nem volt elég hely a Salpêtrière-ben, nem maradt elég hálóhely azoknak, akik valóban oltalomra szorultak. Olyanok foglalták el az ágyakat, akik sosem fognak megváltozni. Csupán azt kellett kitalálnia, kiktől szeretne először megszabadulni – a méregkeverőktől, a késelőktől, a rebellisektől vagy a boszorkányoktól. Az előző évben kiválasztott kétszázkilenc lányt közül különösen élénken emlékezett egyre, aki összeesküvéselméleteket gyártott, és a női börtönben töltött ideje alatt gonosz dolgokat kiabált a királyról. Marceline Janson. Már mehetett is.
Ebben az évben azonban senkit sem küldhet a grande force-ból.* Monsieur Joly de Fleury leszögezte: Bienville kormányzó nem akar több bűnözőt.
Kilencven termékeny, halk szavú, ügyes lányt vár.
Vagyis bűnbánó nőket a Salpêtrière maison de correctionjából* vagy az árvaházából, a maison Saint-Louis-ból. Marguerite máris látja maga előtt, ahogy a tizenkét éves, vörös hajú árva, a gyönyörű hangú Charlotte Couturier az ismeretlen, barbár vidékre utazik. La Louisiane félelmet ébreszt Marguerite-ben, és nem kíváncsi rá. Nem, Charlotte nem megy. Itt marad biztonságban a Salpêtrière-ben; néhány év múlva sœur officière* lehet belőle. A Mississippibe erősebb nőket kell keresnie, gondolja Marguerite.
Írótollával megkeveri a tintát. Az összeesküvés-elméletesnek volt egy húga, sokkal fiatalabb, még nem romlott. Marguerite töri a fejét, hogy is hívják a testvért. Antoinette? Nem, talán E-vel kezdődik. Eszébe jut a saját húga, és hogy mennyire nem értik mások, miként lehetséges az, hogy a Salpêtrière szigorú rendfőnökasszonya és az elegáns d’Argenson márkiné, egy nyugalmazott rendőrfőnök felesége és a jelenlegi rendőrfőnök édesanyja ugyanabban a házban nőttek fel. Felírja: A La Baleine utasai, alá pedig: 1) Étiennette (vagy Antoinette?) Janson – 15 és 17 év közötti
Már csak nyolcvankilenc van hátra.
Marguerite hátradől a székében, mire a fájdalom felszökik a talpából a nyakába. A tartóban a tinta emlékszik a toll keltette körökre.
– Asszonyom?
A nő az ajtó másik oldalán panaszosan megismétli a szót; csak kérdő mondatokban tud beszélni. Mademoiselle Bailly jól tudja, hogy az utolsó ima, a kompletórium után nem szabad zavarnia Marguerite-et.
– Qu’y a-t-il? Mi az?
Nyikorog a faajtó, amikor Marguerite új asszisztense belép rajta. Mademoiselle Bailly úgy mozog, ahogyan gondolkodik – esetlenül, aggodalmasan, kerülve a kockázatokat.
– Mi az?
– A loges aux folles felügyelője újabb patkányharapást jelentett.
– Olyat mondjon, amit nem tudok, Mademoiselle Bailly.
Marguerite utálkozva nyugtázza a félelmet az asszisztense szemében. Egyedül is megoldhatná ezt a patkányproblémát.
– Az őrült nő az – vallja be végül Mademoiselle Bailly. – Émilie Le Néant. Megint hisztériás rohamot kapott.
Marguerite közelebb húzza magához a rossz lábát.
– Miért nem csinálnak valamit az őrök? Vagy az ügyeletes nővér?
– Megpróbálták. Nem hagyja abba.
Persze hogy nem. Marguerite egy hónapja eltiltotta a lányt a szentségektől. Reménytelen eset, minden könyv láttán az Istent káromolja, azt hiszi, mind Biblia.
– A többieket is felzaklatja.
Marguerite az asztalra támasztja a tenyerét, hogy felálljon. Nem boldogulnak nélküle. Mostanában egyre gyakrabban jut eszébe, ilyenkor pedig mindig büszkeség, megkönnyebbülés fogja el. Aztán rátör a kimerültség és a félelem. Nemet int a fejével, amikor Mademoiselle Bailly közelebb lép hozzá.
– Akkor siessünk – mondja Marguerite.
Nem tudnak sietni. Marguerite nagy lendülettel vág keresztül a cour Lassay-n, de már meg kell állniuk, mire a Szent Lajos-templomhoz érnek.
Közben beesteledett, és a sötétség magába öleli a szolgálatot teljesítő őröket és néhány munkást, akik a hálótermükbe igyekeznek.
Marguerite nekidől a falnak, várja, hogy enyhüljön a fájdalom.
– Mehetünk?
Az elmebajos nők épülete előtt átvágnak a cour Sainte-Claire-re, ahol Marguerite botja beakad a macskakövek közötti résbe. Tőlük jobbra, a fiatal nők műhelyében csak egy ablakban van világosság. A Salpêtrière, Marguerite városa aznap végtelenül nyújtózik bele az éjszakába. A rue des Gardes-on hangok verik fel a csendet: kiáltozás a hálótermekből, röfögés a disznóólak felől, átkozódás az íjászok házából. A grande force tornyai a bal oldalukon. Marguerite mindig is undorodott ettől a környéktől, alpárinak, mocskosnak találja. Ha ő építtette volna a Salpêtrière-t, a női börtönt a város túlsó végébe rakatja, ahol most a konyhák és a cour des Chèvres vannak.
A kecskéket is szívesebben venné a kórháza közepén, mint az elmebajosakat.
– Tisztelendő anya – köszönti Mademoiselle Elautin.
Az őrök lehalkítják a hangjukat, amikor a grande force főnővére kitárja a börtön ajtaját. Sápadt, kerek fényt vet az arcára a gyertya, de a fityulája sötétben marad. A nyirkos folyosó dohszagától Marguerite-nek felkavarodik a gyomra.
– Megmondtam Mademoiselle Baillynek, hogy nem szükséges önt zavarnunk – mondja a főnővér. – Úgy látszik, Mademoiselle Bailly még nem szokta meg az itteni hangokat.
– Most már mindegy – legyint Marguerite, mire
asszisztense úgy néz rá, mint a kutya, amelyiknek megveregették a fejét.
Az emeleten valaki kiabál, hogy még kér bort, Pierre-t vagy Jeant hívja, végül egyszerűen segítségért kiált. – Mondja el, mi történt.
– Egy másik rab megnyugtatta – mondja a főnővér.
– Valaki bement Le Néant cellájába? – kérdezi Mademoiselle Bailly.
Marguerite bosszús pillantást vet az asszisztensére.
– Természetesen nem. Akkor jó okkal hívhatta volna a rendfőnökasszonyt – válaszolja a főnővér.
– Ki nyugtatta meg? – kérdezi Marguerite.
– Egy Geneviève Menu nevű nő.
Marguerite ritkán gondol a nővérére. De ezt a Geneviève Menut Lucie parancsára tartóztatták le és küldték a grande force-ba két hónappal azelőtt, és Lucie felhívta Marguerite figyelmét az egykori mosónő gonoszságára – minden adandó alkalommal szívesen emlékeztette Marguerite-et a befolyásos férfiakkal való kapcsolataira. Mielőtt Lucie fia az apja nyomdokaiba lépve rendőrfőnökké avanzsált,
de Machault altábornagy rövid hivatali ideje alatt Marguerite voltaképpen azt deportált, akit akart;
most azonban a hatóság vezetője újra a nővére családnevét viseli. Marguerite-et rendszerint felbosszantja, ha napjában csak egyszer is eszébe jut Lucie – kis híján megüti a botjával Mademoiselle Elautin ruháját, amikor a börtönre, a grande force-ra mutat vele.
– Allons, menjen előre.
