Három, egymástól elhidegült testvér ismét találkozik, hogy elhunyt édesanyjuk hagyatékát elrendezzék. De miközben visszaemlékeznek gyerekkorukra, egy kazettára bukkannak, amire az anyjuk rögzítette a boldog pillanatokat. Ám a nosztalgia helyét gyorsan átveszi a kétségbeesés, amikor a felvételen apjuk tűnik fel véres ruhában és egy holttest is felvillan a képernyőn. Vajon utánajárnak a testvérek az igazságnak? Olvass bele Jeneva Rose új thrillerébe!
Jeneva Rose: Eltemetett igazság (részlet)
El se mozdultam még a helyemről, pedig anya már vagy húsz perce meghalt. De persze az is lehet, hogy csak két perc telt el. Ha betoppan a halál, az idő mintha megállna. Nemcsak az elvesztésének súlya rázott meg, hanem az utolsó szavai is. Mit akarhatott ezzel? Mit szeretett volna annyira elmondani, és miért várt vele az utolsó pillanatig? Miért? Közte és a tévé színes képernyője között repdes a tekintetem. A Szerencsekereket ismétlik, a játékosok némán tátognak. Három betű látszik a táblán, a megfejtés két szóból áll. A kategória „tárgy”. Anya már kitalálta volna, imádta az ilyesmit.
Az apád. Nem tűnt el. Ne bízz…
Kiben vagy miben ne bízzak? Vagy arra gondolt, hogy úgy általánosságban ne forduljak bizalommal… senki felé? Újra anyára nézek. Olyan, mintha engem bámulna. Az állkapcsa ellazult, és a szája mintha szólásra nyílna, de tudom, hogy többé nem jön ki rajta hang. Már nincs itt velem. Csupán egy test és egy rejtély maradt utána.
Nem tűnt el. De ez nem igaz, hiszen apa hét évvel ezelőtt egy cetlire firkantott üzenetet hagyott hátra anyának. Harminchét év házasság után mindössze négy szóval búcsúzott: Sajnálom, Laura! Szeretlek: Brian.
A kocsiját egy benzinkút biztonsági kamerája rögzítette az otthonunktól tizenöt kilométerre délre, aztán még egyszer Illinois határában, egy autópálya fizetőkapujánál.
Ezek után soha többé nem láttuk viszont. Köddé vált, mint az elpárolgó pocsolyák egy forró napon.
Egyikünk sem számított erre, bár anya talán mégis, mert később elmesélte, hogy a házasságukkal akadtak gondok, és apa hosszú éveken át küzdött időszakos depresszióval. Megleptek a szavai, hisz sosem veszekedtek, és nekem fogalmam sem volt róla, hogy apa ennyire boldogtalan. Anya azt is elmesélte, hogy próbált segíteni, de apa folyamatosan hárított, mondván, neki nincs semmi baja. A rendőrség kivizsgálta az eltűnése körülményeit. A nyomozás nem tartott sokáig, és először anyára fókuszáltak, mintha ő lenne a gyanúsított. Azt mondják, mindig a házastárs az elkövető, legalábbis az esetek többségében. Aztán ezt a feltételezést gyorsan félresöpörték, amikor két héttel később megtalálták apa üres kocsiját a texasi McAllenben, harminc kilométerre a mexikói határtól. A nyomozást ugyan ezután sem zárták le, de senki sem foglalkozott többé az üggyel.
– Hol van, anya? Apa hová tűnt? – zokogom, és azt kívánom, bár felébredne még egyszer, hogy válaszoljon a kérdésemre.
A bejárati ajtó kinyílik, kiszippantva az állott levegőt a házból. Gyorsan letakarom anyát, megtörlöm a szemem, és felállok.
– Hahó! – szólítgat Michael.
Kereken hét éve nem hallottam a hangját, de ugyanolyan mélyen, magabiztosan búg. Ahogy megfordulok, meglátom az öcsémet a nappali ajtajában, vászonnadrágban és szürke pólóban. Külsőre sem sokat változott. Sötét, rövidre nyírt hajába már vegyült pár ősz szál. A válla kicsit szélesebb lett, mintha rendszeresen járna edzőterembe. A bőre most barnább, de hát Kaliforniában verőfényesebben süt a nap. Keskeny, pár centis heget fedezek fel az arca jobb felén, ami korábban nem volt ott. Biztosan csinált valami hülyeséget.
Még mindig az idegesítő kisöcsit látom benne, annak ellenére is, hogy magasságával fölém tornyosul, és már majdnem harminchat éves, alig pár évvel fiatalabb nálam.
– Helló, Beth!
– Szia, Michael!
Csak állunk, egy darabig nem szólunk egymáshoz. Olyan, mintha egy világ választana el bennünket. Michael a családom része, mégis idegen. Egy ismerős idegen: elég hülye helyzet.
– Anya… – Nagyot nyel, képtelen feltenni a kérdést, bár nem is szükséges. A vállam mögé pillant, anyát akarja látni, de őt már a takaró rejti.
– Igen – bólintok.
Michael megdörzsöli a homlokát, szaggatottan kifújja a levegőt.
– Mikor?
– Nem régen. – Képtelen vagyok pontos választ adni, teljesen elvesztettem az időérzékem.
Michael a fejét rázza, és a padlót bámulja.
– Az a kibaszott gép fél óráig állt a kifutópályán landolás után. Lehet, ideértem volna…
Nem tudom, most azt várja-e, hogy vigasztaljam, de amúgy sincs erőm erre, szóval inkább meg se szólalok. Apához hasonlóan Michael is úgy döntött, hogy magunkra hagy bennünket.
Felkapja a fejét, és a szemembe néz.
– Mondott valamit a halála előtt?
Az alsó ajkamat rágcsálom, miközben elgondolkozom, meg kellene-e osztanom vele anya utolsó szavait. De ő nekem szerette volna elmondani, nem neki. És egyelőre fogalmam sincs, mit is akart üzenni.
– Nem, nem nagyon tudott már beszélni – válaszolom.
Michael beszívja a száját, és bólogat, de hitetlenkedve néz rám. Megértem – elég rosszul hazudok, ő pedig nem igazán bízik meg senkiben.
– Hol van Nicole?
– Kábé annyira tudom, mint te – vonok vállat.
– Megint drogozik?
– Nem állt le sosem.
Michael a fejét rázza.
– Jézusom, hogy lehet így elvesztegetni egy életet…
Biztos vagyok benne, hogy nemcsak Nicole-ra céloz, hanem rám is. Valamikor régen mindannyian sínen voltunk, elindultunk a végtelenbe nyúló vágányokon a céljaink felé. De az én vonatom megállt, Nicole-é kisiklott, azonban Michael… nos, ő teljes gőzzel robogott előre. Fellángol bennem a megvetés, megfékezhetetlenül. Hosszú éveken át nem éreztem semmit, nem érdekelt az élete. De sokkal könnyebb úgy nem törődni vele, ha nincs itt – erre most visszajött, és az érzéseim felkavarodtak. A düh fészket vert a lelkemben; nagyon jól tudom, hogy mindig bennem fortyogott, s csak a megfelelő pillanatra várt, hogy kitörjön.
– Mikor beszéltél vele legutóbb? – kérdezem.
Töprengve vakargatja az állát.
– Írtam neki a születésnapjára.
– Húha!
Michael a homlokát ráncolja, mert kicsit sincs hozzászokva, hogy számonkérik. Talán nem is ez a legjobb pillanat, hogy szembesítsem a vétkeivel, de teszek rá. Most felőlem akár össze is omolhatna a ház, és elnyelhetné a föld, valószínűleg még csak meg se ijednék.
– Ezt megérdemeltem – bólint.
Csalódást okoz a válasza: én veszekedni akartam, rázúdítani a dühömet, a fájdalmamat valakire, erre a kisöcsém érettebben viselkedik nálam.
Azt hiszem, az ember fejlődése korlátozott, ha megreked egy helyen, hasonlóan egy szobanövényhez, amit sosem ültetnek át nagyobb cserépbe.
Megmozgatom a lábam, végignézek a karcos, kopott keményfa padlón. Bocsánatot kellene kérnem, de nem sajnálok semmit.
Michael újra mögém pillant.
– Megnézhetem anyát?
Oldalra lépek, és lehúzom a leplet az arcáról. Ez már csupán egy test, nem anya. Ha ő lenne, mosolyogna, de csak ernyedten lóg az állkapcsa. Ha anya lenne, élénk játékosság csillogna a szemében, azonban most homályos, üveges tekintettel les. Halálában sem talált megnyugvást.
A torkom összeszorul, alig bírok nyelni, pedig én vagyok a legidősebb, nekem kellene a legerősebbnek lennem.
– Szeretnél kettesben maradni vele?
Látom, hogy Michael tekintete kiüresedik anyát nézve, és elgondolkozom, vajon ő is igyekszik-e erősnek mutatni magát. Sosem volt sírós, ahogy egyikünk sem. Apa erősnek, higgadtnak nevelt bennünket. Ha képes vagy uralkodni az érzelmeid felett, mindent uralsz – ezt mondogatta mindig. Úgy beszélt erről, mintha valami szuperképesség lenne, ám valójában csak egy rettenetes megküzdési stratégia, amivel magunkra hagyott bennünket, amikor eltűnt.
Michael lassú, kimért léptekkel indul el felém. Fogalmam sincs, mit csináljak, hogyan is viselkedjek. Amikor hozzám ér, kis híján összerezzenek. A kezét a vállamra teszi, és egyenesen a szemembe néz.
– Sajnálom, hogy nem értem ide előbb, Beth.
Felnézek rá, végigzongorázok pár válaszlehetőségen, mielőtt választanék egyet.
– Én is sajnálom – sóhajtom, azzal hátrébb lépek.
A keze lecsúszik a vállamról. Ahogy mondani szokták, vannak azok a kapcsolatok, amikben hosszú idő után is pontosan ugyanott vesszük fel a fonalat, ahol régen megszakadtak, mintha nem is telt volna el idő. Na, ez nem tartozik közéjük.
– A konyhában leszek. Megpróbálom elérni Marissát, hogy elmondjam, mi történt – teszem hozzá.
Michael csak bólint. Nem is kérdez a lányomról, az egy szem unokahúgáról. Némán elfordul, és leül az ágy mellé. Előrehajolva a matracra könyököl; anya apró keze eltűnik a tenyerei között. Lehajtja a fejét, az arcát anya testébe temeti. Visszafojtott suttogást hallok, de nem tudom kivenni a szavait. Mintha újra gyerek lenne, és valami csínytevés után esedezne anya bocsánatáért – de ő már elment, nem bocsáthat meg neki… Többé már egyikünket sem oldozhat fel a bűneink alól.
