Egy férfi egyik nap váratlan levelet kap, nincs rajta feladó, csak egy bélyeg, amiről következtetni lehet, honnan is érkezett. A levélben egy rosszul kinyomtatott kép egy párról, hátulján pedig négy szó: hova tűnt dawn taggart. A férfi semmit nem tud a lányról, viszont hamar kiderül, hogy a leendő vejének egykori barátnője, aki rejtélyes módon egyszercsak eltűnt. Különös megérzéseit követve a férfi nyomozni kezd, és beleássa magát a veje családjának múltjába. De idővel azt kívánja majd, bárcsak ne talált volna semmit. Szerelem és gyilkosság, viszont most nem a szokásos romkom történetről van szó, hanem egy kétségbeesett apa nyomozásáról egy határokat nem ismerő thrillerben. Az író már korábbi Baljós rajzok című kötetével is bizonyította, hogy ért ahhoz, hogyan formáljon az unalmas mindennapi eseményekből körömrágós izgalmakat.
Jason Rekulak: Vagy hallgasson örökre (részlet)
Aznap este nyolc óra körül gördültem be a kocsifelhajtóra. Befelé menet megálltam a postaládámnál, és kiszedegettem a szokásos szemetet – egy ShopRite-körlevelet, egy meghívást, hogy csatlakozzam az Amerikai Nyugdíjasok Szövetségéhez és egy csomó jótékonysági szervezet adományfelhívását. Miután bementem, és a konyhapultra dobtam a kupacot, észrevettem egy fehér, üzleti méretű borítékot, amelyiken nem volt feladó. A nevem és a címem úgy nézett ki, mintha egy elkoptatott szalagos, régimódi táskaírógépen írták volna.
Semmi nem utalt a feladó kilétére.
Az amerikai zászlós bélyegen azonban a New Hampshire-i Hopps Ferry postahivatalának bélyegzője szerepelt.
Kinyitottam a hűtőt, magamhoz vettem egy üveg Coors Lightot, és leültem, hogy kibontsam a küldeményt. Egy A4-es papírlap volt benne, a közepére egy 9 × 13-as méretű fényképet nyomtattak. Házilag készítették, azzal a fajta olcsó tintasugaras nyomtatóval, amit ingyen kap az ember, ha új számítógépet vesz. A színek tompán, elmosódottan látszottak, de maga a kép tiszta volt. Egy férfi és egy nő, mindketten fiatalok, egy tó partján álltak. Szinte fel sem ismertem a jövendőbeli vejemet, mert Aidan tizenöt kilóval nehezebb volt a képen, és olyan fesztelenül, nyugodtan mosolygott, ahogy a vacsoránkon egyszer sem láttam tőle. Úgy tűnt, mintha a fotós éppen egy vicces történet elmesélése közben kapta volna el. A nő teljesen ismeretlen volt számomra. Fiatal volt, Maggie-vel egyidős, szűk farmert és fekete, mélyen dekoltált felsőt viselt. Valamin nevetett, szorosan odabújt Aidanhez, aki átkarolta a derekát, a keze a lány csípőjén pihent.
A lap aljára kézzel írt üzenetet firkáltak: HOL VAN DAWN TAGGART????
Ennyi. Négy szó, fekete filctollal.
Beletúrtam a borítékba, hogy megnézzem, van-e benne még valami.
Nem találtam semmi egyebet.
Kinyitottam a sört, nagyot kortyoltam belőle, és tanulmányozni kezdtem a fényképet. Eddig a pillanatig talán ha egy-két apró fenntartásom volt Aidannel kapcsolatban; sosem hittem el igazán a monokliról szóló kamu sztoriját, és nem tetszett, hogy a vécétartályában rejteget valamit. Ugyanakkor, mivel feltétlenül bíztam a lányom rendkívül jó ítélőképességében, elhessegettem a kétségeimet. Maggie-t okos, érett, felelősségteljes nőnek tartottam; semmi okom nem volt rá, hogy megkérdőjelezzem a döntéseit.
De most…
HOL VAN DAWN TAGGART????
Úgy sejtettem, Dawn Taggart lehet az a csinos lány, aki a fényképen kacag. De mit keres Aidan mellett?
És ki küldte nekem ezt a képet?
A telefonomért nyúltam, és felhívtam a lányomat. Általában minden hívásom egyből a hangpostájára kapcsolt, de ezen az estén, valamilyen oknál fogva, felvette.
– Szia, apa. Mi a helyzet?
– Hogy vagy, Maggie?
– Hát, három nap van hátra az esküvőig, gondolhatod – mondta kissé bosszúsan. – És te, jól vagy?
– Jól, kösz. De most kaptam egy furcsa levelet postán. Illetve igazából nem is levelet. Valaki küldött nekem egy fényképet.
– Miféle fényképet?
– Egy képet Aidanről. Egy lány mellett áll. Egy tó partján. És a lap aljára valaki azt írta: „Hol van Dawn Taggart?”
Hosszú csend következett – olyan hosszú, hogy azt hittem, megszakadt a vonal.
– Maggie, ott vagy még?
– Mi áll még rajta?
– Más semmi, csak az, hogy „Hol van Dawn Taggart?” Nem tudom, ki küldte, de a bélyegzőn az áll, hogy Hopps Ferry.
Maggie felsóhajtott.
– Hihetetlen.
– Ki az a Dawn Taggart?
– Apa, meg kell tenned nekem valamit. Fogd a levelet és a borítékot, fogd az egészet, és tedd be egy műanyag zacskóba. Egy olyan cipzáros tasakba. És hozd el holnap New Hampshire-be. Megtennéd ezt nekem?
– Elmondanád, hogy miért?
Mély sóhajt hallatott.
– Rendben, nézd. Hamarabb kellett volna elmondanom. Mert valószínűleg az esküvőn hallani fogsz róla. És elég durván hangzik, de nem nagy ügy, oké? Mert Aidan nem volt benne. Neki semmi köze ehhez.
Nagy nehezen rávettem magam, hogy ne szóljak közbe. Ezt a taktikát a feleségemtől, Colleentól tanultam. Azt mondta: ha azt akarod, hogy a gyerek megossza veled a dolgait, nem szabad félbeszakítanod, és megzavarnod felesleges kérdésekkel. Be kell fognod a szádat, és hagynod kell, hogy ő beszéljen.
– Tavaly Aidan randizott egy lánnyal, aki később eltűnt. A neve Dawn Taggart.
Novemberben elment kirándulni, és nem tért vissza. És senki sem tudja, hová tűnt.
Maggie azt mondta, több információjuk nincs igazán. Dawn egész életében a révátkelő mellett lakott, és huszonhárom éves volt az eltűnésekor. A rendőrök egy New Hampshire-i állami fenntartású parkerdő parkolójában találták meg a kocsiját, néhány nyilvános illemhely és egy tanösvény közelében. A heves esőzések feláztatták a talajt, ami eléggé akadályozta a kereső- és mentőcsapatok erőfeszítéseit. Senki sem tudta megállapítani, hogy Dawn az erdőben túrázott-e, vagy egyszerűen csak beszállt egy másik járműbe, és elhajtott.
– De hogy kerül Aidan a képbe?
– Sehogy. Erről beszélek. A rendőrség azonnal tisztázta őt. Aznap, amikor Dawn eltűnt, Aidan kétszáz mérföldre volt innen, Bostonban. De Dawn anyja mégis őt hibáztatja.
– Szóval Dawn anyja őt hibáztatja. De miért?
– Mert pszichopata! Aidan alig ismerte a lányt.
– Azt mondtad, randiztak.
– Egyszer! Egyszer randiztak. Soha nem volt komoly kapcsolatuk.
Az asztalon lévő fényképet néztem. Aidan átkarolta Dawn derekát, és a kezét a lány csípőjén nyugtatta. Úgy tűnt, jól érzik magukat egymás társaságában, mint a fiatal szerelmesek, akik már túljutottak az udvarlás kínos kezdeti előzményein.
– Ki küldhette ezt nekem?
– Valószínűleg Dawn anyja. Folyamatosan zaklatja Gardneréket, és ezek szerint most téged pécézett ki. Ezért kell holnap magaddal hoznod a fotót. Ez egy újabb bizonyíték, amit Gardnerék átadhatnak az ügyvédeknek.
– Jogi útra terelődött a dolog?
– Persze, apa. Ugyanis ez az egész kizárólag a pénzről szól. Dawn anyja azt akarja, hogy Gardnerék fizessenek neki egy rakás pénzt. Zsarolja őket.
– Már előállt a követelésével?
– Még nem. De az ügyvédek szerint erre utazik. Hidd el, apa, ha látnád ezt a nőt, megértenéd. Állandóan részeg, az egész napot hálóingben tölti. És az a borzalmas narancssárga smink! Pont olyan, mint a Dr. Phil idióta résztvevői.
– Kicsodák?
– Tudod, az a hülye talk show. Amelyikben össze szoktak verekedni a vendégek. Ez a nő pont oda való.
Egy erdőben él. Egy lakókocsiban.
Fura dolog ez Maggie-vel kapcsolatban: azt hiszem, gyakran elfelejti, hogy én is lakókocsiban nőttem fel, ahogy sok barátom is, és a szüleink egyáltalán nem olyanok voltak, mint a valóságshow-k szereplői. A legtöbb szomszédunk tisztességes, keményen dolgozó ember volt, aki szerényen élt, és időben fizette a számláit.
– A lényeg az – magyarázta Maggie –, hogy őt csak a pénz érdekli. Szóval hozd el a fényképet, és add oda Errolnak, oké?
Fotó: Open Books
