J. D. Barker misztikus thrillerében egy laboratóriumban nevelt kisfiú hozza ránk a frászt

J. D. Barker misztikus thrillerében egy laboratóriumban nevelt kisfiú hozza ránk a frászt

J. D. Barker új krimijében egy titokzatos kislány, egy sikátorban talált holttest és egy laboratóriumban nevelt kisfiú története kapcsolódik össze. A Szíve helyén sötétség mesteri alkotás, amely bekúszik az ember bőre alá. Olvass bele!

Fotó: Dayna Barker

Könyves Magazin | 2020. november 18. |

Jack Thatch gyerekkorában találkozik először Stellával, a titokzatos, nyolcéves kislánnyal, akinek sötét haja és még sötétebb szeme van, és magányosan ül egy padon a temetőben a kedvenc könyvét szorongatva. A találkozásukból megszállottság lesz: Jacknek állandóan a lány körül forognak a gondolatai, és végül egy évvel később újra megpillantja, ugyanazon a padon a temetőben, ám Stella hamarosan ismét eltűnik.

J. D. Barker
Szíve helyén sötétség
Ford.: Bosnyák Edit, Agave, 2020, 720 oldal

Közben az egyik sikátorban egy férfi holttestére bukkannak. Az eset meglehetősen rejtélyes: a teste mindenhol borzalmasan megégett, viszont a ruhái épségben maradtak, ami képtelenségnek tűnik. Faustino Brier nyomozó tudja, hogy nem ez a férfi volt az első áldozat, aki így halt meg, és nem is ő lesz az utolsó. Brier azt is tudja, hogy pontosan egy év múlva kell majd keresniük a következő áldozatot, hacsak nem akadnak előbb az elkövető nyomára. 

Egy kisfiú, akit mindenki csak „D” alanyként ismer, egy világtól elzárt, gondosan őrzött, sötét laboratórium mélyén várakozik, cseperedik és tanul. Senkivel nem beszélhet, és nem ér hozzá senki. Borzalmas erő lakozik benne, ezért azok, akik bezárták, sohasem fogják kiengedni. 

Minden sorozatgyilkos mögött áll egy rossz családi háttér - Könyves magazin

J.D. Barker A negyedik majom című könyvével nemcsak az amerikai, de a magyar közönséget is egy csapásra meghódította. Tette mindezt egy telített, látszólag sok újdonságot már nem tartogató műfajban. Szövevényes thrillerét Az ötödik áldozatban ott folytatja, ahol abbahagyta, és egy másodpercre sem hagyja lankadni az olvasók figyelmét.

A szereplőket elképzelhetetlen szálak kötik össze egymással. 

A Szíve helyén sötétség mesteri alkotás, hamisítatlan Barker. Stílusa a korai Stephen Kinget és Dean R. Koonz-ot idézi. Felejthetetlen történet, ami bekúszik az ember bőre alá, és késő éjszakáig olvastatja magát.

J. D. Barker: Szíve helyén sötétség

1

 

 

– Lejárt az idő!

– Csitt, te kis tökmag! Éppen a húgommal beszélgetek.

Jo néni elővette a következő szál hosszú piros Marlborót a kockás vászontáskáján heverő dobozból, a szájába tette, meggyújtotta egy ezüstszínű Zippóval, és füstfelhőt eresztett a mennyország felé.

– Azt mondtad, egy óra – tiltakoztam. – Ez ötkor volt. Most hat óra van. Lejárt az idő.

Jo néninek nem volt időérzéke. Azt sem tartottam kizártnak, hogy képes lenne az egész napot a temetőben tölteni, és a sírkövekkel beszélgetni. Pontosabban anya sírkövével. Apával nem állt szóba. Őt nem kedvelte túlságosan.

– Két óra múlva kezdődik a Knight Rider.

– Nem fogsz lemaradni róla.

– A múltkor is lemaradtam – emlékeztettem Jo nénit. – Hat óra harminc perckor indultunk el innen, hétre értünk haza, megvacsoráztunk, rákényszerítettél, hogy megfürödjek, és mire leültem a tévé elé, már a felénél járt a film. A Knight Ridert nem lehet a felétől megnézni. Az elejétől kell végignézni.

Jo néni beleszívott a cigarettájába.

– Félelmetes emlékezőtehetséged van ahhoz képest, hogy még csak nyolcéves vagy.

– Elindulunk végre?

– Még nem.

Felsóhajtottam, és a rádióért nyúltam.

Jo néni egy pokrócot terített a szüleim sírjára, hogy ne kelljen a vizes fűre ülnünk. Majdnem egész délelőtt esett az eső, és a pittsburghi napsütésnek nem sikerült felszárítania, függetlenül attól, hogy augusztus volt. A talaj is tocsogott a nedvességtől.

– Négy év, Katy – mondta anya sírkövének Jo néni. – Négy év telt el azóta, mióta az a semmirekellő férjed elvett téged tőlünk… Tőlem és a kisfiadtól, Jacktől.

– Nem apa ölte meg anyát.

– Ő vezetett, nem?

– Baleset volt.

– Az apád részeg volt.

– Anya két pohár bort ivott, apa pedig kólát. Ezt mondta a pincér. Benne van a rendőrségi jelentésben.

Jo néni megigazította a virágokat anya vázájában. Sárgák voltak a körmei. A margarétát én választottam a Giant Eagle-ben idefelé jövet. Apa vázájában nem virágok voltak, hanem állott esővíz és gyom. Jo néni nem engedte meg, hogy kimossam.

– Részeg volt, mielőtt elindultak.

Megráztam a fejem.

– Jeges teát ivott otthon, mielőtt átvittek hozzád. Anya is.

– Ezt nem tudhatod.

– Te mondtad az előbb, hogy félelmetes emlékezőtehetségem van.

– Akkor még csak négyéves voltál.

– Én csokis tejet ittam. Anya beleöntötte a csőrös poharamba, hogy elvihessem magammal. Megnéztük a Magnumot nálad, a kanapén, és rögtön utána lefektettél. Aznap este nem kellett megfürödnöm.

– Hűha!

– Elromlott a rádió.

Végigtekertem a gombot az egyik végétől a másikig, de csak recsegett.

– Nem romlott el, csak itt nehéz befogni a jelet.

– Akkor miért hoztad el?

– Mert néha sikerül befogni a jelet, és az anyád szerette a zenét.

A Bob FM a 96.9-en sugárzott. Beállítottam a mutatót a kilencvenhéttől kicsit balra. Huey Lewis mondott valamit egy új drogról, azután megint recsegés hallatszott.

Visszatettem a rádiót a pokrócra, Jo néni táskája mellé.

– Esetleg kihagyhatnám a fürdést.

– Nem fogod kihagyni a fürdést.

– Ha ma este nem fürdök, itt lehetünk hétig, és nem maradok le a Knight Riderről – magyaráztam.

Jo néni elnyomta a csikket apa sírkövén, azután egy apró bádogdobozba tette, amely kifakult, rózsaszínű pincérköténye zsebében lapult. Máskor a fűbe pöckölte volna, de itt, a temetőben nem csinált ilyet, főleg nem anya sírjánál. Elővette a következő szál cigit, meggyújtotta, és megint füstfelhőt fújt.

– Oké, ma este nincs fürdés, de holnap kötelező. Rendben?

– Rendben.

– Akkor még egy óra – közölte Jo néni. – Mi van ideírva, Jack? El tudod olvasni?

– Tudod, hogy igen.

– Akkor olvasd!

– Minden évben felolvastatod velem.

– Mi van ideírva, Jack? – Jo néni megkocogtatta az öngyújtójával anya sírkövét. – Olvasd!

Vágtam egy grimaszt.

– Kaitlyn Gargery Thatch. 1958. február 16. – 1980. augusztus 8. Szerető feleség, anya és testvér.

– Az én drága kishúgom! Azt is oda kellett volna írni, hogy „egy gonosz férfi ölte meg, aki a szomszédos sírba itta magát, és hiába tiltakozott, őt is magával cipelte, hogy ne kelljen egyedül lennie”.

– Apa nem ivott.

– Elég sokat ivott.

Jo néni szerette az italt, főleg a bort, és mindenkiről feltételezte, hogy iszik. Lehet, hogy apa ivott, én viszont sohasem láttam. Anya ivott, de nem sokat. Kevesebbet, mint Jo néni.

Apa sírkövére csak a neve, a születési és a halálozási dátuma volt rávésve, utóbbi megegyezett az anyáéval. Ha Jo nénin múlt volna, apának még sírköve sem lett volna, de szerencsére nem rajta múlt. Apa egy szerszámkereskedésben dolgozott, és a munkatársai összedobták a pénzt a két síremlékre, mivel a szüleim nem tettek félre pénzt a temetésükre. Mindkét sírkő fekete gránitból készült. Anyáé csillogott, mert Jo néni gondosan áttörölgette, miután megérkeztünk. Apáét vékony por- és sárréteg borította, ami alatt a kőnek tompa fénye volt. Később majd visszajövök, és letakarítom, hogy ugyanúgy csillogjon, mint anyáé.

Négyéves voltam, amikor meghaltak, és akkor a sírkövek lekerekített teteje még fölém tornyosult. De azóta harminc centivel magasabb lettem. Most felálltam, és lesimítottam a farmeromat a csontos térdemen.

– Hová készülsz?

– Sétálni akarok.

Jo néni összeráncolta a szemöldökét.

– Itt kellene maradnod és beszélgetned az anyáddal. Biztosan érdekli, hogy mi történt veled az elmúlt egy évben.

Megint grimaszoltam, és anya sírkövére fektettem a tenyerem.

– Nyolcéves vagyok, anya. Nincsenek barátaim, mert a gyerekek többsége ostoba. Jo néni még mindig nem engedi meg, hogy csokis kekszet egyek reggelire, az iskola pedig unalmas. Egy év múlva megint jelentkezem, vagy talán hamarabb, ha közben történik valami változás a kekszet illetően.

Jo néni elhessegetett a cigarettás kezével.

– Menj! De ne csavarogj el túl messzire!

Vetettem egy pillantást apa sírkövére. Majd később visszajövök, és beszélek vele. Nem akartam, hogy a nagynéném is hallja.

Felkaptam a plédről a rádiót, és amennyire csak lehetett, kihúztam az antennát. Felcsavartam a hangerőt, és az apró dobozt magam előtt tartva elindultam felfelé a dombon a temető másik része felé.

A szüleim sírja a temető déli végében volt, egy vörös juharfa alatt. Augusztusban úgy rikítottak a levelei, mint a tűzoltókocsi.

Egy pillanatra megszűnt a recsegés, és mintha Elton Johnt hallottam volna, de aztán megint eltűnt a hang. Felértem a dombtetőre, és balra fordultam. Gondosan a kikövezett járdán haladtam, nehogy rálépjek a két oldalán sorakozó sírokra.

Amikor a kriptákhoz értem, megtorpantam.

Pittsburghben sok temető volt, köztük ez, az All Saints Hollow az egyik legnagyobb.

A kripták.

Nem kedveltem túlságosan a kriptákat.

Valahányszor temető mellett hajtottunk el autóval, Jo néni mindig azt mondta, nem szabad levegőt vennünk, nehogy megtaláljon bennünket a holtak lelke.

Nem tudom, hogy ez a szabály a temetőn belül miért nem volt érvényes, a kriptákra mindenesetre érvényesnek kellett lennie. Itt nem mozgott a levegő. Elképzeltem, hogy a halottak kikukucskálnak a kövek repedésein, és készenlétben tartják csontos kezüket, hogy elkapják a gyanútlan kisfiúkat, és miután behúznak bennünket azokba a zömök építményekbe, nyomtalanul és örökre eltűnünk.

Mély levegőt vettem, a mellkasomhoz szorítottam a rádiót, végigrohantam a kripták között a járdán, és amikor Steve Perry üvölteni kezdett a hangszóróból, majdnem megbotlottam.

Miután elértem a kriptasor végére, kifújtam a levegőt. A hangszóró megint recsegésre váltott. Nem értettem, hogy a rádió miért működik a kripták között, de nem is érdekelt. Majd keresek másik helyet. Oda nem akartam visszamenni.

Szemügyre vettem a százhetven hektáron elterülő hegyeket. Jo nénit és a vörös juhart már nem láttam.

A temető egy sűrű fasorban végződött. A fák alatt fekete fémpad állt, egy fűzfa hajlott rá. Keskeny levelek és az ágakra telepedett nehéz moha alkotta árnyékba borult lombsátrát. A padon egy lány ült. Körülbelül harminc méterre tőle egy nő állt zsebre tett kézzel, hosszú fehér kabátban a temető egyik belső útján parkoló, fehér városi terepjáró mellett.

Az időjárás nem indokolta a kabátot – nem tombolt a hőség, de nem is volt túlságosan hideg –, ám a nőt ez láthatóan nem zavarta. Nyakig begombolta a fehér ruhadarabot. Amikor felértem a dombtetőre, a nő felém fordult. A szeme fekete volt, és sólyomszerű. A haja, amely ugyanolyan fehér volt, mint a kabátja, kissé lobogott az enyhe szélben. Ahogy meglátott, megfeszült a teste, és kihúzta magát. Kivette a zsebéből a kezét, ökölbe szorította, és amikor leengedte a combja mellé, eltűnt a kabát redői között. Gyanakvóan és furcsán végigmért, azután ismét a padon ülő lány felé fordította a fejét.

A lány fodros fehér blúzt viselt, szintén nyakig begombolva, derekán gondosan a térdig érő fekete szoknya alá igazítva. Hosszú, göndör barna haja a vállára és a hátára omlott. Az egyik oldalon az arcába lógott, a másikon a füle mögé volt tűrve. Sötét szemét egy puha kötésű könyv lapjaira szegezte, amelyet kesztyűs kezével az ölében tartott.

Nem tudom, meddig álltam ott.

Nem tudom, miért álltam ott.

Mégis ott álltam, és a lányt néztem, aki óvatos elszántsággal lapozta a könyvet, és némán mozgott a szája, mintha felolvasást tartana az egyszemélyes közönségének.

A rádiómból üvölteni kezdett a Jessie’s Girl című szám. A lány felkapta a fejét, rám szegezte a pillantását, és az egyik kezével gondosan megjelölte a könyvben, hol tart.

Esetlenül babráltam a rádió gombjaival, és lehalkítottam.

Nem emlékeztem rá, hogy odamentem volna a padhoz, de egyszer csak ott álltam mellette.

A lány összeráncolta a szemöldökét, és kíváncsian félrebillentette a fejét.

– Hűha! Te aztán elég csúnya kisfiú vagy.

Nem tudtam, mit feleljek erre, ezért hallgattam. Tudtam, hogy nem vagyok csúnya. Jo néni mindig azt mondogatta, szerencsés vagyok, hogy az anyámra ütöttem, és nem az apám külsejével vert meg a sors. Volt egy fényképem apámról, amelyet sikerült elrejtenem a nagynéném elől. A rozsdás Fordja mellett állt, és úgy nézett ki, mint egy filmsztár. Akkor is abban ültek anyával, amikor…

– A ruhád is ócska.

A lány furcsa, kissé James Bondra emlékeztető akcentussal beszélt.

A rádió felsikított, elnyomta Rick Springfieldet és minden más hangot. Kikapcsoltam, visszadugtam az antennát, és azon kaptam magam, hogy leülök a pad másik végére. Megint nem tudtam, miért csinálom. Végtére is ő egy lány, és nekem nem volt a lányokkal semmi dolgom, főleg nem olyannal, amelyik kényeskedő, illedelmes és virágillatú. Mégsem szaladtam el. Leültem arra a padra, és nem vettem tudomást a gyomromban érzett, furcsa bizsergésről.

A terepjáró mellett álló nő felé biccentettem.

– Ő az anyukád?

– Nem, ő nem az anyám.

– Akkor miért tart szemmel téged?

– Mindig ezt csinálja.

– Elég ijesztő.

A lány elmosolyodott, de csak egy pillanatra, mintha a mosolya különleges ajándék lenne, amelyet nem osztogat csak úgy bárkinek.

– És te miért mászkálsz egyedül a temetőben? Hol vannak a szüleid?

– Meghaltak.

– Tényleg? Ki ölte meg őket?

Nem azt kérdezte, hogy haltak meg, hanem hogy ki ölte meg őket. Mintha az lett volna a legtermészetesebb, hogy gyilkosság áldozatai lettek.

– Mit olvasol? – kérdeztem, hogy témát váltsak.

Nem akartam a szüleimről beszélni. Elég volt aznapra.

A lány felemelte a könyvet, és megmutatta a borítóját – Charles Dickens: Szép remények. A papírfedelű könyv gerince annyira megtört a sok használattól, hogy fehérre koptak rajta a színek. A borítója is hasonló állapotban volt. Legalább ezerévesnek látszott, mintha egy pincében heverő dobozból menekítették volna ki.

– Ebben van a fiú és a tutaj?

– Hmmm. Ezek szerint nemcsak csúnya vagy, hanem műveletlen is.

– Ezt hogy érted?

– A Huckleberry Finn kalandjaira gondolsz. Azt a könyvet nem Dickens írta, hanem Twain. Ő csak egy firkász. A Twain nem is a valódi neve. Hajóskapitány volt, akinek sikerült papírra vetnie néhány gondolatot, amikor éppen nem a szerencsejátékkal és az ivással volt elfoglalva.

Semmit sem olvastam Twaintől, sem Dickenstől. A könyvtáram a Hardy Boys kalandregény-sorozat feléből és néhány tucat képregényből állt. Az ismerőseim közül senki sem olvasott Twaint vagy Dickenst, még a szüleim és Jo néni sem.

– És miről szól a Szép remények?

A terepjáró mellett álló nőnek sikerült közelebb húzódnia hozzánk. Nem vettem észre, hogy megmozdult, most azonban alig három méterre állt tőlünk, a szeme sarkából figyelt bennünket, és nyilvánvalóan minden szavunkat kihallgatta.

A lány lepillantott a kesztyűs kezében tartott könyvre.

– Minden benne van, ami igazán fontos.

– Ezt nem értem.

– Nem csodálom.

– Megnézhetem?

A könyvért nyúltam, mire a lány riadtan kihúzódott a pad szélére. A nő közelebb jött, de amikor a lány felpillantott rá, megtorpant.

A lány letette a könyvet a padra, és odacsúsztatta nekem az ujjai hegyével. Úgy tűnt, a nő ettől megnyugodott.

Felemeltem a könyvet, és elolvastam a hátsó borítón lévő szöveget.

– Stellának hívnak – mondta a lány. – A könyvben szereplő lányról kaptam a nevem, habár őt Estellának hívják.

Odanyújtottam neki a könyvet. Arra számítottam, hogy megkér, csúsztassam vissza a padon, de nem így történt. Kikapta a kezemből, és visszatette az ölébe.

– Ha egy lány elárulja neked a nevét, az udvariasság azt diktálja, hogy viszonozd a gesztust.

– Viszonozzam?

A lány felsóhajtott.

– Ugyanúgy kell felelned, ugyanazt kell tenned.

– Ó, engem Jacknek hívnak! Jack Thatch.

– Szokványos név egy szokványos fiúnak.

Mi a valódi neved? A „Jack” nem valódi név.

Az esetek többségében a John becézése, amit sohasem értettem. Nem olyan, mint például a Mike és a Michael. Inkább mint a Bill és a William, ami még furcsább.

– A teljes nevem John Edward Thatch – feleltem. – De mindenki Jacknek szólít.

– Természetesen. És milyen rokoni szál fűz Edwardhoz? Bizonyára a családod egyik tagjának a neve.

– Az apámat hívták Edwardnak. Mindenki Eddie-nek szólította. Te hány éves vagy? Furcsán beszélsz.

A lány először felpillantott a nőre, azután le, a könyv borítójára. Piszkálni kezdte a lapokat.

– Nyolc.

– Nem úgy beszélsz, mint egy nyolcéves. Én is annyi vagyok.

– Nos, te sem beszélsz úgy.

– Stella! – szólalt meg halkan és kissé fenyegetően a nő, mintha kiköpte volna a nevet. – Indulnunk kell.

Stella megint felsóhajtott, és lehunyta a szemét. Válaszolt valamit, de olyan halkan, hogy nem értettem, az idősebb nő azonban láthatóan igen, pedig távolabb volt Stellától, mint én.

A nő megrázta a fejét, Stella összeráncolta a szemöldökét, lecsusszant a padról, és lesimítgatta a szoknyáját az egyik kezével. Rálépett a gyepre, és elindult a nő felé.

– Szia! – szóltam utána, és felemeltem a kezem.

Erre megtorpant, és felém fordult.

– Igazán örülök, hogy megismerhettelek, John Edward Jack Thatch.

Elindult felfelé a dombon a várakozó terepjáró felé. A nő néhány lépés távolságból követte. Amikor Stella megfordult, ő is megfordult, és a szél belekapott a kabátjába. Megpillantottam valamit alatta, és a mai napig tisztán emlékszem a látványra: egy puska csöve simult a combjához.

Stella beült a hátsó ülésre. A nő rácsukta az ajtót, és ő eltűnt a sötétített ablak mögött, amely egyre kisebbre zsugorodott, ahogy elhajtottak.

2

 

 

– Hagytam tíz dollárt a pulton a pizzafutárnak. Már leadtam a rendelést. A teljes összeget add oda neki! Nyolc dollár a pizza, kettő a borravaló, világos?

– Világos – feleltem, miközben a tévé képernyőjére tapadt a szemem.

Jo néni előző évben lecsapott egy Atari 2600-ra egy garázsvásáron, amelyhez egy doboznyi játékkazetta is tartozott. Most éppen a Pac-Man volt a kedvencem, és egész ügyesen csináltam. A Ms. Pac-Manben még jobb voltam, de azt csak a játékteremben lehetett játszani. A Pitfallt is élveztem.

– Hallod egyáltalán, amit mondok?

– Pizza, pénz, borravaló, felfogtam – dünnyögtem.

– Oké. És mit nem csinálsz, amíg nem vagyok itthon?

– Nem nyitom ki az ajtót.

– Csak a pizzafutárnak.

– Csak a pizzafutárnak.

Jo néni lehajolt, és puszit adott a fejem búbjára. Az egyenruhájának palacsinta- és égettpirítós-szaga volt.

– Ma este én zárok, de éjfélre elvileg hazaérek. Ha szerencsém lesz, talán egy kicsit hamarabb.

– És ha a pizzafutár egy baltás gyilkos, aki apró darabokra akar vágni?

– Hát akkor ne adj neki borravalót! Mennem kell.

A nagynéném egy pillanattal később kilépett az ajtón, és maga után húzta a friss cigarettafüstöt.

Blinky, a szellem elkapott az egyik sarokban, és mivel ez volt a harmadik életem, elvesztettem a játékot.

– Banyek!

Hétéves koromig, vagyis egy évvel ezelőttig Jo néni bébiszittereket fogadott mellém, amikor dolgoznia kellett, viszont már nem engedhette meg magának. Azt mondta, olcsóbb lenne, ha nem menne be munkába, mint ha bemegy, és felvesz mellém valakit. Egyébként sem volt szükségem bébiszitterre. A többségük leült valahová, a barátjával beszélgetett telefonon (némelyik személyesen), és tudomást sem vettek rólam.

Jo nénivel megállapodást kötöttünk. Nincs több bébiszitter, kapok egy dollárt cserébe azért, hogy nem keveredek bajba, és én döntöm el, mit eszem vacsorára. Mindig pizzát kértem. A pizza volt a legjobb a világon. A frissen szerzett vagyonomat képregényekre költöttem, a maradék pedig egy befőttesüvegben lapult az ágyam alatt. Eddig harminckét dollárt sikerült összegyűjtenem.

Felálltam, nyújtózkodtam, és az ablakhoz mentem.

Jo néni már a következő sarkon járt az út túloldalán. Megvártam, amíg belép a munkahelye, a Krendal’s Diner nevű étterem ajtaján, elszámoltam tízig, azután felvettem a cipőmet, és kiosontam a lakásból.

Átmentem a folyosó túloldalára, és bekopogtam a 304-es lakás ajtaján. Miután nem kaptam választ, újra kopogtattam, ezúttal hangosabban. Már éppen arra készültem, hogy harmadjára is bekopogok, amikor az ajtó úgy nyolc centire kinyílt, a fém biztonsági lánc pedig megfeszült.

A résen apró, mélyen ülő szempár kukucskált ki. Ms. Leech vastag szemüveget viselt, az arca öreg volt, és ráncos, a haja ősz és borzas.

– Mit akarsz?

– Magának vannak könyvei, igaz?

– Vannak könyvei? Szerinted így illik üdvözölni az időseket?

Tudtam, hogy Ms. Leechnek sok könyve van, mert tavaly, amikor kezdtek elmaradozni a bébiszitterek, néha ő vigyázott rám. Az újságok is kupacokban álltak a lakásában. Jo néni azt mondta, hogy Ms. Leech gyűjtögető.

– Charles Dickens egyik könyvét keresem, a Szép reményeket.

– Charles Dickens?

– Igen. Megvan magának?

Ms. Leech átlesett lakásunk nyitott ajtajára.

– Hol van a nagynénéd?

– Dolgozik.

– Nem lenne szabad elhagynod a lakást, amikor dolgozik.

– Nem hagytam el. Itt van egy karnyújtásnyira. – A nyitott ajtó felé intettem. – Ha kölcsönadja azt a könyvet, megkínálom a pizzámból.

Ms. Leechnek felragyogott a szeme.

– Van pizzád?

– Még nincs, de hamarosan kihozzák.

Az öregasszonynak a pizza volt a gyengéje, főleg a pepperónis. Néha ananászt is tett rá. Jo néni azt mondta, hogy ez talán az időskori szenilitás jele, és azt hiszem, egyetértettem vele. Az ananásznak semmi keresnivalója a pizzán.

Ms. Leech becsukta az ajtót, kiakasztotta a láncot, és betessékelt.

– Igen, vannak könyveim. Sok könyvem van. Azt hiszem, az is megvan, amit te keresel.

Amikor be akarta csukni az ajtót, emlékeztettem, hogy meg kell hallanunk a futárt, ezért hagyott egy félcentis rést, de nem szívesen. Észrevettem, hogy kétszer is hátrafordult az ajtó felé. Jo néni azt mesélte, hogy Ms. Leecht körülbelül tíz évvel ezelőtt kirabolták. Betörték az ajtót, berontottak a lakásba, és csúnya dolgokat műveltek. Senki sem árulta el nekem, hogy mik voltak azok a csúnya dolgok, de a szomszédunk jóformán nem hagyta el a lakását. Azt mondta, hogy azok a betörők hazáig követték, és ha nem megy ki többet, akkor nem követhetik. Amikor Jo néni boltba ment, neki is bevásárolt. Azt hiszem, sohasem láttam Ms. Leecht az épületen kívül.

– Majd én szemmel tartom az ajtót – ajánlottam. – Maga keresse meg a könyvet!

Úgy tűnt, ettől megnyugodott.

Bólintott, és lassan átvágott a nappalin, gondosan kikerülve az újsághalmokat, nehogy felborítsa őket.

– Igazán örvendetes, hogy felkeltették az érdeklődésedet a klasszikusok, de nem gondolod, hogy inkább valami olyasmivel kellene kezdened, mint a Huckleberry Finn? Az az angol fickó a nyomába sem ér Mark Twainnek. Dickens dagályos, és dől belőle a szó. Annyira elveszik a saját szövegében, hogy szerintem bizonyos időközönként meg kellett néznie a borítót, hogy emlékeztesse magát, melyik könyvet írja éppen. Twain kellemes és lényegre törő, sokkal velősebb.

– Iskolai feladat – hazudtam.

– Már elkezdődött az iskola? – kérdezte valahonnan a távolból Ms. Leech.

Nem láttam őt, mert a nappali túlsó végében volt.

– Csak két hét múlva kezdődik, de Mrs. Thomas feladta a nyári szünetre kötelező olvasmánynak.

– Elég komoly könyv egy harmadikosnak.

– Negyedikes leszek.

– Ó, az egészen más…!

Sejtelmem sem volt, hogy normális esetben hányadik osztályban szokás elolvasni ezt a könyvet, ha szerepel egyáltalán a kötelező olvasmányok listáján.

– Megtaláltam! – mondta az idős nő.

Ezután csattanás hallatszott.

– Jól van, Ms. Leech?

– Igen. Igen. Csak a lexikonjaim. Azoknak is a polcon kellene lenniük, de rengeteg helyet elfoglalnak.

Amikor felbukkant, még borzasabb volt a haja, mint korábban, és egy puha kötésű könyvet tartott a kezében.

– Kellemes emlékeim vannak erről a regényről. Ha kiolvastad, talán én is elolvasom újra. Ugye vissza fogod adni?

Bólintottam, és a könyvért nyúltam.

– Ha jól sejtem, a nagynénéd „a két keze munkájával”[1] nevel fel. – Egy pillanatra elgondolkodott. – Azt hiszem, sok a hasonlóság közted és a fiatal Pip között.

– Mit jelent az, hogy „a két keze munkájával”?

Ms. Leech elmosolyodott.

– Nem akarom elárulni, miről szól a könyv. Hamarosan megtudod.

A borító egy fiatal lányt és egy fiatal fiút ábrázolt furcsa ruhában. A fiú mosolygott, a lány nem.

Együtt vártuk meg a pizzát Ms. Leechcsel. A futárnál nem volt balta.

3

 

 

Augusztus 17-én elromlott a légkondicionálónk.

Egyszerű, ablak alá szerelhető szerkezet volt, nem a legdrágább fajta. Egy homokszínű doboz, amelyik működés közben hangosan hörgött, és vizet csöpögtetett a padlóra, mégis hűvösen tartotta a lakást azokon a napokon, amikor Pittsburghben tombolt a hőség.

Augusztus 17-e is ilyen nap volt. A hőmérő 33 fokot mutatott délben, és percről percre melegebb lett.

– Nem fogom kifizetni a lakbért, ha Triano nem vonszolja fel a valagát egy órán belül – közölte Jo néni.

Odahúzta az ócska, lábtartós bőrfotelt a másik ablakhoz, amelyik alatt nem volt működésképtelenné vált légkondi, vizes ruhát terített a homlokára, és ledőlt. Kis idő elteltével levette a blúzát, halvány színű melltartóban és kék rövidnadrágban hevert a fotelban, csupasz lábfeje pedig a lábtartó mellett himbálózott.

– Ez az ócskavas mindig akkor nyögi be az unalmast, amikor a legnagyobb szükség lenne rá – mondta.

Arra gondoltam, a tél közepén sokkal kisebb az esélye, hogy elromlik a klímaberendezés, de ezt végül nem közöltem vele.

– Kérsz egy pohár limonádét? – kérdeztem inkább.

– Az nagyszerű lenne!

Kimentem a konyhába, előtúrtam egy poharat a mosogatóban tornyosuló piszkos edények közül, elmostam, és megtöltöttem abból a kancsó limonádéból, amelyet korábban készítettem. Amikor odanyújtottam Jo néninek, óvatosan belekortyolt, azután egy hajtásra megitta az egészet.

– Legközelebb talán tehetnél bele még egy kis cukrot, de azt hiszem, kezdesz belejönni.

Egyelőre nem sikerült elkészítenem a tökéletes limonádét.

A nagynéném lehunyta a szemét, és végiggörgette az üres poharat az arcán.

– Miért nem odakint játszol? Egy korodbeli gyereknek nem kellene egész nyáron a lakásban gubbasztania. Kint kellene lenned a barátaiddal.

– Nincsenek barátaim. Nem laknak a házban korombeli gyerekek.

Erőtlenül legyintett egyet.

– Talán ki kellene költöznünk a kertvárosba, egy hatalmas, medencés kastélyba akkora kerttel, hogy a szomszéd gyerekek sorba álljanak, hogy kitölthessék a jelentkezési lapot, hogy a barátaid lehessenek. Akkor majd kiválogathatnád a legjavát, a többit meg hazaküldhetnéd. Ez sokkal egyszerűbbnek tűnik, mint kimenni az utcára, és adni egy esélyt annak, hogy belefutsz valami korodbeli srácba, és szerzel egy-két barátot hagyományos módon. – Jo néni elfordította a fejét, és hunyorogni kezdett a napsütés miatt, amely világos csíkot festett az arcára. – Szeretlek, kölyök, de nem kellene a nyári szünet utolsó két hetét velem töltened idefent. Néha elviselhetetlen tudok lenni, mint például most. Megparancsolom, hogy menj ki, és érezd jól magad.

– De…

– Most! – rivallt rám Jo néni. – És hatig nem akarom látni a képed.

Tudtam, hogy nem érdemes vele vitatkozni. Felmarkoltam a képregényemet a konyhaasztalról, és kiszaladtam az ajtón.

A temetőben találtam magam.

Nem állt szándékomban erre jönni, de mivel ez volt a legközelebbi nyílt terület, ahol általában nyugalom honolt, itt kötöttem ki. Megálltam a szüleim sírjánál, a vázáikba tettem a Greenlee Road mellett szedett pitypangot, aztán a pólómmal letöröltem a port és a koszt apa sírkövéről. Ha Jo néni megkérdezi, mitől lett ilyen piszkos a ruhám, majd azt mondom neki, hogy a játék mocskos dolog.

Miután elégedetten megszemléltem a végeredményt, felkaptattam a dombon, és visszatartott lélegzettel átszaladtam a kripták között.

Arra számítottam, hogy a lány megint a padon fog ülni, de tévedtem. Néhány vörös juharlevél akadt a fémrácsok közé, ezt leszámítva azonban a pad üres volt. Tisztára söpörtem egy részt, leültem, és kinyitottam a képregényt a közepénél. Oda rejtettem el a vastag, papírfedelű könyvet, amelynek egy mosolygó fiú és egy nem mosolygó lány volt a borítóján. Kinyitottam, és olvasni kezdtem.

Két nappal később visszamentem a temetőbe. A következő napon is. A pad mindig üres volt.

Mindennap visszamentem, akkor is, amikor már elkezdődött az iskola, de legközelebb csak egy év múlva láttam viszont a lányt.

Egyszer sem vettem észre azt a férfit, aki néha a fák közül figyelt engem.

 

[1] Az eredetiben „by hand”. A kifejezés a Szép reményekből származik.

Kapcsolódó cikkek
...
Kritika

Minden sorozatgyilkos mögött áll egy rossz családi háttér

...
Nagy

A Drakulában Bram Stoker az emberek valós félelmeire játszott rá

...
Kritika

A Drakula előzményregénye az első lépés a ránk hagyott rejtély megértése felé

Hírek
...
Promóció

A Tarandus Kiadó idén még három új könyvvel jelentkezik!

...
Hírek

Ulickaja: A történelemben először az egész bolygó beteg

...
Hírek

David Attenborough elhagyta az instát, marad az olvasás

...
Hírek

Peer Krisztián és Tóth Krisztina is megkapta az Erzsébetvárosi irodalmi ösztöndíjat

...
Hírek

Ők voltak 2020 leginspirálóbb és legbefolyásosabb női

...
Hírek

Erdős Virág versét tanuld meg és segíts a hajléktalanokon

...
Hírek

Poketben is olvasható Molnár Ferenc karácsonyi története 

...
Hírek

Könyvekből húztak kerítést Üllőn

...
Podcast

Maros András: Elkezdett foglalkoztatni negyven pluszosan, hogy mi a harminc pluszos barátság [PODCAST]

Még több olvasnivaló
...
Nagy

Ferenc pápa: A koronavírus a mi Noé-pillanatunk

Ferenc pápa új könyve, az Álmodjunk együtt a koronavírus okozta válságban nyújt iránymutatást. A kötetet tegnap mutatták be egy nemzetközi online webinaron, ahol a pápa szerzőtársa mesélt arról, hogyan született meg a könyv.

...
Nagy

„Nem várhatod el a diszfunkcionális környezetben nevelkedett gyerekektől, hogy funkcionáló felnőttekké váljanak”

Samantha Downing könyveiben nincs semmi kirívó vagy extravagáns, ám tökéletes stílusérzékkel és némi fekete humorral fűszerezett történeteiben képes hátborzongató közelségbe hozni azokat a félelmeinket, amik bármikor bárkit utolérhetnek. Interjú.

...
Nagy

Szabados Ági a megtakarításait egy álomba fektette, megnyitotta könyvesboltját

A függetlenség áráról, az álomba történő befektetésről és a piaci szabályok felrúgásáról beszélgettünk Szabados Ágival, aki Libertine néven könyvesboltot és kiadót indított.

...
Nagy

Presser memoárja egy korszak tablója [zsebró]

John Lennon zongorája, Abbey Road, tokiói telefonok, világhírű zenészek, NDK-s lányok – ugyanakkor disszidáló barátok, meg- és kihallgatások, elmismásolt gázsik, Lee farmerek, tűrések, tiltások. Megjelent Presser Gábor önéletírása a Helikon Kiadónál.

...
Nagy

30 éves a Total Recall - Az emlékmás

30 éves a Philip K. Dick novellájából készült kultklasszikus, amelyben Arnold Schwarzenegger levegőzik egyet a Marson. Vagy nem. Mindenesetre egyszerre rémisztő és izgalmas (na meg nagyon ismerős) Dick jövőképe, amelyben a személyes tapasztalatot felülírják a mesterséges emlékek.

...
Kritika

Háy János megírta a legkeményebb karantént, az életet

A pénz hatalmáról, az értékek hiányáról, a család széteséséről, egy társadalom kisiklásáról szól Háy János új, sodróan izgalmas regénye, A cégvezető, ami a hét könyve.

Gyerekirodalom
...
Gyerekirodalom

Varró Dániel Diótörőjébe időnként belecsúszik a 21. század

Varró Dániel verses mesében dolgozta fel az egyik legnagyobb karácsonyi klasszikust, melyhez Szegedi Katalin gondolta újra a Diótörő figuráját.

...
Nagy

Közös élettársunk: a szorongás

Az elmúlt hónapokban a szorongás a mindennapjaink része lett, de alapvetően miért szorongunk, mihez kezdhetünk vele, és milyen könyvekkel segíthetünk a gyerekeknek és a kamaszoknak a feldolgozásban? A Yelon és a Könyves Magazin közös cikkében erre keressük a választ.

...
Gyerekirodalom

Nézegess otthonról Rofusz Kinga-képeket!

Az esztergomi könyvtár a korlátozások miatt az interneten rendezi meg a meseillusztrátorok hetét, amelynek ezúttal Rofusz Kinga a meghívottja. Nézegessetek képeket az Otthonból vagy a Kapitány és Narancshalból.

...

Háy János: A körülöttünk lévő világ morálisan, ideológiailag be van árazva [PODCAST]

...

Jászberényi: A varjakhoz köthető, hogy megtanultam, ölni sosem egyszerű [PODCAST]

...

Halász Rita: Egy ilyen témában néha bizony el kell menni a falig [PODCAST]

...

Maros András: Elkezdett foglalkoztatni negyven pluszosan, hogy mi a harminc pluszos barátság [PODCAST]