Fotó: Valuska Gábor
Ha egyetlen könyvet kellene választanom az elmúlt évek európai terméséből, melynek címe elé (kicsit kelletlenül ugyan, de teljes joggal) eposzi jelzőül illeszthetném, hogy Nagy Európai Regény, gondolkodás nélkül Jaume Cabré család-, sőt inkább hegedűregényére, az Én vétkemre voksolnék. A magyar borítóra ehelyett mindössze egy bibliai utalás került - a regények regénye. A legnagyobb katalán író tizedik regényének története egy 18. századi hegedű, egy eredeti Storioni körül forog, melynek neve is van. Úgy hívják, Vial. Bár a hangszer pályafutása csak az 1900-as években kezdődik, Cabré egészen a 14. századig tekeri vissza az európai történelmet, hogy bűnről, megbocsájtásról, és minden időben jelen lévő gonoszról meséljen. Közben olyan mesterien keveri az idősíkokat, a szereplőket és a helyszíneket, hogy az olvasónak minden figyelmére szüksége van, ha követni akarja a cselekményt. (Nagy segítség, ha nem az utolsó oldalaknál járva fedezi fel a könyv végére illesztett kisokost, amelyben a szereplők helyszínt, és időt kapnak. Így elkerülheti az idegeskedést, amit például az vált ki, hogy fogalma sincs, Ayats atyáról a huszadik századi Rómában, vagy a tizennyolcadik századi Cremonában olvasott-e. – a szerk.)
Ezt érdemes hallgatni az olvasáshoz
Cabré nem fejezetenként, de még csak nem is jelenetenként, hanem bekezdésenként, sőt egyenesen mondatonként ugrál közel- és régmúlt, valamint bizonytalan jelen között, az időutazáshoz pedig a hatvanas éveiben járó Adriá Ardévolt választja idegenvezetőül.
„Valamikor régen, amikor a Föld még lapos volt, és a vakmerő utazók a világ végére érve hideg ködbe ütköztek, vagy lezuhantak a sötét mélységbe, élt egy derék ember, aki elhatározta, hogy Istennek, a mi Urunknak szenteli az életét. Nicolau Eimericnek hívták, katalán származású volt, és idővel a gironai Domonkos-rendi kolostor teológiaprofesszoraként szerzett hírnevet. Hitbuzgalma nyomán az eretnek gonoszság ellen küzdő Inkvizíció erőskezű vezetője lett Katalóniában és a Valenciai Királyságban. Nicolau Eimeric Baden-Badenben született 1900. november 25-én; rövid úton SS Obersturmbannführerré nevezték ki, és miután kitűnően helytállt mint Auschwitz Oberlagerführere, 1944-ben újra kézbe vehette a tábor gyeplőjét, hogy megoldja a magyar problémát.” (253.o.)
Adriá, az Alzheimer-kórral küzdő tudós nyelvzseni elakad a gonoszról írt értekezésével, ezért úgy dönt, inkább saját életét veti papírra. Életútja nem egy muszájból elhált nászéjszakán vagy egy kórházi ágyon kezdődik, hanem gazdájával, a Storionival. A múltidézés közben rájön, hogy mások nyomorán nyerészkedő műkereskedő édesapja legalább egy dologban igazat mondott. Nem az ember birtokolja a tárgyakat, hanem a tárgyak birtokolják őt. A Storionit megszólaltató sorsok felfejtésével megidéződik az Európát behálózó gonosz természete, inkvizíción, nácizmuson, áruláson és rengeteg hazugságon keresztül. Adriá tudomást szerez apja múltjának legsötétebb óráiról, és maga alá gyűri a lelkiismeretfurdalás, a hegedűhöz ugyanis ártatlanok vére tapad. A legnehezebb pillanatokon egy rocklandi seriff és egy arapaho törzsfőnök segíti át, akik fiktív, de hűséges barátként egész életében vele maradnak.
„(…) el akarok mondani neked valamit, kedvesen, ami a rögeszmémmé vált: miután egész életemben az emberiség kultúrtörténetén törtem a fejem, és megpróbáltam jól játszani egy hangszeren, amelyen szinte lehetetlen játszani, el akarom mondani neked, hogy mi mindannyian, mi, emberek és az érzelmeink is a kurva nagy véletlen művei vagyunk. A tények véletlenszerűen gabalyodnak össze a tettekkel és a történésekkel; és mi, emberek is véletlenül találkozunk, ismerjük meg vagy kerüljük el egymást. Minden a vakvéletlen műve: de az is lehet, hogy semmi sem véletlen, hogy minden előre eltervezett. Nem tudom, melyiknél maradjak, mert mindkét állítás igaz. És ha nem hiszek Istenben, nem hihetek az előre elrendelésben vagy a sorsban sem, akárhogy is nevezzük.” (670.o.)
Cabré több évszázados bölcsességgel értekezik barátságról, szerelemről, halálról, vagy épp a hangszerkészítés művészetéről, és közben olyan tökéletesen vászonra illő jeleneteket vonultat fel, mint náci orvos és gyilkosának párbeszéde. Emlékeznek még Hans Landa ezredes monológjára a Becstelen brigantyk nyitójelenetében? Na, ez épp olyan jó, csak a fegyver nem a németek kezében van benne.
Jaume Cabré: Én vétkem
Fordította: Tomcsányi Zsuzsanna, Libri, 2014, 688 oldal, 4990 HUF
Amikor először fejezünk be egy könyvet, azonnal tudjuk, hogy újra akarjuk-e majd olvasni, vallja Cabré. Ő például Tolsztojt veszi elő időről-időre, Mercè Rodoredát, az Iliászt és az Odüsszeiát, és venné Proustot is, csak vele az a baj, hogy le kell ülni, és végig kell járni az egész utat az eltűnt idő nyomában, mert olyan nincs, hogy a Swann-nál megálljunk. Leggyakrabban verseket olvas újra, és néha olyan könyvek is a kezébe kerülnek, melyek végén nem tud mást tenni, mint csöndben maradni, akkora a hatásuk. Kicsit ilyen könyv az Én vétkem is. Azért csak kicsit, mert a csönd mögé hamar felsorakoznak a kérdések, amiket akkor is meg akarunk fejteni, ha tudjuk, hogy nem léteznek rájuk válaszok. Ez a regény megéri az újraolvasást, még akkor is, ha nem lesz túl jó kedvünk tőle.
Jaume Cabréval a huszadik század ellentmondásairól, állandóságról és cowboyokról beszélgettünk budapesti könyvbemutatója előtt.
Minden író szólista, vallja a regényben Bernat. Ön azért lett író, mert nem tudna kiteljesedni egy zenekarban?
(nagyon nevet) Hát most megfogott. Sosem jutott volna eszembe ez a kérdés, de tetszik. (hosszan gondolkodik) Nem úgy lesz író valakiből, hogy eldönti, író akar lenni, hanem egyszer csak arra ébred, hogy ír. Épp emiatt nekem sem volt időm azon gondolkodni, hogy szólista legyek, vagy zenekari tag.
Zenélni azért egyedül is szokott?
Bukott zenész vagyok. Zeneszerző szerettem volna lenni, zongorázom, hegedülök, de azért lettem író, mert egyik sem megy különösebben. (nevet)
Ha tudsz valamit, esszét írsz róla, ha nem tudod, hogy mit gondolj valamiről, akkor regényt – nyilatkozta egy korábbi interjújában. Mi volt az a nemtudás, ami az Én vétkem történetét elindította?
A kétség természetesen maga az élet. Ha regényt alkotok, mindig egy szereplőtől indulok el – elkezdem felépíteni, és közben azon gondolkodom, hogy milyen lehet, hogy mit tenne bizonyos helyzetekben. Elkezdem mozgatni, hogy életet leheljek belé, épp, mint egy marionett bábut, az idő múlásával pedig a sorsa egyre csak bonyolódik. Sosem úgy állok neki az írásnak, hogy van egy kérdésem, amire választ szeretnék kapni.
A regény viszont folyamatosan kérdéseket dobál elénk, ahogy haladunk előre a történetben. Mi volt a legfontosabb kérdés, ami önben írás közben felmerült?
Nem vagyok benne biztos, hogy ez a legfontosabb kérdés, de nagyon sokszor eszembe jutott, hogy mit gondoljak a huszadik századról. Azt, hogy a fény, a dicsőség százada, vagy azt, hogy a kegyetlenség legdurvább százada? Végig azon gondolkodtam, hogyan lehetséges, hogy ez Kodály, Bartók százada, és ugyanakkor ez a nácizmus évszázada is? Hogyan lehetséges, hogy miközben a művészet, az önkifejezés ilyen hihetetlen magasságokba jutott, ilyen hihetetlen érzékenységre tör, a legmélyebb aljasságok is megtörténhetnek? Milyen kor az, amiben együtt létezhet Ligeti zenéje és a koncentrációs táborok?
Létezik válasz erre a kérdésre?
Nem vagyok biztos benne. Amikor Adriá a regényben megpróbál esszét írni a gonoszról, arra jut, hogy félbe kell hagynia, mert nem vezet sehová – nem tud választ adni a kérdésre. Ennek az értekezésnek a túloldalára írja meg végül a saját élettörténtét, vagyis elmagyarázza mindazt, amit a gonoszról szóló esszében nem tudott. Ennek a végeredménye az, amit most itt látunk. (a könyvre mutat)
Mi a saját álláspontja a gonoszról?
Agnosztikusként a gonosz jelenlétét sem tudom jobban megmagyarázni, mint Istenét. Nem tudnék válaszolni arra sem, hogy mik lesznek a huszonegyedik század legfenyegetőbb, legveszélyesebb gonoszai – ha tudnám, akkor most azonnal elmondanám mindenkinek. Ha végignézünk az emberiség eddigi történetén, akkor nem bizakodhatunk abban, hogy most sikerül majd elkerülni a rosszat.
Ez az oka annak is, hogy egybemosódó idősíkokkal dolgozott? Hogy a történelem mindig ugyanoda halad és ismétli önmagát?
Teljesen más miatt csináltam, de jó meglátás, hogy a ciklikus ismétlődést is kifejezheti. Tulajdonképpen azért használom az idő- és helykeverést, hogy az olvasó átélhesse mindazt, ami az íróval történik írás közben. Fejben kell tartanom az összes helyet, időt és szereplőt, és azt szeretném, ha az olvasó érezné ezt az egyidejűséget, és ennek zavaró, elbizonytalanító hatását.
Hogyan tud ennyi szálat fejben tartani?
Az írónak még nehezebb követnie a szálakat, mint az olvasónak. Nagyon sokszor elbátortalanodtam, zsákutcába jutottam, és elvesztettem a kedvem a folytatáshoz, de tudtam, hogy meg akarom csinálni. Tudtam, hogy akarok írni egy három dimenzióban létező regényt.
Az összekuszálódó szálak oka az Alzheimer is lehet, aminek első jelei már megmutatkoznak Adrián, amikor elkezdi papírra vetni az életét.
Igen, úgyis érthetjük, hogy a nagy kavarodás kifejezi azt a rendetlenséget, ami Adriá fejében uralkodik. Folyamatosan veszíti el a bútorokat a házból, folyamatosan ürül ki körülötte a tér.
Önnek gyerekkorában voltak olyan hűséges segítői, mint Adriának a játékfigurák – Carson seriff Rocklandból, és Fekete Sas, a rettenthetetlen arapaho törzsfőnök?
Ilyen jellegű, kiemelt pszichológiai segítséget nyújtó játékom nem volt, de én is nagyon sokat játszottam cowboyokkal. Egyébként engem is meglepett, hogy ez a két figura a regény végéig kitartott, azt hittem, hogy ha Adriá felnő, ők is eltűnnek a regényből, de végül nem így történt. Fontos kiemelni, hogy a többi szereplőnek fogalma sincs a figurák értékéről, nem tudják, hogy mit szimbolizálnak.
Hegedűje sem volt?
Szegény családból származom, ezért semmi ilyesmi nem volt. Most van néhány, de egyik sem olyan értékes, mint a Storioni.
Ha már a hegedűről beszélünk, felmerül a kérdés, ön szerint felelősek vagyunk apáink bűneiért?
Szerintem az egyénnek morálisan nincs felelőssége az ősei tetteiért, viszont a történelem azt mutatja, hogy minden közösségnek kollektívan felelőssége van. Elég csak a németekre gondolni, akik megpróbálnak felelősséget vállalni valamiért, amiben személyesen nem mindenkinek volt része. Az a fajta vezeklés viszont, amit Adriá csinál, nem szükséges. Nem kellett volna bűnösnek éreznie magát azért, amit az apja tett, de a személyisége magában hordozta ezt a bűntudatot.
Pár hónapja készült önről egy videó, amiben a katalán függetlenedési törekvések fontosságáról beszél. Mit gondol, egy írónak vagy egy művésznek nagyobb a befolyása a közösségre egy ilyen kérdésben, mint egy politikusnak?
Ez mindig a szituációtól függ. Ha egy művész elismert a saját területén, akkor előfordulhat, hogy sokan meghallgatják. Az is előfordulhat, hogy sokan igazabbnak tartják azt, amit mond, éppen azért, mert távol van az adott politikai szituációtól.
