A számtalan különc figurát fölvonultató svéd családregényen nem fog az idő: líraisága örök érvényű, humora fanyar és finom, a történetben elrejtett kimondatlanságok pedig az emberi lélek legmélyére vezetik az olvasót.
Hjalmar Bergman (1883-1931) svéd regény- és színműíró - akit a skandináv regény egyik megújítójaként tartanak számon - művészete félúton helyezkedik el a realizmus és a modernista irodalom között. A szülővárosa, Örebro alapján megmintázott képzeletbeli kisvárossal, Wadköpinggel saját írói univerzumot teremtett, ahol a szereplők szabadon járkálnak a történetek között. A regény- és színműíráson kívül a film világába is belekóstolt, még Hollywoodba is kiutazott, de nem találta meg a számításait. Egyre inkább eluralkodó depressziója, alkoholizmussal és a narkotikumok iránti szenvedélyével súlyosbítva, önpusztító életmódba sodorta, míg végül egy berlini szállodai szobában valószínűleg önkezével vetett véget az életének.
Hjalmar Bergman: Nagymama és az Úristen - Wadköpingi történetek (részlet)
Fordította Dió Dávid
Grundholm házaiban mindig volt valami hiba. Szilárd, szép házakat épített, hiszen ismerte a stílusokat. De feledékeny volt, talán a nagy tudása okán. Hilleborn új főépületét is ő építette, s az még ma is ott áll a Kroken-tó partján, ott gyönyörködteti a népet reneszánsz formáival. De annak is volt egy hibája, bár csupán gyakorlati szempontból: amikor az állványzatot lebontották, kiderült, hogy nem lehet följutni az emeletre. Grundholm kifelejtette a lépcsőt. Persze egy külső létra segítségével megoldódott a gond, de ez akkor is hiba volt, és ezt a szemére is hányták. Minden újonnan elkészült háznál azt kérdezgette a nép: „Hol a hiba?” Elkezdték keresni, és általában meg is találták. De most az egész város egy, két, három vasárnap sétálgatott Borckék udvarháza körül, próbálván megtalálni a hibát. És nem találták. Tökéletes ház volt, szép, büszke, gazdag díszítésű. Az előkelőbb emberek, akik megtehették, azt kérték, hadd nézhessék meg belülről is. Grundholm szobáról szobára vezette őket. Tágas, szellős, megfelelően világos szobák voltak, jól helyezkedtek el egymáshoz képest, kényelmesen voltak berendezve, s minden praktikus és kellemes dologgal el voltak látva. A bejárati ajtóval szemben, az előcsarnok egyik falának kellős közepén volt egy tapétázott ajtó. Grundholm így szólt:
– Az csak egy kis ruhatár, a kulcsát elhagytam valahol.
De valójában nem ruhatár volt, hanem a hiba!
Egy kilenc méter hosszú, négy méter széles szoba. És koromsötét! Sehogy sem lehetett fényt engedni a szobába, mivel az egyik oldalán a fogadószoba állt, a másikon az ebédlő, a harmadikon a konyha, a negyediken az előcsarnok. Ki tudja, mi járt Grundholm fejében? Mégis minek lehetne használni egy olyan szobát, amely a fogadószoba és az ebédlő után a harmadik legnagyobb a házban? Ruhatárnak? Kizárt. Olyan forró volt, mint egy kemence. Az egyik fala mögött állt a fogadószoba kandallója, a másik mögött az ebédlő kandallója, a harmadik mögött meg a tűzhely és a sütő! Az a szoba egy nagy, sötét, forró zug volt, egy igazi gyehenna. Gyakorlati szempontból haszontalan, egy elpocsékolt kilencszer négyméteres tér; erkölcsi szempontból pedig hiba és szégyenfolt. De egy olyan hiba, amelyet senki sem látott, és egy olyan szégyenfolt, amelyről senki sem tudott. Csak Jonathan Borck és Grundholm.
Jonathan Borck szülővárosához és korához képest szokatlanul figyelemre méltó ember volt. Bejárta Londont, Párizst, eltöltött három évet egy nagy brémai cégnél. Hazajövetele után gabonakereskedést nyitott. Állítólag jó üzleteket kötött. Nagyon szűkszavú ember volt, pedig a parasztok hozzászoktak, hogy lyukat beszélnek a hasukba. Tudvalevő, hogy a városiak sokat beszélnek, egyfolytában járatják a szájukat. Felét sem értik annak, amit beszélnek, s harmadát sem gondolják komolyan. Úgy beszélnek, hogy más közbe ne szólhasson. Így csapják be a parasztokat, ezzel mindenki tisztában van. Borck más volt, ő hagyta, hadd beszéljenek a parasztok, ő maga szólt a legkevesebbet. Néha órákon át csak merengve ült puha bőrkanapéján, és csak annyit beszélt, amennyi szükséges volt. S bár Borck hallgatott, mégsem volt kínos a helyzet. Néha elmosolyodott, bólintott, pislogott, volt, hogy csak a kezével jellemzett dolgokat, komplett jelnyelve volt. Néha mutogatta a külföldről hozott mindennemű érdekes apróságokat, egyiket- másikat olykor oda is ajándékozta a vendégének. Végül az egyik fél mondott egy árat, a másik pedig egy másikat. Miután Borck kimondta az árat, újból csöndben maradt. A paraszt kiönthette szívét, beszélhetett, érvelhetett, állítgathatott, magyarázgathatott. Sok mindentől függ a gabona ára. Múlttól és jövőtől, de főleg múlttól. Hogyan művelte az ember apja a földet negyven éve, hogyan ápolta a hajtást, mit aratott le. Borck figyelt, látott és értett mindent. Ehhez kétség sem férhet: látott és értett mindent, még ha hallgatott is. És amikor kimondta az árat, az nem üres beszéd volt, hanem komoly ajánlat. Végül már egészen feszélyezővé vált csak ott állni és tirádázni. Már elhangzott minden, Borck pedig figyelt, és megértette.
Biztosan igaza van, ha hallgat, hiszen még magyarázkodni sem akar. Legjobb lesz elfogadni az ajánlatát.
Borck jó üzleteket kötött. De nagyravágyása sok kellemetlenséggel járt. Nem pénz kellett neki: apostol volt. Külföldön úriemberekkel vette körbe magát: kifinomult, okos, békés emberekkel. Immár nem tűrte el, hogy hasba vágják vagy hátba veregessék, vagy hogy valaki viccelődve összecsippentse az orrát két ujja között. Illedelmes volt, és illedelmesen is akart viselkedni; s emiatt rossz társaság volt. Nem értette a tréfát. Amikor mások torkuk szakadtából nevettek, ő csak húzta a száját. A közönséges emberek számára túl előkelő volt, a valóban előkelők pedig túl közönségesnek találták, talán ugyanabból az okból: hogy nem értette a tréfát. Bárhol is jelent meg, egy pillanat alatt elromlott a hangulat. Ő is érezte ezt, és ettől csak még illemtudóbban kezdett viselkedni. Nyomasztották, szinte mártírrá tették ezek a modortalan alakok, ezért inkább sebzetten visszahúzódott. „Alakoknak” nevezte őket, ez volt az egyetlen szitokszava, s ezzel megelégedett. Ő maga úriember volt, úriember módjára öltözködött, úriember módjára evett, úriember módjára fésülködött, úriember módjára állt és sétált, dohányzott és fújt orrot, piszkálta fogát és vágta körmét.
S úriember módjára is akart élni. Elhatározta, hogy háza tetszetős, rendezett, logikusan és illően fölépített lesz. Így építtetett, de elszámolta magát. Nem a pénz miatt, az üzleteivel ki tudta volna pótolni, amennyi szükséges. Hanem a házban lévő fekete lyuk, a logikátlan, értelmetlen, használhatatlan, kilencszer négyes szoba miatt, amely sem ruhatárnak, sem semmi egyébnek nem volt jó. Egy nagy, fekete, ocsmány féregrágás egy szép gyümölcsben. Ez mérhetetlenül bosszantotta Borckot. Aki illemtudó, az viseli a legnehezebben szenvedését, az válhat csak legkivált mártírrá. Konzultált az építésszel, perrel is fenyegetőzött, követelte, hogy csináljon valamit, csak hogy ne röhögjenek rajta az alakok.
Egy úriember nem válhat nevetség tárgyává. Ha nem muszáj.
Grundholm nem értette, mi a franc baja van a házzal. Először is, az nem is hiba, másodszor: az nem is az ő hibája, harmadszor meg nem is látszik. Grundholm maga is apostol volt. Errefelé ősidők óta csak szemmértékkel és paraszti ésszel építettek, Grundholm viszont az építészmesterség tudományosan megállapított, könyvekben és műszaki rajzokban ábrázolt szabályai szerint. És mi volt a hála? Kicsinyes megjegyzések, sértegetés, perrel fenyegetőzés! Grundholm is mártír volt. Két mártír pedig nem érti meg egymást. Goromba lett, az italosszekrényhez ment, ivott, ettől pedig még gorombább lett. Igazi alakként viselkedett, aminél alakabb már nem lehet senki. Így szólt:
– Tessék betenni egy bilit a szobába, és akkor kendnek lesz a városban a legpazarabb budija.
Egy ilyen emberrel Borck nem volt képes beszélni, sőt még pereskedni sem. Csak egy mód volt a hiba orvoslására és ezáltal a nevetség elhárítására: valahogy kihasználni a helyiséget, mégpedig logikus, praktikus és illő módon. Merthogy csak úgy lehetne fölszámolni, ha lebontanák az egész házat. Az pedig már állt, kőfalakkal, réztetővel, rajta zászlórúddal, minden ablaka tárva-nyitva, hogy kimehessen a nyirok.
Agnes meg akarta nézni magának ezt a pompás házat. Grundholmtól megkapta a kulcsokat, így Axelsson kíséretében el is indult. Vasárnap volt, vasárnapi időjárással, és ők ketten vasárnapi öltözékükben, mint jegyesek, karöltve sétáltak. Az aranygyűrű csillogott Agnes ujján. Amikor a főkapu elé értek, Axelsson kezében hangosan csörögtek a kulcsok, mire megtalálta a megfelelőt. Ezt meghallva megálltak az emberek az utcán, megfordultak, és megbámulták őket. Agnes így szólt:
– Hogy néznek! Biztos azt hiszik, miénk ez a ház!
Fölnevettek. Az ajtót viszont nyitva találták, és az ebédlőben ott volt maga Borck. Axelsson zavarba jött, elrohant, Agnes viszont a küszöbről pukedlizett neki. Borck ide-oda járkált a szobában, és közben magában beszélt – legalábbis a fejében, viszont ezt élénk gesztusokkal tette. Mikor észrevette Agnest, összeráncolta homlokát és lebiggyesztette ajkát. A lány viszont nem futamodott meg, hanem elmondta, mi járatban, hogy hívják, hogy ő a Grundholm cselédlánya, röviden, tömören, ahogy kell. Borck megenyhült és elmosolyodott.
– Én vagyok Borck, a ház ura – mondta.
– Tudom – mondta Agnes.
A férfi elgondolkozott, hogyan is szólítsa, és végül a „kisasszonka” mellett döntött – ez egyszerre volt kellőképpen udvarias, de azért jelölte a lány státuszát is. Megengedte a kisasszonkának, hogy végigjárja a házat, sőt, ő maga vezette szobáról szobára. Ha ez a lány alak lett volna, biztosan orcán csípte volna, vagy megcsiklandozta volna az oldalát, vagy akár még faragatlanabbul és tapintatlanabbul bánt volna vele. Ugyan vágyott is volna erre, de ő nem engedett a csábításnak, hanem inkább abban lelte örömét, hogy visszafojtotta a vágyait. Örömét lelte még a lány csodálatában is. Olyan kíváncsi teremtés volt, mint egy szarka, és hasonlóan beszédes. Mire belépett az előcsarnokba, és ott állt a két padlótól plafonig húzódó falitükör között, már jó párszor ellőtt minden méltató szót. Így hát azt kiáltotta:
– Hát ettől menten hanyatt esek!
És sebtiben le is rogyott a padlóra. Ez már túl sok volt Borcknak. De aztán eszébe ötlött, hogy ez csak egy cselédlány, úgyhogy elnézte neki, és még a kezét is odanyújtotta. Agnes megérezte elégedetlenkedését, úgyhogy ő is elcsöndesedett és közönyössé vált, kezét összefonva úgy ment, mint a pap a templomban. Még a konyha csodái sem tudták őt innentől kibillenteni. Mindent megnézett, megvizsgált, megcsodált – de csak mértékkel. Borck azt gondolta: „Na, most zavarba jött a kis alak.” De a kis alak nem jött zavarba, egyszerűen csak éles elméje és gyors észjárása volt.
Borck azonban nemsokára mindkettőt próbára fogja tenni, és mindkettő csúfosan elbukik. Miután körbeértek, az előcsarnokban Borck elköszönt vendégétől, aztán hirtelen megfordult, és fölkiáltott:
– Várjon!
Döntést hozott: kicsit próbára teszi ezt a lányt – mintha felderítő léggömböt küldene föl. Kinyitotta a tapétázott ajtót.
– Ezt elfelejtettem megmutatni – mondta. – Ez egy különösen fontos helyiség. Kisasszonka, nézze meg!
Bevezette a sötétbe, és így szólt:
– Ez egy teljesen új dolog. Szerintem ebben az országban még nincs is ilyesmi. Kitalálja, mi ez?
A lány azt mondta, ruhatár, de azonnal rájött, hogy tévedett. A szobát egyrészt nem lehet kiszellőztetni, másrészt a ruhatár egyáltalán nem újkeletű dolog. Úgyhogy nem találta ki. Borck kikísérte az előcsarnokba, bezárta a tapétázott ajtót, eltette a kulcsot, s mindeközben ezt mondta:
– Ez egy szégyensarok.
Odafordult a lányhoz, és látta rajta, hogy nem érti.
– Biztosan csodálkozik a kisasszonka – folytatta. – De az a helyzet, hogy amikor az ember ilyen nagy, kényelmes és jól berendezett házat építtet, mindenre gondolnia kell. Bizony ám, mindenre. Sejthetően látta, hogy fenn két szép gyerekszoba van. Gyerekem nincs, de még lehet. És egy ekkora házban előbb-utóbb úgyis lesz gyerek. Úgyhogy erre is kellett gondolni az építtetésnél. Érti, kisasszonka?
De ő egyáltalán nem értette. Éles elméje most teljesen cserben hagyta.
– Szégyensarok? Ez egy szégyensarok?
Borck erre így válaszolt:
– Pontosan. Van valami, ami a gyerekeknek épp ugyanannyira kell, mint a ruha vagy az étel: ez pedig nem más, mint a nevelés. De még egy jól nevelt gyereknél is megesik néha, hogy kijár neki a büntetés vagy a figyelmeztetés. Ilyenkor mi a helyzet? A testi fenyítés nem jó. Külföldön már nem is dívik. Ha az ember túl erősen üt, akkor megsérül a gyerek. Viszont van egy régi, kipróbált módszer: szégyensarokba zárni a gyereket. Ott elgondolkozhat, beláthatja hibáját, elszégyellheti magát, megbánhatja tettét, és jobb emberré válhat. Régi, kipróbált módszer ez, de legjobb tudomásom szerint soha nem használták még értelmesen ebben az országban. Csak ide-oda teszegették a gyereket, néha így, néha úgy, olykor világos szobába, olykor sötétbe. Ez nem jó, nem logikus, sőt slendrián dolog. Ahhoz, hogy a szégyensarok jól szolgáljon, kiemelkedőnek kell lennie. Ez a kamra a legújabb módszerek szerint lett megalkotva…
– Ez egy szégyensarok? – ismételte meg Agnes.
– Igen, ez egy szégyensarok.
– Erre is lett tervezve?
– Igen – válaszolta a férfi, de a szeme önkéntelenül tikkelni kezdett. – Pusztán erre a célra épült.
