1913. június 6-a emlékezetes napként került be Wadköping város krónikáiba: ezen a napon érettségizett le Markurell úr rajongásig imádott fia, Johan. Azonban míg a jóképű Johan nagy népszerűségnek örvend a városlakók körében, addig ez apjáról már korántsem elmondható. A Markurell család botrányai és kétes ügyletei miatt eleve minden gyanú hajlamos a Pléhkas zöldvendéglő kocsmárosára vetülni. Markurell úr legnagyobb hibája azonban egyértelműen az, hogy túl nagy ambícióval bír, amire semmi elfogadható indoka sincs, és ami végzetesnek bizonyul a békés, megfontolt, ájtatos Wadköpingben. A svéd Hjalmar Bergman tabudöntögető főművét jelen kötetben a Markurell úr halála című novella követi és egészíti ki.
Hjalmar Bergman (1883-1931) svéd regény- és színműíró – akit a skandináv regény egyik megújítójaként tartanak számon – művészete félúton helyezkedik el a realizmus és a modernista irodalom között. A szülővárosa, Örebro alapján megmintázott képzeletbeli kisvárossal, Wadköpinggel saját írói univerzumot teremtett, ahol a szereplők szabadon járkálnak a történetek között. A regény- és színműíráson kívül a film világába is belekóstolt, még Hollywoodba is kiutazott, de nem találta meg a számításait. Egyre inkább eluralkodó depressziója, alkoholizmussal és a narkotikumok iránti szenvedélyével súlyosbítva, önpusztító életmódba sodorta, míg végül egy berlini szállodai szobában valószínűleg önkezével vetett véget az életének."
Hjalmar Bergman: Markurellék (részlet)
Fordította Dió Dávid
A kilencvenes évek elejétől vezette H. H. Markurell a Pléhkas nevű zöldvendéglőt, amely a keleti városkaputól tíz percre található a Stortoftán, de Lorche járásbíró birtokán. De ki volt ez a Markurell úr? Honnan jött? Rüttenschöld kisasszony számtalanszor kifejtett véleménye szerint egyenesen a pokolból, ahová egy nap vissza is fog térni mindazon elkárhozott wadköpingi lelkekkel egyetemben, akik az ő kocsmájában oltották földi porhüvelyük szomját. Valószínűbbnek, jóllehet kevésbé mélyenszántónak véljük azonban azt a magyarázatot, miszerint Markurell úr vidéki kiskereskedést vezetett a várostól pár kilométerre. Elvitathatatlan rátermettségét észrevette de Lorche járásbíró mindent látó szeme, aki aztán megbízta Markurellt különféle, tapintatosságot és találékonyságot igénylő kisebb feladatokkal. Végül megtette a Pléhkas vendéglősének. A sok rágalom ellenére számokkal tudjuk igazolni e döntést. 1890-ben a Pléhkas bérleti díja évi háromszáz koronára rúgott, 1900-ban tizenkétezerre. Ezek a számok magukért beszélnek, nem igaz? Mindeközben Markurell úr magánvagyona is nőtt. Hogy mennyivel, fogalmunk sincs, de sejthetőleg nem jelentéktelen összeggel, tekintve, hogy ez utóbbi évben megvette a Markurell-udvarházat a Vedbotorgeten, kerek százezer koronás hasznot hozva jótevőjének.
Rüttenschöld kisasszony fönt ecsetelt véleménye nyilvánvalóan ellentmond mindezen bizonyítékoknak Urunk áldására.
Markurell úr Wadköpingbe való bevonulása korántsem nevezhető dicsőségesnek, mégis sokak figyelmét fölkeltette. A decemberi ködtől szürke volt a nap, a decemberi utak sarától a lovas kocsi. Magában Markurell úrban, aki viseltes esőkabátba burkolózva, rókavörös hajkoszorúját sapkával elfedve egyedül ült a bakon, semmi olyan nem volt, amivel magára vonta volna bárki figyelmét. Feleségében annál inkább, aki már a vámnál elhagyta kalapját. E szerencsétlenség okát Markurell úr vérmes természetében kereshetjük, ám az eset pontos lefolyása tán örökre családi titok marad. Markurellné elég magasan ült, egy nagy, hasas fókabőr kofferre fölkapaszkodva. Kontya ki volt oldva, és a ködtől nyirkos haja örvénylőn, hullámzón omlott az arcára, a vállára, a hátára. Wadköping még nem látott vásári primadonnát ilyen dús, gyönyörű hajzattal. Vörös volt, mint az uráé, de a két vörös közt ég és föld volt a különbség! Nem is haj volt az, sokkal inkább prém, fémes csillogású, rozsdavörös prém, puha, mint az angóramacskáé.
Markurellné túl büszke és lusta volt ahhoz, hogy férje rendelkezéseiben változtatásokat tegyen, hagyta hát a kalapját a kocsi fenekén, a haját a vállán pihenni. Arca fehér volt, szeme nagy és sötétkék. Egyenesen ült, meredten bámulva maga elé, ölében kilenc hónapos kisfiával, Johannal.
Markurell úr megállt a Stortorgeten a de Lorche-ház előtt, kikötötte lovát egy lámpaoszlophoz, és elment fölkeresni a járásbírót. Egy csapat kisgyermek, akik végignézhették a családi jelenetet a vámnál, megálltak strázsálni a kocsi körül, izgatottan találgatva, vajon mi lesz ebből. Idős nők és férfiak is megtorpantak megrökönyödésükben, jóllehet a kocsitól kicsit messzebb. Egy hajadonfőtt, kontyavesztett nő, aki mozdulatlanul vár a de Lorche-ház előtt Wadköping főterén, olyan bosszantóan valószerűtlen látványt nyújtott, hogy az emberek elkezdtek kételkedni szemük tanúságában – akárcsak Barfoth tanár úr a patkány láttán. Valaki rendőrt hívatott, és kisvártatva meg is érkezett három közrendőr. Az egyik kantáron fogta a lovat, és alaposan megvizsgálta a fogait. A másik leguggolt a kocsi mögé, és kardhüvelyével megbökdöste a keréktengelyeket. A harmadik megemelte a lábzsákot a bakon. De sehol nem találtak megfejtést a rejtélyre. És közben mély, feszült csöndben nézték a mozdulatlan Markurellnét, a haját, a gyermekét, a kocsiját, a lovát.
Wadköping újra tanújelét adta annak a türelmes makacsságnak, amellyel a vedbotorgeti gyermekek számolgatták a gyengeelméjű kisfiú könnyeit.
Ekkor hirtelen olyasvalami történt, ami bizonyos tekintetben újra visszarepít minket a kisfiú és az angyal történetéhez. A kocsi körül tömörülő kisgyermekek szendén félreálltak, hogy odaférhessen valaki, akinek a puszta látványa már áhítattal töltötte el az embert. Ezúttal viszont nem angyal volt, hanem Rüttenschöld kisasszony – kerekded köpenyben, kalapkában, megfakult esernyővel. Magyarán: úgy nézett ki, mint mindig. Megemelte esernyőjét, és Johan Markurellre mutatva fölkiáltott:
– Megvan a kis Jézus!
Johan az édesanyja ölében ült, az asszony karjának dőlve. Apró arca halvány volt, mint anyjáé, de ebben ki is merült a hasonlóság köztük. Haja fekete volt, szeme sötétszürke, szinte fekete, szemöldöke fekete és máris markáns, orra horgas. Tényleg egy zsidó kisgyerekre emlékeztetett. Ráadásul arckifejezése is komoly, méltóságos, mélabús volt, és emiatt hiába nyújtotta ki azonnal kis kezét, hogy elbitorolja az esernyőt, Rüttenschöld kisasszony mégsem sejtette meg, mekkora csibész is a fiú. Néhány nap múlva azonban már igen, sejtelme pedig elég gyorsan bizonyossággá vált.
De ebben a pillanatban még megerősítette előző kijelentését azáltal, hogy a kocsi mögötti rendőrhöz fordulva így szólt:
– Karlsson, menjen föl a várba, és szóljon a főispán úrnak, hogy ne aggódjon! Megtaláltuk a kis Jézust.
Ha van valami Wadköpingben, ami éppoly tiszteletre méltó, mint az itteni katedrális, és éppoly sziklaszilárd, mint a vár, akkor az a Jézus Jászla Egyesület. 1802-ben alapította Louis de Lorche ítélőbíró, a járásbíró dédapja, ez évben elhunyt lánya, Teodolinda Emerentia Agata kanonissza emlékére. A negyvenhét évesen, hajadonon meghalt nemeshölgynek saját gyermekei természetesen nem voltak, de másokéiért határtalan odaadást érzett. De nem elégedett meg annyival, hogy dédelgetéssel, ajándékokkal és édességgel halmozza el a kisgyermekeket; el is lopta őket. Beosont a hátsó kertjükbe, miközben játszottak, magához csalogatta őket, aztán szoknyája dús ráncai közé rejtve kicsempészte őket, majd át a téren, egészen apja udvarházáig. Mint egy tyúkanyó, aki elernyeszti szárnyát, fölborzolja tollait, és köztük rejtegeti a csibéket. Az ítélőbíró szégyellte, hogy a lánya ilyen tökkelütött, és sokféleképpen meg is büntette érte – többek közt azzal, hogy megszólításakor mindhárom keresztnevét végigartikulálta, egyetlen szótagot sem hagyva ki. Csak lánya halála után kezdett Tea néven hivatkozni rá (kezdőbetűinek összeolvasásából),
emlékére pedig megalapította a Jézus Jászla Egyesületet.
Markurellék Wadköpingbe érkeztekor a következő illusztris személyek tartoztak az egyesület vezetőségébe: Rüttenschöld báró, főispán és az egyesület elnöke; de Lorche járásbíró, az egyesület alelnöke és kincstárnoka; Barfoth tanár úr, az egyesület titkára; továbbá Rüttenschöld főispánné (szül. de Lorche); Rüttenschöld kisasszony; özvegy de Lorche-né (szül. Edeblad, a járásbíró édesanyja és a néhai de Lorche stortoftai istállómester özvegye); Edeblad ezredesné (szül. von Battwyhl grófnő); Tollin esperesné (szül. de Lorche); valamint az ifjú de Lorche-né (szül. von Battwyhl grófnő).
Ehhez az előkelő társasághoz csatlakozott a kis Johan Markurell, hála Rüttenschöld kisasszony meggondolatlanságának. Hófehér pólyába tekerték és az ifjú de Lorche-né ölébe ültették. Körbevették az angyalok, botjára dőlve állt mellette Leontin, a természetismeret-tanár, nagy szakállal, zsákvászonban. Elnyúlt még Johan előtt Enell káptalani jegyző, Barfoth tanár úr és Brenner hadnagy is, akik ünnepi díszbe öltözve a fiú felé mirhát és tömjént nyújtottak cukortartóban, tálalóedényben meg egy színezüst kaspóban.
A terem sötétjében, leghátul ültek Johan szülei. Markurell úr összehúzta magát, mint aki fél, hogy megverik. Két kezével tépte-ráncigálta rókavörös haját, dohányt rágott, beleköpött virágos zsebkendőjébe, szipogott, sírt. A betlehemi játék ugyanis elbűvölően gyönyörű látványt nyújtott, középpontjában pedig épp az ő első- és egyszülött gyermeke állt. Hatalmába kerítette egy számára szokatlan érzés, a hála, aminek hatására önkéntelenül is átkarolta nejét. Markurellné engedte is, sőt még ellenszenvet sem érzett. Egyenesen, meredten, ünnepélyesen ült, mint mindig, szemében anyai büszkeség égett. És amikor az égbe emelték Johant, Markurellné egészen bensőséges érzésekkel telt el férje iránt, aki ebbe az Úr megáldotta városba vezette őt és fiát. Lelki szemeivel már látta is, ahogy Johan bekerül az előkelő wadköpingi gyermekek körébe. És ez az anyai jelenés még talán valósággá is válhat. Végtére is az egyszeri wadköpingi két módon tud polgárjogot nyerni a nemesek között. Az egyik, a szilárdabb mód az, ami mindenhol máshol: ha cefetül sok pénzt keres. A másik, a gyorsabb és biztonságosabb: ha tapintattal és tehetséggel részt vesz a Jézus Jászla betlehemezésein. Johan tehetsége annyiban megmutatkozott, hogy bájos természetességgel játszotta szerepét.
Tapintat viszont nem volt benne.
De Lorche-né, született von Battwyhl grófnő, éppen a Jézus Jászla éves ünnepsége előtt nem sokkal tért haza nászútjáról. Ő volt a járásbíró második felesége, egy mindössze tizenkilenc éves ifjú hölgy. A korkülönbség közte és hitvese között így húsz év, hat hónap és tizenkilenc nap volt. Ráadásul két évvel ezelőtt csoda történt vele. Mindezen körülményekből adódóan igen sokak érdeklődését fölkeltette.
Kislánykorát a járásbíróné sanyarú ismeretlenségben élte le. Szegény volt, és árva, így nagynénje, Edeblad ezredesné nevelte. Ezenkívül rendkívül csúnya lány volt. Hórihorgas termet, feszélyezett testtartás, mogorva ábrázat, mindig lesütött szem, sápadt, csontos arc, egy olyan orr, amely nem tudja eldönteni, föl- vagy lekunkorodjon-e, dús és hosszú, de színtelen haj – no lám! Egyetlen testrésze volt Elsa von Battwyhlnek, amelyről a női szépség szimbóluma, a szarvasünő eszünkbe juthatott, de az is csak a lába volt. És ezeket a pálcikákat is illetlenül mutogatta: durva, szürke gyapjúharisnyában, túlontúl rövid szoknyák alatt. Az egész város elkönyvelte magában, hogy az ezredesné unokahúga egy csúnya, langaléta, jelentéktelen kis csitri. A gimnazista fiúk nem táncoltak vele; korai életéből kimaradtak a bálok, a sütemények, a csókok. Nyomorúságát csupán Rüttenschöld néni savanyú cukorkái enyhítették valamicskét. Rüttenschöld néni ugyanis az összes csúnya lányt szerette, ölelgette, és teletömte egy kivételesen savanyú fajta cukorkával, amely bár valóban frissítőleg hathatott az emberre, de a fogait tönkretette, így szegény lányok még inkább megcsúnyultak. Rüttenschöld néni lányai zárt kasztot alkottak, egyfajta papnői rendet, amely sokban hasonlított a Vesta-szüzekére. Istentiszteletet is tartottak Rüttenschöld néni mályvaszínű társalgójában – ez főleg fölolvasásból és tejkaramella-főzésből állt. A wadköpingi Vesta-szüzek római elődjeikhez hasonlóan a legnagyobb köztiszteletnek örvendtek. Legelöl ültek – persze nem a színházban, hiszen a színházba járás tiltva volt számukra, hanem az iskolában, a templomban és a Jézus Jászla ünnepségein. Aki szembetalálkozott velük az utcán, illedelmesen félreállt. De nem táncoltak velük, ritkán hívták meg őket süteményezni, és soha nem csókolták meg őket. Ez utóbbi tekintetben Wadköping Vestalisai még a Rómáéinál is jobb védelemben részesültek.
Elsa von Battwyhl hét hosszú tanévig tartozott Rüttenschöld néni előkelő társaságába.
Aztán a nyolcadik osztály elején csoda történt.
A lány egyetlen éjszaka alatt megszépült. Néha megesik az ilyesmi a tizenhat-tizenhét éves lányokkal. Nem értjük, hogyan történik, csak konstatáljuk a tényeket. Ez jellemzően egy olyan eset, amelynél jól tesszük, ha hiszünk a csodákban. Elsa von Battwyhl átváltozását húsvét hetén fedezte föl nagybátyja, Edeblad ezredes, miközben reggeli lágytojásait lékelte meg az asztalnál. Apró, mérges, véreres malacszemét unokahúgára meresztve tört föl tojást tojás után, meg sem kóstolt egyet sem. Aggódó neje megszagolta a tojásokat, és miután úgy találta, hogy mind friss és kifogástalan, elméje fölmondta a szolgálatot. Az ezredes egyszer csak átnyúlt az asztalon, és arcon csípte unokahúgát, majd fölállt, kidüllesztette mellkasát, megpödörte bajszát, és ruganyos léptekkel kisétált a szobából. Az előszobában aztán rázendített egy régi katonanótára még a karlbergi akadémiáról.
Ez az átváltozás lesújtó következményekkel járt. Rüttenschöld néni azzal vádolta Elsát, hogy visszaélt a bizalmával. Hogy „valahogy máshogy” állította be a frizuráját. De minél jobban próbálta vizes fésűvel, kefével lelapítani a szerencsétlen lány hamuszőke haját, az annál puhább és dúsabb lett. Minél többet ríkatta meg Elsát szidalmaival, a lány szeme annál fényesebben csillogott. Arca kikerekedett és kipirult; blúza, amely eddig ernyedten lógott, mint szélcsöndben a vitorla, kigömbölyödött. És bár lába talán még mindig túl filigrán maradt, Elsa elkezdte hosszú szoknya mögé rejteni. Ettől függetlenül sejthető, hogy e láb valamennyire megerősödött a több mozgásban – a gimnazista urak ugyanis nem hagyták a lányt méltóságban pihenni. Minden táncot eljárt. Emiatt ki is zárták a wadköpingi Vesta-szüzek köréből. Nem olvashatott föl tovább a mályvaszínű társalgóban, nem főzhetett tejkaramellát, nem kapott savanyú cukorkát. De süteményt igen. Cukrászdákban kezdett föltűnni. Látták a várkastély parkjában is, két nadrág közt kecsesen lóbálva szoknyáját. Jó híre csakhamar elillant. Május elsején szerenádot kapott Brenner hadnagy jóvoltából. Sajnos az ezredes muzikális természet volt, így a hadnagyot rögvest őrizetbe vették. De ezt követte még több szerenád, az Edeblad-ház lépcsőit pedig fiatalemberek kezdték koptatni.
Egy reggel Edebladék postaládájában nyolc levél lapult,
mind Elsa von Battwyhl kisasszonynak címezve. Mindegyik borítékról már-már szemérmetlen elegancia sugárzott, az eltérő kézírások mindegyikén látszódott a szépírás eszményképére való törekvés. Az ezredes eltűnődött, fölnyissa-e a leveleket. Lovagiassága azt súgta, ne tegye; lelkiismerete azt, hogy igen. A körülmények fényében úgy döntött, a lelkiismeret szavát követi. Fölnyitotta hát a leveleket, és megtudta a nyolc fiatalember nevét. Ötük találkát beszélt meg Elsa von Battwyhllel, a hatodik és hetedik panaszkodott, hogy Elsa nem jelent meg a megbeszélt találkán. A nyolcadik őrjöngött. Állítása szerint látta, hogy a megadott helyen és időben Elsa von Battwyhl megcsókolta gróf Carl-Henrik Brenner alhadnagyot. Keserű öniróniától nem mentesen eltűnődött, hogyan nem esett össze holtan ennek láttán. Ezután fölsorolt hat különböző alkalmat, amikor ő maga élvezte ama kegyet, amelyről nagy dőreségében azt hitte, egyedül élvezi. A levél írója végezetül szent fogadalmat tett, hogy soha többé nem fog terhére lenni az eddig „te” és „Elsa” megnevezésekkel illetett, immár „Von Battwyhl kisasszony”-ként aposztrofált illetőnek. A fogadalmat azonban utóiratában módosította, ahol is találkára hívja von Battwyhl kisasszonyt hat órára Wedblad cukrászdájának kistermébe, kategorikusan biztosítva őt afelől, hogy Wedbladnál jobb a képviselőfánk, mint Lövgrennél.
Az ezredes ráébredt: ez kész katasztrófa. Összecsuklott dolgozószobája székében, mintegy megroppanva felelősségének súlya alatt. Újra elkezdte dúdolni azt a kissé frivol katonanótát, de csak azért, mert zilált elméje nem volt képes megfelelő kifejezést találni érzéseire. Öreg obsitosként nem tulajdonított túl nagy jelentőséget a csókolózgatásnak önmagában; de azért az mégiscsak hallatlan, hogy nevelt lánya egyazon napon nyolc, többé-kevésbé erotikus tartalmú levelet kapott. Lelkiismerete és lovagiassága újból harcra keltek. A lelkiismerete arra unszolta, hogy ezt maga rendezze le a lánnyal, de lovagiassága szerint nem helyénvaló dolog, hogy egy férfi, ráadásul egy vén baka, ítélkezzen egy ilyen érzékeny ügyben. Itt inkább egy erre alkalmas nő tehetne igazságot. Az ezredes ezúttal a lovagiasság intelmeinek engedett. A végzetes leveleket vaskos borítékba zárta, amelyen ezredének bélyegzője díszelgett, majd a borítékot hóna alá csapva a mályvaszínű társalgó felé indult. Föl sem merült benne, hogy feleségére bízza ezt az ügyet,
mert az ezredesné elméje már az első szótag elhangzásakor fölmondta volna a szolgálatot.
Rüttenschöld néni agyában viszont rendíthetetlenül dolgoztak a fogaskerekek. Nyilvánvalóan katasztrofális volt a helyzet, de előre lehetett látni. Ráadásul Rüttenschöld néni és a katasztrófák jól megfértek egymással. Ő is azon élelmes emberek sorába tartozott, akik ereje a helyzet súlyosságával arányosan nő. Első intézkedése az volt, hogy odahívatta Tollin esperesnét (szül. Rüttenschöld), valamint Linder kisasszonyt, a leányiskola igazgatóját. Két Vesta-szüzet elküldtek az iskolába, hogy hozzák ide Elsát. Két óra vallatás után Rüttenschöld néni fölhívta az ezredest, hogy bejelentse:
– Reinhold, bevallotta! Gyere ide azonnal! Összehívom a vezetőséget.
– Milyen vezetőséget? – bámult enyhén bandzsítva az ezredes a telefontölcsér sötétjébe.
– A Jézus Jászla vezetőségét.
Az ezredest köhögőroham fogta el, kénytelen volt letenni a telefont. Fölismerte, hogy végzetes balgaságot követett el. Azt viszont elhatározta, hogy megkíméli nejét, amennyire csak tudja – végtére is úriember volt. Megkereste, és megkérte, hogy feküdjön le. Közben próbálta fölkunkorítani bajsza végeit, amelyek szokásuktól eltérően le-lekonyulgattak.
– Lefekszem én szívesen, Reinhold, de miért?
Erre az ezredes:
– Tartok attól, hogy megfájdul a fejed. Ahogy szokott.
– Szokott – ismerte el az ezredesné, és elvonult a hálószobájába. Behúzta a függönyt, levetkőzött, kikötötte fűzőjét, nedves borogatást tett homlokára, és lefeküdt az ágyra. Elméje fölmondta a szolgálatot, és lassacskán tényleg megfájdult a feje.
Az ezredes kiment a konyhába, és így szólt:
– Lányok, bármi is történjen, ne keltsétek föl az ezredesnét! Jó, ha tűz üt ki, akkor igen. Különben ne, mert fáj a feje.
Ezt ne felejtsétek!
Miután így elrendezett mindent a házi béke megőrzése érdekében, elindult a Klostergatanra. A Rüttenschöld-házzal átellenben állt a borbély Ström üzlete. Az ezredes lehuppant az ablakhoz legközelebb álló székre, és miközben Ström beszappanozta, ő csak nézte, ahogy az illusztris vezetőség tagjai egyesével elhaladnak az ablak előtt. A borbély megszólalt:
– Ezredes úr, természetesen azt teszi, amit jónak lát, de ha esetleg méltóztatna egy helyben ülni, mindkettőnk jobban járna.
Az út közepén föltűnt egy alacsony, idős ember. Bozontos szakáll és haj borította a fejét, amely pedig olyan nagy és nehéz volt, hogy vézna teste meghajlott a teher alatt. Ő volt Blidberg igazgató úr. Mögötte menetelt nyolc sápadt gimnazista fiú, négy sorba osztva. Az ezredes fölnyögött, amikor meglátta kislánya léhaságának eme nyolcrétű megtestesülését. Egyszerűen hallatlan volt. A borbély Ström újra megszólalt:
– Most aztán végképp jobban járna, ha esetleg egy helyben ülne, mert most jövök a pengével.
De az ezredes ellökte magától, és fölpattant. Olyasvalamit látott meg, ami nemcsak családapai és emberi mivoltában zaklatta föl, hanem ezredparancsnoki mivoltában is: Carl-Henrik Brenner alhadnagyot, aki mosolyogva, gyanútlanul masírozott – egyenesen a Rüttenschöld-csapda felé. Az ezredes kivágta az ajtót, és odakiáltott:
– Te ökör!
– Igenis, uram! – válaszolta Brenner, és amikor meglátta felettesét beszappanozva, álla alatt előkével, még szélesebbre húzta mosolyát.
– Hova mész? – érdeklődött az ezredes.
Az alhadnagy büszkén jelentette:
– Rüttenschöld nénihez. Kérdezni akar tőlem valamit.
– Dehogy mész te oda! – parancsolta suttogva az ezredes. – Most azonnal hazamész, és lefekszel!
Immár parancs állt szemben ellenparanccsal. Az alhadnagy mosolya feszélyezetté vált.
– De a néni már meglátott – motyogta magában. – A kémlelőtükörben.
Az ezredes még halkabban folytatta, de suttogása korántsem volt nyomatéktalan.
– Ki a felettesed, a szipirtyó vagy én? Hm, Carl-Henrik? Nem kérek a kifogásaidból! Most azonnal hazamész!
És még utánavetette, a beszélgetést lekerekítendő:
– Méretes ökör!
– Igenis, uram – felelte Carl-Henrik Brenner, és hazament.
Ezután az ezredes visszaült, a borbély Ström pedig megborotválta, levágta a haját, és megfésülte. Amikor aztán a borbély a szolgáltatásai végére ért, az ezredes nem tehetett mást, mint hogy átkel az utcán. Rüttenschöld néni előszobájában összetalálkozott a nyolc iskolásfiúval, akiket vallomástételük után szabadon engedtek.
Az ezredes berohant a nappaliba, és köszönés nélkül letelepedett egy pamlagra.
– Csak most tudtam ideérni – lihegte. – Amelie-nek meg fáj a feje. Mire jutottatok eddig?
– Elég sokra. Az igazgató úr vállalta, hogy hét fiúnak lerontja a magatartásjegyét, a nyolcadikat pedig kicsapja. És a Jézus Jászla vezetősége úgy döntött, hogy Elsát leánynevelő intézetbe küldjük Svájcba.
– És ki fogja ezt állni? – kérdezte az ezredes.
– A Jézus Jászla. Az Áhítatos Kanonisszanevelő Alapból.
A döntést de facto már meghozták, csak az egyesület akkori megbízott elnökének, a járásbírónak kellett szentesítenie.
Miközben a vezetőség a járásbíróra várt, kávét ittak. Linder igazgatónő – aki bár nem tartozott a vezetőségbe, látogathatta az üléseket – suttogva mesélte, hogy ők már régóta gyanakodtak. Pletykák röppentek föl egy nyolcadikos lányról. Azt nem tudta senki, mit csinált, és melyik lány az. De azt bizonyossággal lehetett tudni, hogy egy nyolcadikos lány.
Blidberg igazgató úrhoz, aki épp a két kezével dúcolta alá súlyos fejét, szintén eljutott, hogy pletykák keringenek egy talán hetedikes, de valószínűleg inkább nyolcadikos lányról. Neje azt is hallotta, hogy igencsak aggasztó pletykákról van szó. Linder igazgatónő már régóta nyugtalankodott emiatt, és egyenesen könnyebbségnek érezte, hogy szembenézhetett az igazsággal. Bár nyilván jobban örült volna, ha ez inkább egy másik lánnyal esik meg.
Ez az utolsó megjegyzés fölösleges volt, és illetlen. Linder igazgatónő nyelve megakadt, és a vezetőség tekinteteinek kereszttüzében a hölgy összehúzta magát. Föltépett ugyanis egy sebet. Elsa, az ezredesné unokatestvérének lánya, az ezredes révén rokonságban állt özvegy de Lorche-néval (szül. Edeblad), valamint az ő sógornőivel, Rüttenschöld kisasszonnyal és Tollin esperesnével (szül. Rüttenschöld). Egyszóval, az egész Jézus Jászlával.
Az ezredes azt motyogta:
– Ez hallatlan. Egyszerűen hallatlan.
Rüttenschöld néni hozzátette:
– Bezzeg Rogberg igazgatónő idejében! Akkor nem történhetett volna meg ilyesmi a leányiskolában! Sajnálom, de így igaz!
A következő félóra csöndesen telt. A kémlelőtükörnél ülő esperesné egyszer csak fölállt, és megszólalt:
– Jön Carl-Magnus.
A többiek is fölálltak. Rüttenschöld néni kiment az előszobába. Csak annyi hallatszott be, hogy suttogva magyarázza a tragikus ügy részleteit a járásbírónak, aki aztán kisvártatva be is lépett a szobába. Nagyon halovány volt az arca, de ezt nem a helyzet súlyossága okozta – sokkal inkább krónikus sápadtsága, amelyet kékesfeketébe hajló haja még ki is hangsúlyozott.
A járásbíró apró meghajlásokkal köszönt jobbra, köszönt balra, ledobta sárga aktatáskáját az asztalra, majd leült az asztalfőre a fotelbe. Rüttenschöld néni letette elé az iratokat, a járásbíró átlapozta őket. Az olvasás kínos ideje alatt semennyit sem változott az arckifejezése, bár a Jézus Jászla vezetősége és Linder igazgatónő meglepetten vettek észre rajta két sötét pírfoltot, amelyek hirtelen kiütköztek arccsontja fölött, és csak lassan tűntek el. Ekkor a járásbíró levette csíptetőjét, megtörölgette, megint föltette, és így szólt:
– Tehát az a kérdés, hogy Elsa von Battwyhl részesüljön-e háromezer korona ösztöndíjban, amely a következő két év alatt, az Áhítatos Kanonisszanevelő Alapból kerülne kifizetésre. Az adományozó csupán azt kötötte ki ezen ösztöndíj megszerzésének feltételéül, hogy a szóban forgó személy „közismerten feddhetetlen életű” legyen. Esetleg van-e bárkinek ellenvetése e feltétel kapcsán?
Egyszerre nyomasztóan súlyossá vált a csönd a mályvaszínű társalgóban.
A légszomjban szenvedő esperesné zihálni kezdett. Rüttenschöld főispánné összekulcsolta két kezét és behunyta szemét. Özvegy de Lorche-né még jobban bebugyolálta magát sáljával, tudniillik negyven éve váltólázas volt. Fivére, Edeblad ezredes ujjain számolgatta: egy ökör, két ökör, három ökör stb. Linder igazgatónő, aki nem volt a vezetőség tagja, dugóhúzót megszégyenítően tekerte-csavarta testét, és ha tehette volna, átfúrta volna a padlót is, hogy elássa magát.
Rüttenschöld néni viszont állt. Mindkét kezével az asztallapot támasztotta, és csöndben, de indulatosan grimaszolt Carl-Magnus felé.
Végül Blidberg igazgató úr fölemelte súlyos fejét.
– A „közismerten” szón az adományozó bizonyára azt értette: „a köz által ismerten” vagy „közönségesen, általánosságban ismerten”. Tudomásom szerint a… khm… szóban forgó személy teljesíti ezeket a feltételeket.
Carl-Magnus megkérdezte:
– A vezetőség egyetért az igazgató úrral?
Rüttenschöld néni fenyegető pillantást vetett rá, és halkan felelte:
– A vezetőség egyetért.
A járásbíró kalapács híján jobb öklének bütykeivel kopogtatta meg az asztalt, a titkár jegyzőkönyvezte a döntést. Rüttenschöld néni megszólalt:
– Na, meg is volnánk. Akkor most Elsa jöjjön be, és könyörögjön bocsánatért!
– Miért? – kérdezte a járásbíró.
Rüttenschöld néni odacammogott a hálószobához, ahová a bűnös reggel óta be volt zárva.
– Hogyhogy miért? – háborodott föl. – Mert egy szajha! Az én időmben még meg is botoztuk volna, mielőtt bocsánatért könyörög. Csak hát drága a fa manapság. Tüzelőre sem futja, meg tüzelő lányokra sem.
A járásbíró fölállt.
– Álljunk meg egy pillanatra! – mondta. – Volna itt egy homályos pont, amelyet muszáj tisztáznunk. A vezetőség elnökeként köteles voltam behatóbban megismerni néhány Elsához írt levelet. Iménti döntésünkből világosan kitűnik, hogy ezek a levelek sem számomra, sem a vezetőség többi tagja számára nem nyomtak túl sokat a latba, mégis szeretném megtudni, hogyan jutottak a vezetőség kezébe.
Rüttenschöld néni az ezredesre mutatott, aki mintha ültében vágtázott volna, sommásan ábrázolva a lovagiassága és lelkiismerete közti ádáz tusát. A történet olyan érzékelhető benyomást keltett a járásbíróban, hogy még Rüttenschöld néni is visszacammogott a hálószobaajtóból. A járásbíró újra helyet foglalt a fotelben; párszor végigsimította arcát, és mindannyiszor egyre komorabbá vált. A vezetőség in corpore tágra nyílt, nyugtalan szemmel nézte végig ezt az arcjátékot.
– Jól vagy, Carl-Magnus? – kérdezte Rüttenschöld néni.
A járásbíró föltette szemüvegét.
– Szeretném fölhívni a vezetőség figyelmét egy igencsak kellemetlen dologra. Ahogy az imént az egyik tag vallomásából kiderült, itt a levéltitok megsértésének egyértelmű esete áll fönn. És bár Edeblad ezredes az egyedüli elkövető, meglátásom szerint a teljes vezetőség kompromittálódott.
– Micsoda?! – rivallt rá az ezredes, és vágtáját megtörve fölugrott a pamlagról. – „Elkövető” vagyok? A mindenségit neki, ugye most viccelsz? „Elkövető”? Nevetséges!
A járásbíró folytatta:
– A svéd büntető törvénykönyv mindenesetre nem viccel, és vele sem érdemes viccelődni, bácsikám. Ha netán fölcsapná a 22. fejezet 10. §-át, azt olvashatná, hogy a levéltitok megsértése hat hónapig terjedő szabadságvesztéssel vagy két évig terjedő közérdekű munkával büntetendő.
– Két év… – motyogta az ezredes, és bandzsítva bámult maga elé. – Két év közmunka. Hallatlan!
A járásbíró folytatta:
– Jelen esetben nyilván valószínűtlen, hogy a károsult vádat emelne. Ettől függetlenül én mint vezetőségi tag nem szeretnék belebonyolódni egy ilyen kétes ügybe. Indítványozom, hogy Edeblad ezredes és Rüttenschöld kisasszony, lévén, hogy ők a legkompromittáltabbak…
– Carl-Magnus! – fújtatott Rüttenschöld néni. – Elment az eszed?! Elfelejtetted, hogy jelzálogom van a Stortoftán?
A járásbíró még tovább folytatta:
– …lévén, hogy ők a legkompromittáltabbak, próbáljanak kiegyezni Elsával, aminek véleményem szerint a legalkalmasabb módja az, ha jelenlétünkben megkövetik, és bocsánatáért esedeznek.
– Ez az ember nem normális – mormolta Rüttenschöld néni alig hallhatóan, szinte kísérteties nyugalommal. – Három jelzálogom van a Stortoftán, ez meg azt akarja, hogy bocsánatért esedezzem. Egyszerűen megháborodott.
De a járásbíró még tovább folytatta, ezúttal végére is érve mondandójának:
– Ellenkező esetben kilépek a Jézus Jászla vezetőségéből, és követelem, hogy ennek okát vegyék jegyzőkönyvbe. Tíz perc gondolkodási időt adok Rüttenschöld kisasszonynak és az ezredes úrnak.
Ezzel elővette zsebóráját, kinyitotta az óratokot, egy darabka mosóbőrrel megpucolta az üveget, és elismételte:
– Tíz perc.
Fél perc múlva az ezredes már a hálószobában volt, ahol is Elsát az ágyon találta hason fekve. Az ezredes megszólalt:
– Figyelj, Elsácska, ez most piszkosul kellemetlen helyzet.
Hogy nem sül le a bőr a képedről! De nem hagyhatjuk, hogy Carl-Magnus kilépjen a vezetőségből. Há’ hogy nézne már az ki? Röviden: remélem, megbocsátasz.
Elsa von Battwyhl e bocsánatkérést vad szipogásokkal viszonozta, miközben a talán még mindig túl filigrán lábával kalimpált a levegőben.
Kilenc és háromnegyed perc múlva Rüttenschöld kisasszony is belépett a hálószobába. Bezárta az ajtót maga mögött. A hallgatózó társaságig csak a károsult fél egyre keservesebb sírása szűrődött ki – aztán pedig három-négy csattanás, amelyek mivoltára és okára soha nem derült fény. Zihálva, orrát és arcát beborító kék-zöld foltokkal aztán kijött a szobából Rüttenschöld kisasszony. A megerőltetés külső jelei ellenére az tisztán látszott, hogy megbékélt magával. Megszólalt:
– Na, Carl-Magnus, kibékéltünk Elsácskával.
A járásbíró kifejezte elégedettségét, és föloszlatta a megbeszélést. Olyan ember volt, aki mindig tudta, meddig mehet el. Ez volt az erőssége.
