Alexander Hamilton George Washington jobbkeze és az USA első pénzügyminisztere lett. A periférián élő kívülállóból került a hatalom legbelső köreibe, felemelkedése egyúttal az Egyesült Államok megszületésének története is.
Ebben a tényeken alapuló, ám elképzelt történetben Hamilton mellett szóhoz jut számtalan más szereplő is, aki a sorsát alakította. Elvek ütköznek vágyakkal, hűség és árulás váltja egymást, a konfliktusokat pedig háborúval és párbajjal oldják meg. Az Én alapítottam az Egyesült Államokat azonban mindenekelőtt a hatalom természetébe nyújt izgalmas és tanulságos betekintést.
Hilde Susan Jaegtnes 1973-ban született Pennsylvaniában, hétéves korában költöztek Norvégiába. A San Franciscó-i Állami Egyetemen államtudományi diplomát szerzett, a Dél-Kaliforniai Egyetemen pedig film- és televíziós forgatókönyvírás mesterszakot végzett. Eddig négy szépirodalmi műve jelent meg. Film- és televíziós forgatókönyveket is ír. 2017-ben a legjobb forgatókönyv kategóriában Amanda-díjra jelölték Az igazi törődés című játékfilmért.
Hilde Susan Jaegtnes: Én alapítottam az Egyesült Államokat - A Hamilton-sztori (részlet)
Fordította Patat Bence
KITTS ÉS NEVIS
A charlestowni házunk ugyanúgy festett, mint régen, kőhajításnyira állt a kikötőtől, a türkizkék öbölre nyílt a kilátás. Megdöbbentett, mennyire hasonlít a christianstedi házra, ugyanakkor egészen más volt: itt sósabb volt a levegő, élesebb szögben lehetett rálátni a tengerre, a szél nagyobb erővel csapkodta a homlokomat, és az itteni emlékek mélyebben nyugodtak, mint a Company Street-iek. Ebben a házban apánk végig velünk volt! Az ajtó résnyire nyitva volt, és úgy képzeltem, hogy ha belépek, anyánk ott áll a tűzhelynél, James a padlón ülve kalózfigurákat farigcsál, én pedig elégedetten fekszem a bölcsőben Ajax mellett, miután Flora megszoptatott. Na és apánk? Mi van, ha most tényleg ott van a házban? Elvégre az után, hogy Nevisről St. Croix-ba vitt mindannyiunkat, vissza is költözhetett ide, csak hogy meglépjen.
Talán James fejében is hasonló gondolatok jártak, mert oldalba bökött, és az ajtóra mutatott.
Bekopogjunk, kérdezte.
Megtöröltem az orromat az ingem ujjával. Nem azért, mert sírtam, hanem mert megmelengetett és felzaklatott a belső látvány abból az időből, amikor még mindannyian együtt éltünk. Ezenkívül még mindig tengeribeteg voltam a hajóúttól St. Croix-ból ide.
De ha itt van, kérdeztem. Okos dolog csak így rátörni?
Azért jöttünk, hogy megtaláljuk azt a mocskot, mondta James.
Most hátráljunk meg?
*
Nem jutott eszembe több kifogás. Hogy idegességemet leplezzem, tettem néhány nagy lépést a ház felé. James követett. Ám még mielőtt a lépcsőre értünk volna, megpillantottunk egy nőt, aki akkor lépett ki a szomszéd házból. Mrs. Fulton volt az, egy fiatal özvegy, akit anyánk sokszor áthívott vacsorázni. Egy szőnyeget porolt ki, és közben kíváncsian nézett ránk. Illendően meghajoltam felé, mire felderült az arca.
Kis Alex, kiáltotta. Olyan ismerősnek tűnt a tekinteted. És James, milyen hatalmasra nőttél!
James is meghajolt, miközben pír öntötte el az arcát. Mrs. Fulton még mindig szép nő volt.
Hiányoztatok, mondta boldogan mosolyogva. Visszaköltöztök?
Mrs. Fulton két lánya jelent meg az ajtóban, egyszerű lenvászon ruhában, kócos hajjal. Ránk meredtek, szemlátomást nem ismertek meg bennünket.
Anyánkat elvitte a sárgaláz, mondtam, és éreztem, ahogy összeszorul a torkom. Átkozott érzelgősség!
Mrs. Fulton lefutott a lépcsőn. Isten áldjon meg benneteket, mondta, és egyszerre ölelt át mindkettőnket. A bőréből és a hajából áradó, súlyos nőillat megszédített.
Rachel kivételes nő volt, mondta. Dolgos, melegszívű. Soha nem fogom elfelejteni. És Isten óvja apátokat. Hogy neki is ilyen korán kellett elveszítenie a kedvesét!
A lépcső tetején álló egyik lány pityeregni kezdett, biztos féltékenységből, hogy az anyja másokat ölelget. Mrs. Fulton azonban nem mozdult mellőlünk.
Az idősebb James is itt van, kérdezte.
Nem, felelte James kurtán. Elhagyott bennünket, amint Christianstedbe költöztünk.
Mrs. Fulton ajka összeszorult. Látszott, hogy gondol magában valamit, de nem szólt semmit.
Járt itt azóta, hogy elköltöztünk, kérdeztem, bár kézenfekvőnek tűnt a válasz.
Mrs. Fulton megrázta a fejét. 1765 óta nem láttam Nevisen, azóta, hogy elmentetek, felelte. De nem St. Kittsen dolgozott?
A régi házunk ajtaja kinyílt. Jamesszel odakaptuk a fejünket, mintha azt vártuk volna, hogy anyánkat pillantjuk meg. Egy mogorva, idős férfi lépett ki a házból.
Mrs. Fulton, mi folyik itt, kérdezte.
Még mielőtt a nő válaszolhatott volna, megszorítottam a kezét. Mennünk kell, mondtam. Nemsokára indul egy hajó St. Kittsre. Köszönjük a tájékoztatást.
De hát – van hol laknotok, kérdezte kétségbeesetten.
Bólintottam. Az unokatestvérünknél lakunk Christianstedben, feleltem, majd Jamest magammal húzva elindultam. Jól megy a sorunk, mindketten kaptunk munkát. Isten önnel, Mrs. Fulton.
Elindultunk a kikötő felé, és vissza sem néztünk.
Eltűnődtem, vajon milyen lehet a házunk belülről, az öregember vajon ugyanúgy rendezte-e el a bútorait, mint annak idején mi. Ott bent születtem. Ott vett anyám először az ölébe. Ott éltünk együtt teljes családként, anyánk, apánk, James és én. Vékony bőrtakaró kapcsolt bennünket össze, eltakarva a közös véráramunkat; anyánk és apánk vére keskeny folyóként csörgedezett Jamesben és bennem olyan keverékben, amely éppen bennünket alkot.
Mire a Narrowson átvezető, rövid és nyugodt hajóút után befutottunk a basseterre-i kikötőbe, beesteledett. A ragyogó rózsaszín nap dárdaként szegeződött nekünk. A csatornaszagot nem lehetett szavakba önteni. Vagy rothadó alga lett volna? A kikötőnegyedben hemzsegtek az emberek, főként fehér férfiak. Egy hordó alakú, erősen kótyagos fickó, akinek a hóna alatt sárga foltok éktelenkedtek, nekiment Jamesnek, miközben betűrte az ingét a nadrágjába.
Hoppá, mondta, a megbánás legkisebb jele nélkül. Egy idősödő szajha követte, a földre szegezett tekintettel. Ő nem tűnt részegnek, de talán szeretett volna az lenni.
Muszáj itt aludnunk, kérdezte James.
Reggel indul hajó St. Croix-ba, és alhatunk a kikötőben lévő padokon, feleltem. Szokás szerint örömmel töltött el, amikor én lehettem kettőnk közül a higgadtabb és felnőttebb.
Archibald Ingram irodájához rövid sétát kellett tenni észak felé.
Odakint egy mezítlábas, húsos anyajegyekkel borított férfi ült, és pálmalevelekből font kalapot. Kíváncsian meredt ránk, amikor felmentünk a lépcsőn és bekopogtunk.
Ingram egy hasonló nevű glasgow-i dohánymágnás fia volt. A Beekman és Cruger export-import ügynökséghez képest, amely a próbaidőszak után irodistaként alkalmazott engem, az ő irodája fájóan kaotikusnak tűnt, drága, szabónál készíttetett ruhája pedig merev volt a kosztól. A főkönyv az íróasztalon nyitva állt, és az oszlopokat alig lehetett látni a nagy tinta- és zsírfoltoktól, amelyek arra utaltak, hogy Mr. Ingram munka közben szokott étkezni. Nyugták és más iratok rendetlen kupacokban álltak egy könyvespolc híján még rendetlenebb könyvhalmon.
Csak idő kérdése volt, hogy mikor omlik le az egész rakás.
Egy rühes macska jött elénk, a farkát feltartva. James a csizmájával arrébb tolta.
Mit tehetek az ilyen előkelő vendégekért, kérdezte Ingram gúnyosan, Jameshez fordulva. Szokás szerint feltételezte, hogy az idősebbik jobban tud beszélni.
Legyen szíves, tájékoztasson bennünket arról, hogy James Hamilton úr hol tartózkodik, mondtam kimért hangnemben.
Ingram feltett az orrára egy csálé szemüveget, és rám meredt.
Elnézést, mintha egy patkányt hallottam volna vinnyogni, mondta. Alighanem ki kell rúgnom a macskát.
Hogy a szellemességét érzékeltesse, akkorát rúgott a macskába, hogy az nagyot nyekkenve arrébb repült. James összerezzent, de a karjára tettem a kezem, hogy megnyugtassam, miközben udvariasan mosolyogtam Ingramra.
Hamilton úrfi 1765-ben állt önnél munkába főirodistaként, mondtam még mielőtt Ingram félbeszakított.
Tudom, ki az, mondta Ingram. Az első megbízatását ragyogóan ellátta, behajtotta azt az összeget, amellyel Alexander Moir tartozott az apámnak.
Úgy igaz, mondtam. Az a kérdés, hogy látta-e azóta.
Ingram ránk hunyorgott. Önök a törvénytelen utódai, kérdezte.
Ezúttal én rezzentem össze.
Ingram elvigyorodott. Azt hiszem, fején találtam a szöget, mondta. Az apjuk az első megbízás után eltűnt. Nagy kár, mert tehetsége volt a behajtásra. Ha engem kérdez, St. Vincent-re ment, hogy eljátssza a pénzt.
De hiszen én írtam önnek, mondtam. Megkérdeztem, hogy apánk visszatért-e St. Kittsre. Miért nem válaszolt?
Ingram megvonta a vállát, és a rendetlen papírhalmokra mutatott.
Nincs elég személyzetem, hogy minden levelezésemet intézzék, mondta. Az üzleti szempontból fontos feladatok az elsők.
Tekintetem megállt a hozzá legközelebb lévő ingatag kupacon. Legfelül egy nyugta másolata hevert. Nyújtogattam a nyakamat, és az általam kivenni vélt részletek alapján a nyugta helyi rum értékesítéséről szólt egy jamestowni, virginiai importőr részére.
Egyre többet ábrándoztam Amerikáról.
A nyugta láttán elképzeltem, ahogy apánk egy teherszállító hajó orrában állva besiklik a jamestowni kikötőbe. A kikötő mögött terült el a kontinens, végtelen lehetőségekkel. Aki elég keményen dolgozik, szert tehet egy saját telekre, és megcsinálhatja a szerencséjét a még szűz gyarmatokon.
Lehet, hogy Amerikába ment, mondtam, és rögtön rájöttem, hogy ez úgy hangzik, mint valami vágyálom. De nem kaptam el a tekintetemet. Talán épp egy földdarabot keres, folytattam.
Ingram sziszegő nevetésben tört ki. A legnagyobb tisztelettel, csuklott fel a nevetésroham közben, az a szerencsétlen kurvapecér olyasmire soha nem lenne képes. Minden valószínűség szerint felszállt egy hajóra, hogy hazamenjen a gazdag glasgow-i fivérekhez.
Vér tolult a fejembe. Hirtelen felkaptam Ingram lovaglókesztyűjét az egyik könyvkupacról, és a földhöz vágtam.
Nem tűröm, hogy apám hírnevét ilyen módon bemocskolja, dadogtam. Mr. Ingram, javaslom, hogy menjünk ki ebből a disznóólból, amit ön irodának nevez, és intézzük ezt el úriemberek módjára.
Párbajjal? Hány éves ön, tíz?
Tizennégy, feleltem, de Ingram úgy nevetett, hogy majdnem megfulladt.
Nekirontottam, próbáltam pofon vágni, de csak a mellkasáig értem fel.
James átkarolt, elhúzott Ingramtől és az ajtó felé vonszolt.
Ingram időközben abbahagyta a nevetést. A nagydarab férfi enyhén remegett. Tűnjenek innen, morogta. Hamilton nyilvánvalóan nem akar többé önökkel beszélni. Azok után, hogy találkoztam önökkel, meg is értem, miért!
Amint leértünk a lépcsőn, James jókora fülest kevert le nekem.
Miért nem tudod befogni a pofádat, kérdezte.
Ha így folytatod, meg fognak ölni. Kinek képzeled magad – John Barbot-nak?
Igazságtalanul vádolt ezzel, mert már régen elmúlt az az idő, hogy kiskorunkban párbajosdit játszottunk, Barbot és Mills szerepét váltogatva. John Barbot egy nevisi ügyvéd volt, aki párbajban ölte meg Millst, a St. Kitts-i ültetvényest, aki Barbot-t „szégyentelen kölyöknek” nevezte. Hiányzott a játék, ugyanakkor alig vártam, hogy felnőtt legyek, megnőjek és erősebb legyek Jamesnél. Éjszakánként néha az ágyban pityeregve panaszkodtam anyámnak, hogy a karom és a lábam nem nő gyorsabban.
James összekuporodott egy padon a sötét kikötőépületben. Én egyáltalán nem voltam fáradt, nyugtalanul járkáltam fel-alá az ablakokon beszűrődő holdfényben.
Tényleg tízévesnek nézek ki, kérdeztem.
James hümmögött. Tizenkettőnek, jóindulattal, mondta. Több hús kellene a madárcsontjaidra.
Egyszer visszajövök és elégtételt követelek, mondtam.
James nem felelt. Nemsokára mélyen aludt. Én viszont továbbra is fel-alá járkáltam, és újra átéltem az Ingrammel való összetűzést. Ahogy az arcom a büdös brokátmellénynek nyomódik. Ahogy nem érem el az arcát. A sziszegő nevetését.
Hogyan kellett volna kezelnem? Nem úgy, ahogy tettem. Hűvös, maró válaszokat kellett volna adnom, azt jelezve, hogy pontról pontra ismerem a párbaj szabályait.
A faltól elindulva számoltam a lépéseket, és közben úgy tettem, mintha pisztolyt tartanék a kezemben. Annak kell először bocsánatot kérnie, aki elsőként sértette meg a másikat. Ingram ezt nem tette meg. Ha pedig kétely merül fel azzal kapcsolatban, hogy ki sértette meg a másikat előbb, a párbajsegédek döntik el a kérdést.
Kit keres, kérdezte egy férfihang.
Összerezzentem, eszembe sem jutott, hogy valaki más is lehet a kikötő épületében.
A képzeletbeli pisztolyt leengedtem, és belebámultam a sötétbe.
Ki beszél, kérdeztem.
Egy fekete ruhás, magas, fehér gallért és parókát viselő férfi lépett elő a holdfénybe. Elnézést, nem akartam megijeszteni, mondta.
A férfi előkelőnek tűnt, és meghajoltam. Én kérek elnézést, mondtam. Nem tudtam, hogy van közönségem.
A férfi szívből felnevetett. Az mindig van, ha hiszünk a Jóistenben, mondta. Talán a fiatalúr nem?
Természetesen hiszek benne, mondtam, de hozzátettem: csak azt remélem, hogy ő is bennünk.
Nyitókép: Paal Audestad
