Emily Wilde nagyszerű tudós, aki nemrég írta meg a világ első átfogó tündérenciklopédiáját. Kalandjai során a rejtettek számos titkára fényt derített, mint ahogy tudóstársát és korábbi riválisát, Wendell Bamblebyt is leleplezte – a fantasyről itt írtunk. Mert Bambleby nemcsak őrjítően megnyerő férfi, hanem száműzött tündérkirály is egyben, aki mostohaanyja elől menekülve a birodalmába visszavezető ajtót keresi. S amíg nem jár sikerrel, Emily nem áll készen arra, hogy elfogadja a házassági ajánlatát - gyengéd érzései ellenére jól tudja, hogy egy tündért szeretni veszélyes dolog.
Mindeközben Emily új célt is kitűz maga elé: meg szeretné rajzolni a különböző tündérbirodalmak térképeit. A kutatásai előkészítése közben pedig Bambleby ismét bajba sodorja, amikor Cambridge-t megszállják a mostohaanyja által küldött orgyilkosok. Kettejükre új kalandok várnak az osztrák Alpok festői vidékén, ahol Emily szerint Bambleby birodalmának ajtaja is rejtőzhet, melynek megtalálása segíthetne a férfinak megmenekülni családja gyilkos cselszövései elől.
Heather Fawcett: Emily Wilde atlasza a Másvidékről (részlet)
Fordította Ballai Mária
- szeptember 14.
A láb nem fért be a táskámba, ezért egy rongyba csavartam, majd abba a régi hátizsákba tuszkoltam, amelyet néha magammal viszek az expedíciókra. Meglepő módon – vagy talán annyira nem is meglepő a dolog, elvégre egy tündérlábról van szó – se nem koszos, se nem büdös. Természetesen már rég mumifikálódott, és a hétköznapi megfigyelő akár kecskelábnak is hihetné, amely mondjuk szokatlan áldozati felajánlásként egy ősi fáraó sírjából került elő. Bár nincs rossz szaga, amióta az irodámban tartom, olykor vadvirágok és összetört fű illatát repíti felém a beazonosíthatatlan eredetű szellő.
Amikor az immár kidudorodó hátizsákra pillantottam, teljesen nevetségesnek éreztem magam. Annyi bizonyos, hogyha nem lenne muszáj, nem cipelnék állandóan magammal egy lábat a campuson.
Ugyanakkor köztudott, hogy a tündérmaradványok, akár mumifikálódottak, akár nem, hajlamosak arra vándorolni, amerre kedvük tartja,
feltételezésem szerint a lábak pedig különösen szeretnek elcsavarogni. Jobb, ha magamnál tartom, amíg hasznát nem veszem. Utána örömest megszabadulok tőle.
Az állóóra tompa hangja figyelmeztetett, hogy késésben vagyok. Tapasztalatból tudom, amennyiben kihagyom a korai találkozót Wendell-lel, ő maga fog nekem reggelit hozni, ráadásul annyit, hogy az egész tanszék bűzleni fog a tojástól, utána pedig estig hallgathatom Thornthwaite professzor sirámait az érzékeny gyomráról.
Mielőtt elindultam volna, ismét feltűztem túl hosszúra nőtt hajamat. Az utóbbi heteket kényszeres időszakaim egyikének bugyraiban töltöttem, és nem sok minden foglalkoztatott a kutatásom tárgyán kívül. Wendell ajtajának ügye ráadásul sokkal jobban magába szippantott, mint bármilyen más akadémiai rejtély, amivel valaha találkoztam. Nem a hajam az egyetlen dolog a külsőmmel kapcsolatban, amit újabban hanyagoltam. Barna ruhám gyűrött, és egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy tiszta, mert a szekrény alján találtam egy feltehetően mosásra váró ruhakupacban.
– Gyere, kincsem – hívtam magammal a kutyámat.
Árnyék felkelt az olajfűtő melletti fekhelyéről, ásított egyet, és kinyújtóztatta hatalmas lábait. Egy pillanatra megálltam, és elégedetten körbenéztem az irodámban. Nemrég kaptam határozatlan idejű kinevezést és ezzel együtt egy sokkal tágasabb szobát, amelyet immár három ajtó választott el Wendellétől (természetesen ő ezt a plusz húszlábnyi távolságot is sérelmezte). Az irodával együtt az állóórát is megörököltem, mint ahogy azt a hatalmas damasztfüggönyt, ami a Knight College jelenleg hattyúkkal benépesített tavára néző tolóablakot szegélyezi, és a pompás tölgyfa asztalt, amelynek fiókjait fekete bársony béleli. Természetesen hozattam pár könyvespolcot és egy létrát, hogy a legfelső köteteket is elérjem. Wendell pedig ragaszkodott ahhoz, hogy további felesleges tárgyakkal rendezze be az irodámat, köztük két hrafnsviki fényképpel – fogalmam sem volt, hogy ilyesmivel is foglalatoskodott, de az egyiken a havas kertben állok Liljával és Margarettel, a másik pedig a falut ábrázolja –, valamint egy rejtélyes módon folyton illatozó, szárított virágokkal teli vázával és egy újonnan átkeretezett festménnyel Árnyékról, amelyet a huszonnyolcadik születésnapomra kaptam tőle. Való igaz, utóbbit nem vehettem zokon.
Igazán csodásan mutat a fenevadam.
Útközben elhaladtam pár diák mellett, akik a karosszékbe süppedve ücsörögtek a drüadológiai tanszék társalgójában. Ez a tágas tér a tanszék irodái mögött található, egy hangulatos kandalló ékesíti – melyben ezen a meleg szeptemberi napon nem pattogott tűz –, valamint egy lenyűgöző ablaksor. Az ablakok jócskán az emberek fölé magasodnak, tetejüket kis félhold alakú ólomüveg díszíti, és az Orvostudományi Könyvtár gótikus pompájára néznek. A könyvtár közelsége számtalan fanyar megjegyzés tárgyát képezi azzal kapcsolatban, hogy a drüadológusok hajlamosak furcsa sérüléseket elszenvedni. Az egyik sarokban egy sóval teli bronzurna áll. Az egyetemi legendák szerint az urna története egy tréfával kezdődött, de a lidércekről szóló első előadás után számos holtsápadt diák zarándokolt el hozzá, hogy sóval tömje tele a zsebét. Nem mintha lenne miért aggódni, hiszen a szerzetek (Wendellt kivéve) nemigen fognak besétálni a tanszékre, hogy kiderítsék, mit mondanak róluk a halandók. A padlót borító vastag szőnyegeken óvatosan kell lépkedni, mert hepehupásak az alájuk dugdosott érmék miatt. A sóhoz hasonlóan feltehetően ez a hagyomány is egy humoros ötletből nőtte ki magát, hiszen senki sem gondolhatta komolyan, hogy ezzel távol lehet tartani a szerzeteket a termeinktől. Mára azonban afféle szerencsét hozó szertartássá vált, és a diákok vizsgák vagy diplomavédések előtt egy félpennyst szoktak a szőnyeg alá csúsztatni. (Nyílt titok, hogy a kevésbé babonás fiatal tudósok ezt a szerény készletet kifosztva járnak a fogadóba.)
Amikor kiléptünk a kapun, Árnyék boldogan felmordult – holott általában hangja sincs –, bevetette magát a napsütötte fűszálak közé, és szimatolva kereste a csigákat és egyéb ehető dolgokat.
Én ennél higgadtabban indultam útnak, de élveztem az arcomat simogató napsugarakat és a csípős szelet, ami az ősz beköszöntét jelezte előre. A drüadológiai főépület mögött elém tárult a borostyánnal befutott fenséges Drüadológiai Könyvtár, mellette pedig a tiszafával és fűzzel beültetett gyep. A Brit Birodalom ezen részén ezt a két fafajtát tartják a tündérek kedvencének. Pár diák szunyókált a legnagyobb fa, egy hatalmas parti fűz alatt, amelyről úgy hiszik (attól tartok, tévesen), hogy egy alvó leprikón otthona, aki ha egy nap felébred,
arannyal halmozza el a hozzá legközelebbi szendergőt.
A könyvtár árnyékába lépve kellemes érzés szállt meg, mintha egy ismerőssel találkoztam volna. Szinte hallom, ahogy Wendell csúfolódik rajtam, amiért ilyen érzéseket táplálok egy könyvtár iránt, de nem érdekel, végtére is soha nem fogja elolvasni a személyes naplómat, bár szeret azzal ugratni, hogy a ljoslandi út után sem hagytam fel az írásával. Tapasztalataim szerint nagy segítséget nyújt a gondolataim rendszerezésében, és úgy tűnik, képtelen vagyok lemondani róla.
Még akkor is a könyvtárra szegeztem a tekintetem, amikor elkanyarodott az út, ez pedig történetesen hiba volt, mert olyan erővel ütköztem össze a velem szemben haladó férfival, hogy majdnem elbotlottam.
– Elnézést kérek – kezdtem szabadkozni.
A férfi durván leintett. Rengeteg szalag volt a kezében, és úgy tűnt, éppen azokat próbálja összekötni.
– Nincs még pár magánál? – szegezte nekem a kérdést. – Ennyi nem lesz elég.
– Attól tartok, nincs – feleltem óvatosan.
A férfi az időjáráshoz képest igen különös öltözéket viselt: prémmel bélelt, furcsa köpönyeget és térdig érő óriási csizmát. A kezében lévők mellett a nyakában is szalagok lógtak, többször átbújtatva a fején, és a zsebeiből szintén szalagok kandikáltak ki. A meglehetősen sokrétű felhozatalban mindenféle szín és méret képviseltette magát. Az idegen a nagy termete és a szalagjai miatt úgy nézett ki, mint egy emberbőrbe bújt májusfa. Középkorú lehetett, de már az időskor felé hajlott, nagyrészt barna haja egy-két árnyalattal világosabb volt a bőrénél, mintha kiszívták volna színét az elemek, szakálla pedig ziláltan fehérlett.
– Mire nem lesz elég? – érdeklődtem.
A férfi a lehető legsejtelmesebben nézett rám.
Volt valami ismerős a tekintetében, amit nem tudtam hova tenni, de biztosra vettem, hogy még soha nem találkoztam ezzel a sajátságos emberrel. Éreztem, hogy a nyakamon végigfut a borzongás, mintha egy hideg ujj simította volna végig a bőrömet.
– Az ösvény örök – mondta. – De nem szabad elaludnia, én elkövettem ezt a hibát. Forduljon balra a hamuval hintett szellemeknél, szintén balra az örökzöld erdőnél, azután pedig vágjon át a völgyön, ahol meg fog halni a testvérem. Ha eltéved, csak önmagát veszíti el, de ha elvéti az ösvényt, mindent elveszít, amiről nem is tudta, hogy a birtokában van.
Pislogás nélkül meredtem rá. A férfi a szalagjaira pillantott, látszott rajta, hogy ezennel lezártnak tekinti a beszélgetést, és már tovább is állt. Természetesen utánafordultam, és nem okozott különösebb meglepetést, hogy máris nyoma veszett.
– Hm! – dünnyögtem. – Mit szólsz ehhez, kincsem?
Árnyék érdeklődését kevésbé keltette fel az idegen, figyelmét egy szarka kötötte le, amely a gyepre szállva egy kukaccal hadakozott. Én se méláztam tovább a találkozáson, folytattam az utat a campus fái között.
