1932-ben közvetlenül a mátraházai szanatórium megépítése után a téli tájban, Kékestetőn megnyitja kapuit az ország első gyógyszállója. Bár a hotel elsősorban a jómódú vendégeknek kínál kezeléseket, váratlan eseményeknek köszönhetően Ilka, a gyári munkás Miklós lánya is elutazhat a Mátrába, gyógyírt keresve a több éve tartó nehézlégzésére és köhögési rohamaira. A 17 esztendős gimnazista lány itt ismerkedik meg Bálinttal, az első világháborút megjárt katonatiszttel, Erzsivel, a gyöngyösi ápolónővel, Otíliával, a hűvös dívával, a kamasz Jancsival és egy neves pesti ügyvéd nejével, Irmával, akikkel néhány hétre összefonódik az életük. Palotás Petra, a történelmi-romantikus regények népszerű írónőjének története különleges időutazásra invitálja az olvasót.
Álmok, félelmek, vágyak találkoznak a szálló folyosóin és az erdő hólepte, égbe kapaszkodó fái alatt. Ki milyen titkot hozott magával a havas hegycsúcsra, mekkora veszélyt jelentenek az épület körül ólálkodó farkasok és az éjjelente felbukkanó sötét alak? Ki hagyhatja el gyógyultan az intézetet, és ki az, akit nem tudnak megmenteni a kezelések?
Palotás Petra: Kékestető (részlet)
1. fejezet
Undok ősz volt, esős, ha pedig egy kis időre alábbhagyott a csapadék, megrekedt a házak között a langyos gőz. A vastag felhőtakarók mögött olykor felsejlett ugyan egy-egy tompa fénysugár, de hiába küszködött, képtelen volt áttörni a Pestet beborító szürkeséget. Ilka unottan lépdelt a macskaköveken, a még nedves esernyőjével időnként arrébb hessegetve a járdán trónoló, szemmel láthatóan elszemtelenedett galambokat.
Azonban a Zichy Jenő utcába fordulva, meghallva a kifutófiú biciklijének csengőjét, hirtelen feléledt, megigazította a kabátja gallérjára tapadt tincseket, és kihúzta magát.
Egy pillanattal később a fiú is észrevette. Amikor mellé ért, lelassított, mosolyra húzódott a szája, megemelte a sapkáját, de aztán fülig vörösödve, szinte menekülve továbbtekert. Már többször találkoztak, de egyelőre az egymásba kapaszkodó tekintetükben merült ki a vonzalom. De Ilka nem volt telhetetlen, ez a röpke pillanat is elég volt ahhoz, hogy egy kicsit helyre billentse a délelőtt mérlegét. Csak közepest kapott a biológiadolgozatra, Magdi pedig megint levegőnek nézte, inkább az új lány előtt kellette magát, felajánlva neki, hogy legyenek egy csapatban a kézilabdánál a tornaórán. Korábban mindig vele akart együtt játszani, de Ilka egy ideje nem sportolhatott. Légzési nehézség kínozta, gyakran fulladt, sokat köhögött. Már két orvos is megvizsgálta, de nemigen találták az összeszűkült hörgőknek az okát. „Talán valami allergia vagy átmeneti dolog, majd kinövi” – vonogatták a vállukat bizonytalanul, abban azonban egyetértettek, hogy amíg a panaszok nem csitulnak, kímélni kell a beteget.
Úgyhogy aznap sem öltözött át a dresszbe, a háztartástan után összepakolta a ceruzákat és a füzeteket, és a Zichy Jenő utca felé vette az irányt. Fél egy volt, mire hazaért.
A második emelet egyik nyitott ablakából húsleves illata áradt a nagy, kovácsoltvas kapu elé.
Eddig még nem is gondolt az ebédre, de most elképzelve az aranyszínű, répával és tésztával dúsított lábost, összefutott a szájában a nyál. Egy pillanatra megállt, szippantott egy mélyet az ínycsiklandó bukéból, majd haragosan becsörtetett a házba. Nem igazán tudta eldönteni, hogy kinek szól a dühe, a Szamoséknak a másodikon, amiért hetente háromszor szakácsnő gondoskodik a kosztjukról; Lujza néninek, amiért már nem jár hozzájuk; vagy saját magának, amiért nem főzött meg este. Az anyjára nem volt hajlandó haragudni, hiszen ahhoz, hogy haragudjon valakire, gondolnia is kell rá. Ő pedig minden zsigerével azon volt, hogy kitörölje a gondolataiból. Ugyanis minden egyes apró emlék csak felerősítette a hiányát. Ez pedig ennyi év elteltével is elviselhetetlen volt számára. Öt éve nem látta. Tizenkét éves volt, amikor egy téli délután az iskolából hazatérve a sötét konyhában találta az apját.
Miklós egy hokedlin ült, maga elé bámulva, szótlanul. Ilka felkapcsolta a villanyt, értetlenül vizsgálta az apja zavaros tekintetét.
Háromszor kellett feltennie a kérdést, hogy mi történt, és hogy egyáltalán, hol van az anyuka. Más napokon mindig ő fogadja, olykor ugyan még hálóköntösben és csavarókkal a fején, de mindig ő.
– Elutazott.
Ilka meghökkent a kurta feleleten.
– Elutazott? Mégis hova, és kivel?
– Brazíliába – hasított az oly gyakran hallott országnév a levegőbe. Ilka tekintete a konyhába ideiglenesen beállított üres priccsre tévedt, oda, ahol máskor Imre bácsi cókmókja hevert. Kocsis Imre hat hónapja lakott náluk a szoba-konyhás lakásban. Miklós a jó szíve miatt képtelen volt cserben hagyni az albérletéből kirakott özvegy barátját.
Imre Brazíliába készült, ahol meggyőződése szerint óriási, soha vissza nem térő lehetőségek vártak rá.
A hosszú, éjszakába nyúló poharazgatások alkalmával igyekezett Miklóst és Krisztinát is rábeszélni arra, hogy osztozzanak vele a kalandon, csinálják meg ők is odaát a szerencséjüket. Azok pedig somolyogva hallgatták a szenvedélytől fűtött terveket, minden jót kívánva a régi barátnak, ugyanakkor leszögezve, hogy jó nekik itthon, elégedettek és boldogok.
Legalábbis így hitte Miklós, egészen addig a bizonyos téli délutánig, amikor egy kurta levél és az üres lakás fogadta.
Az első hónapokban naponta meglátogatta őket az elhagyott férj testvére, Lujza néni. Főzött rájuk, mosott, és amennyire az ereje engedte, rendbe tette a lakást. Ilyenkor folyvást sopánkodott, hogy ő bizony soha nem szerette Krisztinát, már a legeslegelején átlátott a sógornőjén, bárcsak hallgatott volna rá az öccse. Ilkát felbőszítették a szavai, ekkor még nem volt hajlandó tudomásul venni az anyja árulását. Bízott benne, hogy csak egy átmeneti zavarról vagy félreértésről van szó, ezért agresszív dühvel sújtott le mindenkire, aki egy rossz szót is ejtett az édesanyjáról. Lujza néni egy idő után megelégelte a szemtelen csatározást, volt elég nyűgje a saját kamasz fiaival is, úgyhogy egyre ritkábban jött, végül, a nagyobb ünnepeket leszámítva, teljesen elmaradt. Néhány év múlva amúgy is természetessé vált, hogy Ilka végezze a háztartásbeli feladatokat.
Ő pedig, ha nem is túl nagy lelkesedéssel, de tette a dolgát.
Ha a leckéje megengedte, rendet rakott, főzött, ha azonban a tananyag több időt követelt magának, egyéb teendőkkel csak mérsékelten gyötörte magát.
Az apja amúgy is elnéző volt vele, de egy ideje kifejezetten féltette a sűrűsödő asztmás rohamok miatt. Ilkának aznap is meg kellett állnia az első emeleti lépcsőfordulónál, a korlátnak dőlve fújta ki magát, és csak egy bő fél perc múlva indult újra tovább. A harmadikra azonban még így is lihegve ért fel. Megkönnyebbülve tette meg a körfolyosón az utolsó métereket. Előkotorta a kabátja zsebéből a kulcsot, de még mielőtt a zárba tehette volna, kinyílt az ajtó. Meglepődött, hogy otthon találja az apját, azon pedig még inkább, hogy gipszbe van téve a keze.
– Jó napot, Apuka! Magát meg mi érte? – lépett be aggódva.
– Csak egy kis üzemi baleset, ne nyugtalankodj, Ilona – intett Miklós a konyha felé, amiből ő azonnal tudta, hogy az apjának komoly közölnivalója van.
Ilona… Ha valóban nem lenne aggódásra ok, Ilkának szólította volna.
