Tamara Łempicka festőt mindenki ismerte, aki az 1920-as és ’30-as évek Párizsában alkotott: Picasso, André Gide, Jean Cocteau, Gertrude Stein, Coco Chanel, Marlene Dietrich. Az első női világsztár volt a művészek közt, akinek élete egy regény lapjaira kívánkozott: ezt a kötetet tartja kezében az olvasó.
Extravagáns, zseniális művész volt, és az egyik legbátrabb nő a korban. Nem tagadott meg magától semmit, az alkotást inspiráló szerelmi hódításokat, sőt a bódítószereket sem, és könnyen oldozta fel magát a bűnök alól. Függetlenségével számos sebet ejtett szerettein, művészetéért gyakorta komoly áldozatot hozott, ami olykor őt is összetörte.
Grzegorz Musiał, a lengyel irodalom megkerülhetetlen figurája végigkövette Tamara életútját. Łempicka Mexikóban, a Popocatépetl vulkán lábánál fekvő Cuernavaca településen töltötte élete utolsó évtizedét. A szerző itt kötött szoros barátságot Victor Contreras mexikói szobrásszal, aki Tamara társa volt az életben, és alkotói hagyatékának örököse. Azt is lehetővé tette, hogy Musiał a festő házában, kedves tárgyai között lakjon.
Az 1920-as, ’30-as évek Párizsa betekintést enged az ellenállhatatlan, dekadens, pezsgő művészvilágba, hogy rajta keresztül jobban megismerjük a kubista és art deco művek, valamint alkotóik belső vívódásait, vágyait és a művészetek iránti rajongásunk eredetét.
Grzegorz Musiał : Én, Tamara (részlet)
Fordította Mihályi Zsuzsa
Zöld Bugattim csikorgó kerekekkel startolt el a szálloda elől, aztán tett egy kört a téren, és a dóm előtt fékezett le. Egy percig még néztem a fény és az árnyék játékát a délelőtti fényben fürdőző szobrokon.
– Isten veled, bella… – suttogtam, és a gázra léptem. Az autó besiklott a milánói utcák sűrűjébe, és Bologna, Firenze és Orvieto felé vette az irányt.
Megkíméllek az úti beszámolótól, olyan helyeken jártam, amelyeket mindketten jól ismerünk, Pablitóm. Lombardia nyílegyenes országútjain hajtottam, aztán a Toscana völgyei, dombjai között kanyargó utat jelző ciprusok sorfala között haladtam; néha autósoknak való kezeslábasban, máskor sportos szoknyában és blúzban, de mindig autóversenyzős pilótasapkában. Zöld Bugattim gurult előre nappal és este, maga mögött hagyta először a lombardiai síkságokat, ahol az Alpokat és a békés, egyenes folyókat láttam a horizonton, míg fel nem bukkantak a toszkán dombok hullámai, a dombtetőkön az erődszerű városokkal. Napraforgóföldek és pipacsfoltokkal tarkított, zöld mezők között megbújó, méhzümmögéssel teli reneszánsz kápolnákban imádkoztam, ahol a lila akác alatt meghajoltak a fák; máshol megmártottam a lábam egy várromok árnyékában csobogó, az etruszkok korára emlékeztető patakban.
Némán, elragadtatva ültem Signorelli Angyali üdvözlete előtt a volterrai múzeum elsötétített termében,
máskor magányosan, egy néptelen gótikus templomhajóban álltam Bartolo di Fredi freskója, A világ teremtése előtt a San Gimignanó-i székesegyházban. Könnyek peregtek az arcomon, amikor Sansepolcróban Piero della Francesca Feltámadását néztem, és egy tál pasta mellől néztem a teret egy Montepulciano nevű kisvárosban, ahol a Firenzei Köztársaság korabeli jelmezekben tartottak díszszemlét zászlókkal. Láthattad volna az arcomat Cortona várfalain, amikor lenéztem a Val di Chiana völgybe, a Santa Maria Nuova templom északon gubbasztó kis kupoláját, és hallgattam a madárrajok koncertjét a toszkán égen, amelyek a semmiből röppentek fel, és ugyanolyan váratlanul buktak alá, aztán belevetették magukat ugyanazokba a lombkoronákba, ahonnan fölszálltak. Mentem a San Galgano-apátság szétterülő hajójában, fejem fölött a romok csipkéi, fejemben az elmúlás gondolata, amely úgy fúródott belém, mint a szerzetes kardja a sziklába1. Megpróbáltam visszapasszolni a labdát a zsivajgó kölyköknek, akik egy paviai téren futballoztak, és találkozott a pillantásom egy Ramon Novarróra hasonlító pincérrel egy eldugott trattoriában, amikor elém rakott egy tányér gőzölgő minestronét. Végül egy forró és fülledt, vihar előtti délelőttön Orvietóba értem.
Leparkoltam egy kis téren egy fagylaltozó előtt, és kiszálltam az autóból. Csupa fiatal katona ült az asztaloknál, voltak vagy tizenöten, egy Bersaglieri-alakulat, vagyis piemonti lövészek. Mit csináltak itt? Nem tudom, de a sapkájukon – egyesek végig a fejükön tartották, mások a szék támlájára akasztották – ott volt az a csodás, csillogó siketfajd-tollbokréta, ami úgy csillogott, mintha fekete lakkal öntötték volna le. Mindannyian némán, apránként ették a cassatát, és egyszerre emelték fel a fejüket, amikor lefékezett az autóm a járda mellett, én pedig odaálltam mellé, és levettem a fejemről a pilótasapkát. Szétterült a hajam a kezeslábasom vállán, és
mosoly derítette fel az arcomat, ahogy megláttam, milyen szépek ezek a fiúk, mindegyik más módon.
Odamentem a pulthoz, vettem egy tölcsér fagylaltot, és a kerítésre könyökölve hol a fiúkat, hol az utcát néztem. A csibészesen oldalra csapott sapkák karimájával keretezett arcok felidézték bennem a sokezernyi condottiero, szent, herceg, paraszt arcát, akiket utam során láttam a festményeken, szobrokon, szarkofágokon, freskókon… És megint felötlött bennem a gondolat: milyen változatlan ez a bűvös szépség az olaszok testében! Az etruszk, görög, normann, arab gének elegye… Megannyi háború, lerohanás, vérfürdő – és ők még mindig szépek. Nem egy közülük abban a pillanatban csupaszra vetkőzhetett volna, hogy felálljon a talapzatra Michelangelo Dávidja helyett – nem sokban különböztek volna.
Két öregember üldögélt egy félreeső padon, és jóságosan, hunyorgó szemmel néztek.
– Nézd, egy angyal – mondta az egyik toszkán dialektusban.
– Én azt mondanám, hogy ördög – felelte a másik nevetve.
Mintha megerősítené e szavakat, mennydörögni kezdett az ég.
– Nem megmondtam? – mondta az öregember, és megint elnevette magát fogatlan szájával.
Csöpögni kezdett az eső, ezért gyorsan lenyeltem a fagylaltomat, és a legközelebb ülő katonához fordultam.
– Scusi… Hogy jutok el a székesegyházhoz?
Vállat vont, de a testes fagylaltos intett nekem a pult mögül.
– Un po’ più. Piazza Il Duomo!
Vesződtem egy darabig a tető ponyvájával, végül sikerült felhúznom, a katonák szeme láttára, akik mozdulatlanul nézték a küszködésemet. Nekieredt az eső, ők pedig a parancsnok vezényszavára egyszerre felálltak, és felemelték a tányérjukat az asztalról. Libasorban elszállították őket a pulthoz, egyik a másik után, és egy újabb vezényszóra behúzódtak a kávéház előteteje alá, onnan nézték, ahogy elindulok.
Kis idő múlva az esőverte pocsolyákon át szökellve futottam a dóm lépcsői felé,
amely román-gótikus, fehér travertinből és fekete bazaltból komponált, hatalmas, csíkos homlokzatával uralkodott a tér fölött. Beléptem a főhajóba a bejárat fölött terpeszkedő rozetta alatt, amelynek több száz üvegdarabja úgy csillogott, mint egy drágakövekkel teli doboz. Elmentem a magányosan álló asztal mellett, ahol a kiegészítő belépőjegyeket árulják, és beléptem a San Brizio-oldalkápolnába. Ez volt az utam célja: ezek a falak, amelyek az utolsó ítélet jeleneteit mutatják be a padlótól a boltíves mennyezetig… Több tucat, talán több száz csupasz test vett körül a legkülönbözőbb pózokban, kicsavart tagokkal, az arcok átszellemültek vagy szenvedők, imádkoznak vagy átkokat szórnak, ahogy az égbe jutnak vagy odavesznek a démonok karmai között. A kívülről behallatszó, távoli égzengés felerősítette azt az érzést, hogy a nemeslelkűség és az elkárhozás előadásán veszek részt. Ahogy néztem őket, életre keltek az arcok, némelyik ismerősnek tetszett. Megjelent a gunyorosan mosolygó Romana, máshol a démonikusan grimaszoló D’Annunzio, a márki is kilesett valaki háta mögül intelligens és talányos mosolyával. Ott volt a szenvedő Tadeusz és a kezét tördelő, fájdalmasan átszellemült Malwina. Egyszer csak, egy szárnyas démon hátán észrevettem egy ordító, meztelen lányt, aki a kiátkozottak birodalmába kerül: ez voltam én! Úgy rémlett, hogy suttogni kezdenek hozzám a falak, mint a márki palazzójában: Tamara, Tamara… Egyre hangosabban és hangosabban, én pedig néztem az arcomat, amelyet több száz évvel ezelőtt örökítettek meg a kápolna falán, és azt hittem, ott halok meg. Elsötétült előttem a világ, vagy ezektől a gondolatoktól, vagy az erősödő vihartól. Leülni sem volt hova. Álltam az ajtóban, hátammal a faragott féloszlopnak támaszkodva. Elhalkult a suttogás, és egyszer csak észrevettem, hogy nem vagyok egyedül. Oldalt, az oltár mellett, a térdeplőn kuporogva egy kicsi, ősz hajú, púpos asszony mondta a rózsafüzért.
Feketében volt, a fején csipke főkötő, a szemét, amit most rám függesztett, vastag szemüveglencse takarta el.
– Povera ragazza…2 – Elmosolyodott. – Hallom, hogy vergődik a szíved.
Így mondta: battere3.
– Normálisan ver… Pulsante. – Önkéntelenül a mellkasomhoz kaptam.
– Non è vero…4 – mondta. – Ez a te szegény, megfélemlített szíved.
– Megfélemlített?
– Igen, perturbato.
Közelebb léptem, de elfordította a fejét, és újból imába merült.
– Mondja meg! – mondtam. – Miért megfélemlített? Mire gondol?
Az asszony, nekem továbbra is háttal, térden állva fölemelte a rózsafüzért. Így tartotta egy darabig a feje fölött, meg-megrázogatva, mintha morzézva közölne velem valamit, aztán felállt, és majdhogynem derékszögben meggörbülve ugyanolyan hangtalanul kisétált a kápolnából, ahogy bejött.
Sötét volt már, amikor elhagytam Orvietót. Szinte vakon vezettem a szitáló esőben, nyilván nem vettem észre az útjelző táblákat, mert egyre keskenyebb lett az út, aztán a kerekek alatt megcsikordultak a kavicsok, és ezt hallgattam még percekig. Végül felsírt a motor, és az autó megfeneklett egy kátyúfélében. Megláttam a reflektorok fényben egy kerek táblát az út közepén, keresztbe fektetett rúdra volt erősítve, a felirata: FINE – még egy pillanat, és belerohantam volna az autóval.
Elfordítottam a slusszkulcsot, és összegörnyedtem az ülésen, éreztem, hogy egyszerre embertelen fáradtság vesz erőt rajtam.
Talán a vezetés, vagy általában az olaszok miatt? Túl sok minden történt, sőt, ami ennél is rosszabb, még mindig történik. Mennyit bírhat ki egy anya… egy feleség elméje…? Nyilallást éreztem a szívemben: hány hete már, hogy nem láttam a családomat? Leengedtem az ablakot, mert elállt az eső, és feltűnt az égen a telihold. Beledöfte ezüstkardját a tó sötét víztükrébe, amely közvetlenül az autóm kereke előtt kezdődött, és mintha a világűr Földön túli feketeségébe veszett volna a távolban. Lehunytam a szemem, összegömbölyödtem az ülésen, és elaludtam.
Órákkal később ébredtem föl, már hajnalodott. Megint a tó vizét láttam, közvetlenül magam előtt, de világos volt és nyugodt, ahogy elterpeszkedett a piros FINE felirat mögött, amely még mindig ott állt a szemem előtt, mint egy figyelmeztető kiáltás. Elővettem a kesztyűtartóból az Olaszország-térképet, amelyet még a szálloda előtt helyezett el benne az oktatóm. Sajnos domborzati térkép volt, úthálózat nélkül, de arra jó volt, hogy megállapítsam: az etruszkok szent tava, a Trasimeno terül el előttem. Kiittam az ásványvizet az utolsó palackból, amit Ferrara adott az útra tartaléknak, és kiszálltam az autóból. Csináltam néhány törzshajlítást, guggolást, mélyen beszíva a vidám madárcsicsergéssel teli, reggeli levegőt. Néptelen volt a környék – előttem csak hullámzó rétek és mezők, amelyek a láthatárt lezáró ciprusok vonalát követték. Meztelenre vetkőztem, és óvatosan lépkedve az iszapban bementem a tó vizébe. Térdig, combig merültem, mint egy vízi nimfa, aki visszatér a birodalmába.
Amikor elérte a víz a derekamat, teljesen alámerültem, és úszni kezdtem előre, a messzi vizeken túl kelő, rózsás napkorong felé.
1 Szent Galgano Guidotti (12. század) lovag volt, aki lemondott földi javairól és katonai hivatásról, hogy Istent szolgálhassa. Ennek jeleként egy sziklába vágta a kardját, az pedig markolatig elnyelte a kardot. A mai napig meg lehet nézni a San Galgani-apátságban, a nevét viselő kápolnában.
2 – Szegény lány… (olasz)
3 verni (olasz)
4 Nem igaz (olasz)
