A tizenöt éves Greta Gustafsson apja halálát követően egy stockholmi kalapüzletben vállal munkát, miközben arról álmodik, hogy a színpadon találja meg a hivatását. Miután az áruház tulajdonosa megkéri, hogy szerepeljen egy reklámfilmben, a félénk és kissé suta lány elhatározza, hogy beiratkozik a Királyi Színművészeti Akadémiára. A fáradságos felkészülést sikeres felvételi követi, és Greta hamarosan meg is kapja első főszerepét egy neves svéd rendezőtől, akit elvarázsol a fiatal lány különleges kisugárzása és mély hangja. Alig telik el néhány év, és az immár Greta Garbo néven ismert, egész Európában népszerű filmszínész egy hajón találja magát Hollywood felé.
Amerikai karrierje szinte azonnal a csúcsok csúcsára repíti a még mindig csak húszéves tehetséget, aki néma- és hangosfilmszerepeiben egyaránt remekel. A svéd szfinx becenéven emlegetett sztár nemcsak kiváló alakításaival, hanem visszahúzódó személyiségével is folyamatosan izgalomban tartja hatalmas nézőközönségét. A különc szépség minden idők egyik legnagyobb filmcsillagává válik mindössze két évtizedes pályafutása alatt. De vajon a boldogságra is sikerül rátalálnia?
Kristina Lüding életrajzi regénye érzékeny portré a filmtörténelem legendájáról, aki különleges vonzerejével és titokzatos egyéniségével az egész világot az ujja köré csavarta.
Kristina Lüding: Greta Garbo – A magányos istennő (részlet)
Fordította Dr. Fekete Lilla Sára
New York, néhány nappal 1990 húsvétja előtt
Nem kapcsolta fel a lépcsőházi világítást. Vigyázva tapogatózott végig a fal mentén, jobb kezével a botjára támaszkodva elhaladt a levélszekrények és a kifüggesztett házirend mellett. Nyirkos ujjaival megérintette a bejárati ajtó hűvös kilincsgombját.
Mielőtt óvatosan kinyitotta volna az ajtót, megtorpant egy pillanatra.
Szemerkélt az eső, és az emberek behúzott nyakkal, rosszkedvűen siettek az utcán.
Őt nem zavarta az eső. Régebben az időjárástól függetlenül mindennap járta a várost, vagy a parkban sétált.
Kikukucskált az ajtón. Vajon hol ácsorog a férfi ezúttal? Megint a szemközti ház bejáratánál, az étterem mellett, ahol Greta gyakran ebédel? Legtöbbször valamelyik hátsó asztalhoz ült le. Arcát a kalap karimája alá vagy a hatalmas szemüveg mögé rejtette, és egy halvány reménysugár pislákolt benne, hogy valamiképpen mégiscsak sikerül beleolvadnia a nagyváros névtelenségébe, és eggyé válni vele. Pedig sejtette, tudta, hogy a férfi vagy egy kollégája ott leskelődik valahol kint, és csak a megfelelő pillanatra vár.
Az elmúlt években Greta gyakran feltette magának a kérdést, hogy miért olyan fontos ő még mindig a világ számára.
Egyfajta játékká, versengéssé vált, hogy a nyomára bukkanjanak? Próbáltak egymásnak kölcsönösen kihívást jelenteni, egymást túllicitálni?
Megborzongott, és behúzta nyakát csontos vállai közé. Mostanában állandóan fázott.
Visszafojtott lélegzettel nézett körül, mielőtt kisurrant volna az ajtón. Mindig igyekezett csak résnyire kinyitni, hogy az utolsó pillanatban még visszahúzódhasson a házba. Szüntelenül arra számított, hogy a férfi kiugrik valamelyik rejtekhelyéről, és a fényképezőgépét nemcsak a kezében tartja, hanem egyenesen az arcára szegezi.
Tétován tett egy lépést, kettőt, hármat, jobbra nézett, majd balra, aztán megint jobbra.
Senkit sem látott.
A megkönnyebbüléstől alig fellélegezve sietett tovább, bár a lábai nem akartak engedelmeskedni.
A sárga taxi már várt rá, a sofőr kiszállt, és odalépett hozzá.
‒ Várjon, asszonyom, hadd segítsek! – Már egy ideje rendszeresen ő fuvarozta Gretát.
Nem szükséges, akarta mondani, amikor észrevett egy árnyékot, egy suhanást. Ez nem lehet igaz! Hol rejtőzhetett? Greta normális esetben reflexszerűen az arca elé kapta volna a táskáját – régebben gyakran egy újság töltötte be ezt a szerepet –, vagy legalábbis védekezően felemelte volna a karját. Ma azonban erre sem volt képes. A hosszú dialízistől legyengült a szervezete.
A hirtelen védtelenség okozta sokk végigfutott öreg tagjain.
De megrázta magát, és pillantásában összesűrűsödött minden megvetése és dühe.
‒ Takarodjon innen, az ördögbe is! Hagyjon már békén!
A fényképezőgép többször egymás után kattant. Ezt a hangot Greta szinte álmában is felismerte volna. Hiszen az egész életét végigkísérte.
A taxisofőr odaugrott, és félrelökte a férfit.
‒ Nem hallotta? Tűnjön már innen!
Greta karjára tette a kezét, és gyengéd, de határozott mozdulattal a kocsihoz vezette.
‒ Óvatosan, asszonyom – mondta halkan. ‒ Be ne üsse a fejét.
Szétterpesztett lábbal állt az ajtóban, testével védve a nőt a mögöttük álló férfitól, és megvárta, amíg beül a hátsó ülésre. Becsukta az ajtót, és hangosan rendreutasította a férfit, aki a válla fölött még mindig a kocsi belsejét fürkészte, hogy végre elkészíthesse a fotókat, amelyekre ácsingózott. Greta egészen a mai napig egy lépéssel mindig megelőzte. Ma a férfi győzött.
Greta elképzelte, ahogy az eszeveszetten elrohan, csak még gyorsan elnyomja a cigarettáját. Talán már a legelső telefonfülkéből felhívja a szerkesztőségét, amelynek megbízásából hétről hétre, hónapról hónapra, évről évre, éjt nappallá téve őrá várakozik. „Most elcsíptem!” A szerkesztője talán azt mondja erre: „Itt volt már az ideje.”
A taxisofőr beugrott a kocsiba, becsukta az ajtót, és őrült csikorgással elhajtott.
Belenézett a visszapillantó tükörbe, felhorkant, és valamit morgott a „rohadt keselyűkről”.
Greta elgondolkodott, az emlékei között kutakodott, hogy ki is mondta ezt neki valamikor réges-régen. A másik életében, megszámlálhatatlanul sok évvel ezelőtt. De csak nem akart eszébe jutni.
‒ Értem jönne úgy egy óra tájban? ‒ Egykor oly telt és sötét hangja erőtlennek tűnt.
A férfi bólintott.
‒ Természetesen, asszonyom.
A taxi végigaraszolt a New York-i forgalomban, ami nap mint nap kihívást jelentett.
Greta lehunyta a szemét, és eszébe jutott az a nap, amikor először érkezett meg a városba. Újra látta magát, ahogy megáll a kikötőben, és körülnéz. New York! Amerika! És ő, a szemtelenül fiatal, mindössze tizenkilenc éves lány, aki teljesen tapasztalatlanul csöppent ide Svédországból, ijedten és összezavarodottan mindattól, ami rászakadt. De telis-tele tervekkel és élettel. „A Szabadság-szobor! Egy olyan ország jelképe, ahol semmi sem lehetetlen!”, hallotta újra Stiller hangját. „Amerikában vagyunk!”
Nyelt egyet, mosolyognia kellett. Stiller.
‒ Asszonyom? Garbo kisasszony? Mindjárt ott vagyunk…
1. RÉSZ, 1921–1923
1. fejezet
Stockholm, 1921 tavasza
Greta mögött becsukódott a PUB áruház oldalsó ajtaja. Az elmúlt évben ennek a nagyáruháznak a kalaposztályán dolgozott, amely a tulajdonosáról, Paul U. Bergströmről kapta a nevét. Magas, nyeregtetős épület volt, bejárati ajtaja fölött egy óra lógott.
Greta egy pillanatra megállt, hátrahajtotta a fejét, és felnézett a felhőtlen égboltra.
Csakhogy végzett mára!
Most azonnal menjen haza, vagy sétáljon inkább még egy kicsit a városban, még ha sajog is a lába a sok álldogálástól? Olyan szép az idő, és úgy vágyik a friss levegőre.
Nem kellett sokáig tanakodnia. Hirtelen megragadta valaki.
‒ Megvagy!
Greta felsikkantott, de azonnal tudta, ki a tettes.
‒ Eva! Muszáj így megijesztened?
‒ Igen. ‒ A barátnője felnevetett. ‒ Nem bírtam kihagyni. Már egy örökkévalóság óta itt állok. Túlóráztál?
Greta megrázta a fejét.
‒ Csak piszmogtam.
‒ Szokás szerint. Sétáljunk egyet, vagy túl fáradt vagy hozzá?
„Mindkettőre igen a válasz”, így hangzott volna, ha egészen őszintén felel.
Gondolatban összeszámolta, hány korona lapul még a pénztárcájában.
Vajon elég lenne? Szegény szülők gyermekeként megtanulta, hogy minden fillérre odafigyeljen. Különben is, apja halála óta – ó, mennyire hiányzik! – kötelességének érezte, hogy egy kicsivel ő is hozzájáruljon a család megélhetéséhez.
‒ Meghívlak egy pohár limonádéra és egy süteményre. Na? Csábítóan hangzik?
‒ Túlságosan is. ‒ Greta az órájára pillantott. Egy órácskát biztosan maradhat, mielőtt az anyja komolyan aggódni kezdene. Elég gyakran előfordult, hogy egy kicsit tovább kellett bent maradnia, ha túl sok volt a munka.
Eva a hallgatását beleegyezésnek vette.
‒ Akkor ezt megbeszéltük, szuper! ‒ Belekarolt barátnőjébe, és a járda felé húzta. ‒ És mi újság a munkahelyeden? Milyen kalapokat fogunk hordani idén tavasszal? ‒ Előrefelé mutatott. ‒ Menjünk a Persson kávéházba, jó?
Ahogy átkeltek az utcán, Eva vidáman fecsegett tovább.
‒ Egyébként jól nézel ki, Greta. Pont, mint egy felnőtt, ezt gondoltam, ahogy kijöttél az ajtón.
Egy autó hajtott el mellettük, és ők utánabámultak.
‒ Iszonyúan menő, nem igaz? ‒ sóhajtott fel Eva. ‒ Én is alig várom már, hogy megszerezzem a jogosítványt.
Greta értetlenül nézett rá.
‒ Most mit bámulsz? Szerinted ez olyan különös?
Két egymással elmerülten csacsogó, elegáns kalapot viselő nő nekik ütközött, de még csak bocsánatot sem kértek, úgy mentek tovább.
Greta utánuk nézett. Ismerősnek tűntek a kalapok.
A barátnője megint felsóhajtott:
‒ Bárcsak én is hordhatnék ilyeneket!
‒ Kalapot bárki viselhet.
Eva maga elé engedte barátnőjét a kávézó ajtajában, amely ebben az órában igencsak tömve volt.
‒ Bárki? Kötve hiszem. ‒ Körülnézett, és súgva mondta: ‒ Hátul, az ablaknál éppen felszabadul egy asztal. ‒ Megszorította Greta csuklóját. ‒ Gyere, siessünk!
Greta megbotlott a saját lábában, és eleresztett egy diszkrét káromkodást. Néha tényleg annyira kétballábas volt!
Eva kuncogva leült.
‒ Ezt megcsíptük! Én sajttortát kérek, és te?
Greta helyet foglalt vele szemben, és kinézett az ablakon. Az áruházra lehetett innen rálátni. Gondolataiba merülve nézte a bejárat fölötti óra mutatóit. „Azért, hogy jól lássuk, nem késtünk-e egy percet”, adta értésére a kolléganő, aki legelőször körbevezette. Vagy nem jöttünk-e túl korán, gondolta Greta. Mert ő általában túl korán jött.
Meg lehet-e szokni, hogy az ember elkésik? Hozzá lehet-e szokni valamihez, ami rendkívül megviseli az embert?
Vegyük például az űrt, amit az apja hagyott maga után, és amit azóta senki nem volt képes betölteni.
„Szegénykém”, mondta neki a kolléganő. „Szörnyű lehet, hogy tizennégy évesen elvesztetted az apádat.”
Eva az arca előtt csettintett az ujjaival.
‒ Greta? Merre jársz?
‒ Az… apámnál. ‒ Nagyot nyelt.
A barátnője a karjára tette a kezét.
‒ Szegénykém.
Greta sokáig nem akarta elhinni és képtelen volt felfogni az apja halálát. Az nem lehet, hogy már nincs, hogy holtan fekszik abban a rémes koporsóban. Hogy soha többé nem fog beszélni, nevetni, nem fogja többé megsimogatni a haját. „Csak te és én, ugye?”, ez volt a kedvenc szavajárása, miközben szeretettel nézett rá. Olyankor mindig nagyot dobbant a szíve, és azt mondta magának, hogy mérhetetlenül, szinte felháborítóan szerencsés, hogy ilyen apát adott neki a sors. Gyengéd volt, és kedves. Ő volt az első, aki elvitte színházba. Soha nem felejti el az izzadság és a púder keverékének különleges szagát, a finom porszemek vibráló táncát, soha nem felejti el az örömteli, izgatott szívdobogást, amikor felgördült a függöny, és egy színész kimondta az első szavakat.
Ide tartozom, gondolta, ide és sehova máshová.
Ennek idestova négy éve, de már azelőtt is gyakran álldogált a színház oldalsó bejáratánál, és nézte, ahogy bemennek a színészek. Bárcsak ő is köztük lehetne! Idővel egyik-másik biccentett neki, kezdték felismerni.
Greta gyakran állt otthon a tükör előtt, kétségbeesetten töprengve, hogy vajon elég szép-e, vagy inkább, hogy elég szép lesz-e majd egyszer. Színésznőként feltétlenül szépnek kell lennie, akinek szabályos az arca, és karcsú, kecses az alakja. Ő egyikkel sem dicsekedhetett. Az arca inkább gömbölyded, az orra túl nagy, az álla elég karakteres, a haja göndör, az alakja nem tündérien gyönyörű, hanem darabosan trampli. De lány létére elég magas, és valószínűleg még nőni is fog, amitől a pufóksága fokozatosan karcsú, izmos alakká változik egyszer. Talán a göndör haját is megzabolázhatná egy hajvasalóval, és a kerek, még mindig pufók lányarca is keskenyedhet, amitől valamivel nőiesebbnek látszana, odavonzaná a tekinteteket.
– Greta?
A lány összerezzent.
– Már megint messze jártál, ugye?
– Hát, nem vagyok egy tündér – mondta siránkozva.
– Hogy jön ide a tündérség?
– Csak arra gondoltam, amikor apa először vitt el színházba. – Lehajtotta a fejét, és nyelt egyet. El ne kezdj most bőgni, ne itt, ennyi ember előtt!
Megjött a pincérnő, egy szigorú, kontyos, mogorva tekintetű nő.
Fotó: Clarence Sinclair Bull / Wikimedia Commons
