Írások az írásról – szól Gerőcs Péter Szembenézni a tehetségtelenségünkkel című esszékötetének alcíme. A Kalligram gondozásában idén megjelent könyvben az író személyes tapasztalatairól és szakmai témákról is olvashatunk, beszél a hibáinkkal való szembenézésről, az írás gyötrelmeiről és különböző sérelmekről is.
„Van olyan irodalom, amelynek témája az irodalom? Ez már nem ismeretlen, ám mindig is kockázatos vállalkozás. Legyen szórakoztató? Mindenképp. Ironikus? Kötelező jelleggel. Legyen okos és bölcs is? Nem hátrány. Lepje meg olvasóját legvégül? Mint amikor ráharapunk a kandírozott meggyre. Legyen ez az a könyv?” – olvasható a könyv fülszövegében. Íme egy részlet belőle.
Gerőcs Péter: Szembenézni a tehetségtelenségünkkel (részlet)
A cselekményszövés nehézségei
Egy férfi megy az utcán.
Na, jó, és akkor mi van?
Mit csináljon? Hány éves legyen? Mi legyen a foglalkozása?
Az elbeszélői műfajok olyasmit követelnek meg a szerzőjüktől, amivel nem lehet születni, ami nem tanulható iskolában, és semmilyen módon nem magától értetődő.
Kezdő íróknál gyakran lehet megfigyelni a szöveg alakításának ügyetlenségeit. Egészen egyszerűen rossz kérdéseket tesznek fel a saját történetükkel kapcsolatban, még elkeseredettebb helyzetekben rossz válaszokat is adnak. Azt mondják:
legyen egy férfi, aki szomorú, mert elhagyta a barátnője, és másnap ráadásul még az édesanyja is meghal.
Évek hosszú fejtörése, olvasmányélmények érzékeny befogadása, tanácsok és kritikák segítenek végül hozzá, hogy megsejtsük: így soha nem jön létre történet.
Egy helyzet, egy hangulat, egy érzés, vagy egy állapot nem lehet egy prózai szöveg alapötlete, legfeljebb velejárója.
De akkor mi a jó alapötlet? Mi lenne a megfelelő kérdés?
Ennek a szövegnek a témameghatározása látszólag önellentmondásos alappozíciót hoz létre: úgy kell valamiről beszélnem, hogy már a kiinduláskor lefektetem a dolog meghatározhatatlanságát.
Nem tudom, hogy jön létre a történet.
Azt fontos megérteni, hogy a kérdésekre adott válaszok statikus helyzeteket hoznak létre, a történet viszont természete szerint organikus, mozgásban létező és mozzanatos. Rákérdezni az alakuló szövegben természetesen sok mindenre lehet, de történetet a kérdések nem hoznak létre.
A történet van. A történet megfogan. Eszünkbe pattan. Olvasunk egy újságcikket, a kávézó szomszéd asztalánál folyó párbeszédből elcsípünk egy részletet, vagy félrehallunk valamit, a fantáziánk azonnal lecsap a szövegvázra. Megszimatolja benne az érdekes, a különös, a mozzanatosító elemet, a világot a maga sokszínűségében bemutató történetlehetőséget. Előzményt gondol hozzá, tovább göngyölíti, átírja, szétfesti, a figurákat kicseréli; mindegy már, hogy mi volt az ötletadó, a lényeg, hogy szalad, zajlik a történet, megállíthatatlanul.
Hogy pontosan honnan, agytekervényünk mely zugából szökik ki, az teljesen mindegy. A kreativitásra jellemző, hogy nem számonkérhető, nem rögzíthető és nem racionalizálható. Legfeljebb stimulálni tudjuk, és sok-sok év alatt némileg tréningezni.
Megy egy férfi az utcán. Jó, de minek megy? Mit akar?
Próbáljunk másként gondolkozni a történetmesélésről.
Egy férfi legfeljebb akkor megy az utcán, ha a történetünk szerint ez másként nem lehetséges. Ha a történetben valamiért dolga van arra. Jó esetben nem a férfinak, hanem az őt jelölő mondatnak. Tegyük, sőt, hajítsuk félre ezt az utcát a férfival együtt.
A szöveg soha nem az általánostól, nem a férfitól és nem az utcától indul el, hanem a partikuláristól, a tökéletesen egyeditől, a megismételhetetlentől. Így lesz különös, és így fog majd az olvasóban átszűrődve univerzalizmussá érni. Ha azonban innen akarnánk elindulni, más nem jutna eszünkbe, csak a világbéke, az emberi jóság, vagy éppen a gonoszság. Napestig ülhetnénk az üres lap fölött, hogy az emberi jóságból kisüssünk valamit. Az ilyen menjen inkább filozófusnak!
A történet tehát egy szerves anyag. Alakul a mélyben. Ne legyünk kevélyek, ne higgyük, hogy mi préseljük ki magunkból. A jó történetet az író megtalálja. Legfeljebb egy kissé átfazonírozza. Hogy mely bokor alatt, melyik villamoson, naplóban, vagy épp a saját ellenőrizetlen ábrándjainak melyik szélfútta útvesztőjében talál rá, az újfent érdektelen. A lényeg, hogy megérezzük benne az érdekeset, a furcsát, a jópofát, a kínosat, a tragikusat. De vigyázzunk! Tragikumot soha ne keressünk! Máskülönben mi magunk válunk komikussá.
Nyissuk ki a napi sajtót! Ha novella nem születik is belőle, egy érdekes játéknak mindenképp a terepasztalává válhat. Próbáljuk fejben összemérni megírandó gyatra és közhelyes érzéseink semmitmondó általánosságát azzal, hogy Egy szál baseball sapkában ébredt egy idegen mellett – hamarosan romokban hevert az élete. Tekintsünk el attól, hogy a cím mögött rejlő cikk nagy bizonnyal a bulvár terepén mozog. Mi most arra koncentráljunk, hogy a felvázolt kép mennyi történeti lehetőséget rejt, mekkora titkot tár az olvasó elé, mennyire érdekes éppen az egyszerisége és valószerűtlensége miatt.
Persze tudjuk, a valóságban fogant valószerűtlenségek a legvalóságosabbak. Most nézzünk egy másikat! Nem szólt, hogy koronavírusos, mert annyira meg akarta már csináltatni a körmeit. Máris van egy helyzetünk, egy tulajdonképpeni lehetetlenségünk.
Egy ilyen alaphelyzet persze még messze van az elbeszéléstől, bár sokak számára már ez is elég. A tárcanovellisták gyakran ennyiből dolgoznak;
jegyzetfüzetük aprócska lapjai közé dugják az orrukat, és mire ismét felnéznek, már kész is a szövegváz.
Ha valaki inkább megcsináltatja végre a körmét, mintsem hogy a környezetét tájékoztatná fertőző betegségéről, azt az embert máris látjuk, de legalábbis akadnak írók, akiknek ez elég, hogy teljes részletességében megelevenedjen előttük Aranka, az ötvenhárom éves, frissen megözvegyült hetedik kerületi lakos, aki noha egyetlen másodpercig nem dugta ki az orrát a lakásából a világjárvány idején, a karantén feloldásakor úgy pattant ki az ajtaján, mint pezsgőspalackból a dugó.
A haja, mint látják, hatalmas, kissé ritkás, vörös korona. Némi tupír ad neki tartást, a homloka elé pár egyenes szál mered frufruként. Vigyázzunk, könnyen elragadhat minket a hév! Ha párducmintás felsőt adunk rá, erősen kirúzsozzuk, és még bibircsókot is pöttyintünk az orrtövébe, akkor a figurát elnagyoljuk, közhelyessé tesszük. Adjunk a karakterének színt, ami bár elüt a többitől, mégis gazdagítja az összképet. Így lesz papírmaséból hús-vér ember. Minthogy az elbeszélői műfajok történetekben szeretnek gondolkozni, legszerencsésebb, ha minden jellemzés tartalmaz történeti mozzanatot, esetleg láttatjuk, hallatjuk az illetőt ahelyett, hogy elmondanánk a vele kapcsolatos tudnivalókat. Igen, sokszor hallottuk már: az elbeszélő lehetőleg fecsegjen minél kevesebbet.
Ha Aranka személyében minduntalan annak a távoli rokonnak a képe rémlik fel, aki külföldről hazatérvén, még a küszöbön felsikoltott, megcsipkedte a pofinkat, és összeborzolta a hajunkat, érdemes átírni.
Legyen inkább Jutka. Az némileg diszkrétebb.
Esetleg Jutka néni, aki a karantén utáni első reggelen úgy dönt, hogy levetkezi néniségét, és újra Jutkaságba öltözik. Válasszuk ki vele együtt a gardróbjából szépséges Jutkaságát. Olyan egyszerű lenne Arankát egy szipirtyóvá írni. Ne tegyük! Legyen ez az Aranka egy szerethető, és megszánható Jutka néni, aki ma reggel ismét fiatalodni akar.
És lám, a gardróbban turkálva, együttérzésünkkel megajándékozva saját figuránkat, megkezdődik a lehetséges történeti váz cselekményesítése.
Jutka néni lakását minden szerénytelenség nélkül jellemezhetjük szerénynek. Nem, a hetedik kerületben (Wesselényi? Dob?) megözvegyült Jutka néni nem is nemes, nem is burzsuj, hanem ízig-vérig proli. Lássuk ezt a prolilakást minél pontosabban, minél részletesebben! Nem kell mindent leírni, mert az megakasztja a cselekmény sodrását. Ha a megfelelő részleteket helyezzük el a szöveg szövetében, mindenkiben éles kontúrokkal világlik majd ki valami ebből a láthatatlan valóságból. Szerintem Jutka néniről máris többet tudunk, ha megemlítjük, hogy a többivel ellentétben mégiscsak van egy bútora, ami némi értéket képvisel. Melyik legyen ez a bútordarab, ha nem éppen a gardróbszekrény, amely egykori tündöklésének emlékeit őrzi? Bizony, ez egy koloniál gardróbszekrény. Örökölte? Talán. Esetleg az Amerikában szerencsét próbáló fia szállítatta haza, hogy némileg kompenzálja az anyját távollétéért? De miért ment ki Amerikába? Csak nem épp az anyja elől menekült? Talán. És mennyire menekült? Nagyon? Ez esetben Amerika legyen inkább Ausztrália. Oda úgy hívhatja meg az anyját látogatóba, hogy soha nem kell rettegnie a megérkezésétől.
Öreg vagyok én már 36 óra repüléshez, drága fiam.”
Mondta neki egy alkalommal, mire András bátran felelhette, hogy „Ugyan anya, te még mindig nagyon fiatal vagy.” De hogy szállíttatta haza Ausztráliából a koloniál gardróbszekrényt? Vigyázzunk! Mint tudjuk, a részletekben lakik az ördög. A történet belső valóságának szövetét éppen ezekből a referenciális szálakból szőtték. Maradjunk inkább az öröklésnél! Vagy ha nagyon játékos kedvében van a fantáziánk, beleírhatunk Jutka néni megfiatalodásának a történetébe egy rövid melléktörténetet is, amennyiben az nem akasztja meg a szöveg fősodrát. Lajos, Jutka néni megboldogult ura segédkezett a zsidók kilakoltatásában, a koloniált pedig ügybuzgalmáért kapta cserébe. Ez esetben természetesen Lajos jóval idősebb volt Jutkánál. Sőt, még az is lehet, hogy a koloniállal csábította el későbbi nejét. Ki tudja! Számtalan lehetőség. Persze érdemes azonnal visszaellenőriznünk, miként szervesül az újabb részlet az egészhez? Szervesül–e egyáltalán? Nem sok? Jutka néni náci néni lett? Ugyan, ne ragadtassuk el magunkat!
Pest lakosságának igen nagy hányada segítette a városvezetést a város zsidótlanításában. Szóra sem érdemes!
Milyen is ez a mi szövegünk? Jutka néni ledobja hálóköntösét a gardrób előtt, és pucéran szemlélődik, vagy az ablakon kinézve kapkodja magára a régi–új ruhát, hogy saját magának se kelljen szembesülnie a valósággal? Nagyon komoly írói döntés. Az sem mindegy, hogy csak hányavetin ledobja gönceit, mielőtt megtalálná a pillangóvá vedléséhez tartozó szárnyakat, vagy előtte kimegy a fürdőszobába, és végigméri a kegyetlen igazságot. Ha utóbbit teszi, akkor akár jó ízlésünkkel paritásban van, akár hadban áll vele, bizony, meg kell mutatnunk, amit ő maga lát. De ha csak kibújik a gönceiből, talán akkor is.
Jutka néni nem Jutka néni a visszeres lába és a lógó keble nélkül. Érdemes azonban ismét elővennünk az együttérzésünket és a dolgok sokfélesége iránti érzékenységünket. Ahhoz, hogy Jutka néni ismét Jutka lehessen, el kell hitetnünk az olvasóval, hogy még mindig van valami, ami szép, sőt vonzó ebben a nőben. Keressük meg!
Nézzük csak, milyen finom és bársonyos még mindig a bőre! Lefogadom, hogy sok férfi fantáziáját fel tudná vele borzolni.
Igen, Jutka sóhajt egyet, és ebben a pillanatban ő is észreveszi egykori csillogásának ezt a távoli visszfényét: alabástrom bőrét.
Én most egy kissé elragadtattam magam, Jutka pillangókisasszonnyá vedlésének a megfelelő mértéke ne legyen több talán három-négy rövidke bekezdésnél.
Küldjük ki végre az utcára! De hová induljon? Ne feledjük, még meg kell fertőznünk, mielőtt műkörmöshöz vinnénk. Töltsön egy estét férfiakkal? Nem, ez nem megy ilyen könnyen, és bár Jutka bizonyos értelemben vágyik rá, a lelke már nehézkesebben vág bele ilyen szertelenségekbe, mint huszonöt évvel ezelőtt.
Menjen piacra? Vagy inkább keveredjen tüntetésbe! Talán elég is ennyi. Jutkát piacra küldjük, de menet közben tüntetésbe keveredik. A tüntetésnek nem kell túl nagynak lennie. Megelégedhetünk a bútorkészítők szakszervezetének maroknyi táborával.
Ha komolyan vesszük korábbi döntéseinket, akkor bizony Jutkát, ha már egyszer elkeveredett a henteshez, a fiatal férfi, jó szokás szerint, Jutka néninek fogja szólítani. Erre Jutkának mindenképp felelnie kell. Ha sértetten mordul a fiatal hentesre, hogy ő márpedig Jutka, mit képzel ez a kis taknyos, akkor az öregedés tragikumát hangsúlyozzuk. Ha kedvesen, évődve javítja ki a fiatalembert, hogy legalább amíg a csirkemájat leméri, tekintsen el ettől az idétlen nénizéstől, akkor egy szomorkás tónusú kokettálás veszi kezdetét, amely a párbeszéd időtartamán túlra nem vonatkozhat. Ha pedig Jutka ráhajol a hentes pultra, hogy tetemes mellei neki nyomódnak az üvegnek, mutatóujját csücsörítő szájára szorítja pisszegés gyanánt, majd ugyanezzel az ujjal betapasztja a fiatalember eltátott száját, és ekkor mondja suttogva, hogy „Neked csak Jutka, Imikém”, akkor pedig egy szexuális felkínálkozás szituációját ragadjuk meg.
Minthogy én magam már eddigre is megkedveltem a kissé magányos és szomorkás Jutkánkat, nem szívesen írnám a novella második jelenetében szexuális ragadozóvá. Inkább történjen valami más! Valami, ami a helyzet kedvességét domborítja ki. Például Imi elejti a hentesbárdot, ami egy hentestől tulajdonképpen elképzelhetetlen, de legalábbis szokatlan. Így Jutka jól jár. Kapott egy önkéntelen szerelmi vallomást. Máris jobbkedvre derülhet.
És így tovább, és így tovább. Ilyen erős áramlásnál már nem mi felelünk a cselekményért. Létrehozza az saját magát. Elég,
ha szemünk sarkából figyeljük a kezdeti elhatározásunkat, miközben lágyan tereljük a cselekményt a végkifejlett irányába.
Azt követően pedig, hogy Jutkát megfertőzi egy idős úr a kerületi idősek klubjában, ahová pillangóvá vedlésének kudarcos próbálkozásai után megy el, mintegy végső elkeseredettségében, úgy határoz, hogy otthon beveszi az altató piruláit.
Igen ám, csakhogy hazafelé igyekezve furcsa érzése támad. Kalapja alól óvatosan felemeli a tekintetét (ne feledjük kalappal ellátni még az idősek klubjába menet!). Valamit vagy valakit hosszan, szomorúan néz.
Megfordul, és úgy dönt, hogy az altatópirulák helyett inkább mégis a manikűröshöz megy.
Pedig amit látott, nem volt más, csak egy férfi ment az utcán.
