A rózsa rejtvény, amely megfejtésre vár.
A rózsa több egyszerű virágnál. Egyetemes szimbólum, amely a legkülönfélébb gondolatok és érzések kifejezését tette lehetővé. Keleti és európai kultúrák tükörképe, szemet gyönyörködtető vagy épp elképesztő ábrázolások tárgya, mítoszok, mesék, szerelmes történetek főszereplője.
A rózsa és a rózsát szemlélő ember egyedülálló története, Géczi János gazdagon illusztrált, források százait bemutató könyve nemcsak egy virág kultúrtörténetét, de önmagunk megértését is segítheti.
Géczi János: A rózsa labirintusa (Részlet)
A rózsa mindennapi felhasználása: italok, ételek, luxus
Rendkívül széles jelentéstartományának köszönhetően a rózsa a születéstől (és így a rendszeresen megtartott születésnapi ünnepségtől) kezdve a halotti torig végigkíséri a rómaiak életét.
Egyaránt jelen van a lakomákon és az ivászatokon, az ételkészítéskor, az ízesítésben és az illatosításban, a szerelmi légyottokon, a gyógyszerekben és a varázslásban, a közösségekben, a családban és a magányban. Az esküvőn koszorúval díszítik a ház kapuját, azzal áldoznak a házi oltár isteneinek. Mulatozáskor a vigadozók fejét éppúgy virágokkal ékesítik, mint az edényeket, a szolgákat, az asztalt és az ételeket. A szabadban történő áldozáskor is élővirág-díszítést használnak, és – ciprussal, majoránnával és fenyővel vegyítve – legalább évente egyszer a sírokat is virággal borítják el. Virágokból, illatos növényekből készülnek a szépítkező- és tisztálkodószerek, a kenőolajok és a pihenést vagy éppen a dőzsölést, avagy az orgiát kellemesebbé tevő díszek.
A rózsakoszorú persze ünnepi lakomák tartozéka is.
Az keretezi az italozók fejét – nehogy kifecsegjék a titkaikat –, és az övezi a tivornya legalapvetőbb kellékét, a vegyítőedényt is. A borkóstolás ünnepének, április 23-ának is koszorúnövénye a rózsa – és mint fentebb kiderült, ez a nap az utcalányoknak, Venus szolgálóinak is lehetőség, hogy szolgálataikat szabadabban végezhessék. Arról, hogy a lupanariák, vagyis a bordélyok virága a rózsa volt, Petronius Satyriconja, illetve a korabeli falfestmények is kellő érzékletességgel tudósítanak.
A rómaiaknak volt egy különleges, a bor és a rózsa előnyeit és jelentését összegző italuk: a rózsabor. Diocletianus császár idejében ez számított az egyik legolcsóbb bornak. Apicius (i. e. 25?–i. sz. 25) szakácskönyve szerint a rózsabor receptje a következő:
Fűzz fel rózsaszirmokat – a fehér részeket kihagyva – egy cérnaszálra. Tegyél belőle borba minél többet, hogy hét napig abban álljon. Hét nap elteltével vedd ki, és fűzz fel újabb szirmokat. Tedd a borba az új füzért, hagyd benne ugyancsak hét napig, majd vedd ki. Ismételd meg ugyanígy, harmadszor is. Ezután szűrd le a bort. Mielőtt inni akarod, adj hozzá mézet. Csak a legszebb szirmokat fűzd fel, s ügyelj arra is, hogy ne maradjanak rajtuk harmatcseppek. Hasonlóképp készítsd az ibolyabort is, s ugyanúgy mézzel ízesítsd.
(APICIUS: Szakácskönyv a római korból. 1. 4, 1. In Apicius 1996. Ford. Hegedűs Zsuzsa–Orlovszky Géza)
A rómaiak a hamisítás mesterei voltak: ahogy az ételekből, úgy italaikból is előszeretettel készítettek olcsó utánzatokat:
Így csinálj hamis rózsabort. Tégy egy pálmakosárkába zöld citromleveleket, s helyezd még forrás előtt lévő mustba. Negyven nap múlva vedd ki. Ha szükséges, adj hozzá mézet, s rózsabor helyett fogyaszd.
(APICIUS: Szakácskönyv a római korból. 1. 4, 2. In Apicius 1996. Ford. Hegedűs Zsuzsa–Orlovszky Géza)
A lerészegedés megakadályozása érdekében a koszorúkról rózsaszirmot téptek a borra, és azzal hűsítették az izzadt és átmelegedett homlokot. Ugyancsak rózsaszirommal kendőzték el a borszagú leheletet, és nem csak Apuleius aranyszamara ette a növényt a szerelmi varázslat feloldása céljából.
A rózsát a római orvosok általában is hűsítő hatásúnak tartották:
Dioszkoridész és Galénosz vonatkozó javaslatai is erre a tulajdonságra épültek.
De a rózsából étel is készül. Az imént idézett, Marcus Gavius Apiciusnak tulajdonított római szakácskönyv az egyetlen reánk maradt ókori receptgyűjtemény, amely a későbbiekben diétáskönyvként és gyógyszergyűjteményként is funkcionált. A mű az időszámításunk kezdete utáni évszázadok fényes lakomáit idézi. Ebben bukkanhatunk rá egy mai szemmel igen különösnek tetsző ételre: a rózsafelfújtra is.
Szedegesd le a rózsa szirmait, a fehér részeket távolítsd el, majd tedd a szirmokat a mozsárba. Önts hozzá garumot, s törd össze. Ezután adj hozzá másfél cyanthus garumot, és egy szűrőn át hagyd lecsöpögni. Végy négy agyvelőt, hártyázd le, és nyomd szét 8 scripulum borssal, önts hozzá a pépből, s jól dolgozd össze. Ezután verjfel 8 tojást, (adj hozzá) másfél cyanthus bort, 1 cyanthus aszúbort és egy kevés olajat. Olajozz ki egy sütőformát, tedd forró hamuba, s öntsd bele a fenti masszát. Ha megfőtt, finoman őrölt borssal szórd meg, s tálald.
(APICIUS: Szakácskönyv a római korból. 4. 2, 9. In Apicius 1996. Ford. Hegedűs Zsuzsa–Orlovszky Géza)
Mintha a rózsa mértéktelen használata és a köznapokat isteni magasságba emelő életélvezet azonos tőről fakadna.
A császárkorban a rózsa nemcsak hagyományos virágzási idejében volt hozzáférhető, hanem – a meleg vizes locsolás és az üvegházas termesztés jóvoltából – korábban vagy akár később is elérhető – ámbár borsos árú – termékké vált. A virágzási idő elcsúszását eredményezték a különböző itáliai termőhelyek klimatikus sajátságai is. Ezekből a rózsakertekből aztán az illatos virágszálakat hajóval vagy szekéren szállították Rómába és más városokba.
Kiterjedt és híres kertek voltak Campaniában és a Salernói-öbölnél fekvő Paestumban. A hétköznapi alkalmazás mellett a rózsát különféle hivalkodó luxuscikkekhez, például rózsaszirmokból készült vánkosokhoz és ágyakhoz is felhasználták. Miután Egyiptom elfoglalása után római kézre került az ókor „éléskamrája”, és a nép élelmezéséhez hatalmas mennyiségű búzát tudtak beszállítani a provinciákból, az anyaország gabonatermő területein is elkezdtek rózsákat termeszteni. De az egyre fokozódó igények kielégítésére Karthágóból is szállítottak friss virágokat – főként azokban a hónapokban, amikor Róma környékére beköszöntött a téli időjárás. Mindez lehetővé tette, hogy a magánünnepeken oly elengedhetetlennek látszó virághoz mindazok hozzájuthassanak, akik meg tudták fizetni.
Ezt a fényűzést azonban nem minden római tartotta egyformán örvendetesnek. Már az i. e. 2. században élt Cato is erősen helytelenítette, hogy szinte minden katonai győzelmet rózsakoszorúval jutalmaznak, ahelyett, hogy azt csak a kiemelkedő sikerek megbecsülésére használnák. Évszázadokkal később Tacitus is nehezményezte a szinte hétköznapivá vált koszorús katonai tiszteletadást. De Afrika és Egyiptom mezőgazdasági művelését is rosszallotta, hiszen ezáltal a hajókra és a véletlenre bízták a római nép élelmezését. Az időszámításunk előtti 1. században jegyezték fel Varróról, hogy amikor a mértéktelenül naggyá vált rózsaföldek miatt már nem jutott termőhely a gabonának, így kiáltott fel: kénytelenek vagyunk Szardíniából és Afrikából jóllakni! Utóbb Horatius is azt fájlalta, hogy számos termékeny szántó virágágyásokká változtatva illatozik. I. sz. 89–90 telén Paestumban akkora tömegben virágzott a rózsa, hogy Egyiptomból történő behozatala végleg feleslegessé vált. Martialis (41–100) egyik epigrammájában az évszázados aggodalomnak adott újból hangot:
A buja Nílusvidék pedig újfajta ajándékokat
küldött neked, Caesar: téli rózsákat […]
Te pedig, gyorsfolyású Nílus, aki arra
rendeltettél, hogy hódolj be a római télnek,
küldd el termésedet: a rózsákat!
(MARTIALIS: Epigrammák. 6. 80, 1–2, 9–10. In Martialis 2001. Ford. Magyar László András)
Ezek a szerzők egytől egyig az erkölcsi hanyatlás jeleként értelmezték és elítélték a virágoknak a perzsáktól és a görögöktől átvett mértéktelen használatát, a különféle sziromszőnyegeket és sziromesőket. Cicero is megvetéssel szemlélte a köznépet kizsigerelő, nagy lábon élő szicíliai kormányzó életmódját. A szóban forgó Verres rózsaszirmokból készült vánkoson utazgatott, a köznép testi kipárolgásai, betegségei ellen pedig illatos rózsaszirom-csomagocskát szagolgatott:
Amikor hadvezérünk, Verres, Szürakuszaiban levő palotáját elhagyta, gyaloghintón vitette magát, melynek vánkosait rózsaszirommal tömték meg. Ráadásul rózsakoszorút viselt a fején, egy másikat a nyakában, az orra alatt pedig finomszemű, lenfonálból szőtt, rózsával megtömött hálót tartott.
(CICERO: Verres ellen. 2. 10–11, 27. In Cicero 1967. Ford. Maróti Egon)
Suetonius egy másik, nem sokkal közkedveltebb előkelőség, Néró (37–68) egyik különös hóbortjáról számolt be. A császár híres aranyozott palotájában, a Domus Aureában fogadott vendégeit a mennyezetről aláhulló sziromesővel fogadta. Ennek megoldására praktikus szerkezetet agyaltak ki a számára:
Az épületet belül mindenütt aranyozás, drágakő és gyöngyházbevonat díszítette; az ebédlők mennyezete mozgatható elefántcsontlapokkal és csőhálózattal volt ellátva, hogy rózsaszirmot hinthessenek és illatszert permetezhessenek a vendégekre: a díszebédlő kör alakú volt, s akár az égbolt, éjjel-nappal szakadatlanul körbeforgott… Néró a… barátainál is bejelentette magát eszem-iszomra, ami egyiküknek, aki fejékekkel rendezte, négymillió sestertiusába került, egy másiknak, aki „rózsás” lakomát adott, ennél is jóval többe.
(SUETONIUS: Nero. 31. In Szepessy 1998, 32. Ford. Maróti Egon)
Néró, aki előtt sáfrányillatú folyadékkal öntözték az utakat, ínyencségekkel nyerte meg a rá várakozó tömeg kegyét, hálószobájában pedig győzelmi koszorúkat raktározott.
Különösen kedvelte a Nápoly melletti Baiae fürdővárosát, amelynek tengeri öblében a hullámokon nemritkán virágkoszorúk lebegtek.
Aelius Spartianus Hadrianusról szóló életrajzában azt jegyzi fel, hogy a császár rózsaszirmokból készült ágyban alszik. A rózsaszirmokat háló tartja egyben, és hálóval összefogott liliomszirmok alkotják a takaróját. A császár étkezés közben fényűző rózsa és liliomszirom-párnákon hever. Kleopátra is ehhez hasonló rózsaréteggel borította egyiptomi palotájának termeit, amikor szeretőjét, Antoniust fogadta otthonában.
A kicsapongásairól híres Heliogabalus császár (204–224) kifejezetten szeretett rózsaborban fürödni. Egy – vélhetően kitalált – történet szerint uralkodásának kezdetét azzal ünnepelte meg, hogy a palotája dísztermében összezárt vendégeit – Néróhoz hasonlóan – rózsa, liliom, nárcisz, viola és jácint különböző változataiból álló virágesővel borította be, és több jelenlévő egyszerűen belefulladt a virágtengerbe. Heliogabalus a rózsával kevert bort serkentőként használta, jegyzi fel Aelius Lampridius abban az életrajzban, amelyet Alexander Severusról írt. Severus azonban elődjéhez képest már mértékletesebben bánt a borral.
