Kinek szól az Emberszemlélet? Tapasztalt és kezdő cégvezetőknek; magányos farkasoknak és falkatagoknak; pszichológusoknak és coachoknak; betegséggel élőknek és gyógyulóknak, valamint mindenkinek, aki érdeklődik az emberi természet szépsége és változatossága, valamint a fenntarthatóság iránt.
Gazsi Zoltán cégvezetőként hisz az egymás tiszteletén alapuló munkakultúra sikerességében, igyekszik másokat is az önismeret mélyítésére, a kitaposott ösvény elhagyására inspirálni. Rendszeresen tart előadásokat egyetemeken, konferenciákon és képzéseken, emellett a BCSDH (Üzleti Tanács a Fenntartható Fejlődésért) és a SWISSCHAM (Svájci–Magyar Kereskedelmi Kamara) elnökségi tagja, valamint a Kórházsuli Alapítvány és a Budapesti Fesztiválzenekar nagykövete.
A szerző a könyvértékesítés utáni haszna felét a KorházSuli és a Zeng – Zenével a Rákos Gyermekekért Alapítványnak ajánlja fel.
Gazsi Zoltán: Emberszemlélet – Az életigenlő cégvezető (részlet)
Gert Jan, az egyik holland főnököm, akihez kereskedelmi vezetőként ez a piac tartozott, néha elkísért bennünket, növényspecialista szaktanácsadókat üzleti útjainkra. Ő mondta, hogy […] az oroszok azért szeretnek túlozni. Szokása volt, hogy megvárta, amíg vendéglátóink felsorolják a növényenként sok ezer hektárt, majd ivott egy kortyot a vodkáspohárból, felnézett, és csak ennyit kérdezett: Csak?
Imádtam ezt a játékát! Figyeltem a hatást, ahogy az oroszok megzavarodtak egy pillanatra, mivel arra számítottak, hogy más cégek értékesítőihez hasonlóan a hallottak miatt az áhítattól leborulunk a lábaik elé. Ő nagyon ráérzett, hogyan kell a hatalmas orosz egót kezelni, sokat tanultam tőle. Számos emlékezetes élmény köt hozzá, különleges helyekre utaztunk. Többek között a Moszkvától több mint 2000 km-re található Tyumenybe, az orosz szénhidrogén-bányászat központjába is együtt mentünk. Moszkvából helyi repülőjárattal utaztunk, ami szintén emlékezetes élménynek bizonyult. Miután felemelkedett a gép, az ülések felett lévő csomagtartóból valami fehér, füstszerű, de szagtalan köd kezdett gomolyogni az utastérbe. Kissé aggódtam, sosem láttam ilyet korábban. Mintha a repülőgépet körülvevő felhő bejött volna az utastérbe.
Megnyugtatott viszont, hogy a jelenség dacára mindenki békésen ücsörgött.
– Ne izgulj, ez normális itt – mondta egyszer csak Gert Jan, és kortyolt egyet a gin-tonikjából. Még csak reggel tizenegy óra volt, így furcsállottam, amikor kikérte a légiutas-kísérőtől az italt. Valószínűleg furán nézhettem rá rendelés közben, ezért magyarázkodni kezdett.
– Figyelj, te is látod majd, itt mindenki iszik. Az alkoholizmussal vigyázni kell, mértéktartónak kell lenni. Nekem van egy saját szabályom, amit mindig, minden körülmények között betartok: whiskyt sosem iszom déli tizenkettő előtt,
csak gin-tonikot.
Hát, nem mindenki volt ennyire mértéktartó. Egyik utazásunk alkalmával például a Moszkva-Seremetyjevo reptéren várakoztunk az útlevél-ellenőrzéshez kígyózó sorban, amikor Gert Jan megpillantott tőlünk pár méterre egy másik holland fazont, és ráköszönt. Láthatóan megörültek egymásnak, az illető valamilyen mezőgazdasági gépeket forgalmazó vállalat felsővezetője volt. Feltűnt, hogy kissé véreres a tekintete, ebből már sejtettem, hogy tapasztalt Oroszország-szakértővel van dolgunk. Elindult köztük a beszélgetés, ki mit talált a piacon, hogyan látják a helyzetet: Melyik orosz kolhoz kezd veszélyessé válni, nőnek a kintlévőségei, csúsznak a fizetésekkel. Melyik gazdaság fejleszt, hol van szükség vetőmagra, növényvédőszerre, gépre, milyen államilag támogatott fejlesztések indulnak egy-egy régióban, és így tovább. Gyorsan meg is osztottak pár kapcsolatot, fényképezték a másiknál felgyülemlett névjegykártyákat.
A hollandok ebben tényleg zseniálisak: Összedolgoznak, egymást ajánlják a piacon. Nyilván azzal a tudattal, hogy amit adnak, azt vissza is kapják majd a kölcsönösség jegyében. Szerintem ezek kimondatlan szabályok náluk, nincs ezzel kapcsolatban semmilyen megállapodás vagy szerződés. Ha valaki csak ad, de nem kap vissza eleget, az legközelebb meggondolja, segítsen-e a másiknak. Nem sikerült kiderítenem, pontosan hogyan mérik, kinek mi, meddig éri meg, de egészen biztos vagyok abban, hogy patikamérleggel méricskélve sem juthatnának méltányosabb eredményre. Észrevettem, hogy Gert Jan ismerőse beszélgetés közben időnként picit billegett a sarkán, és feltűnően gyakran tologatta az ujjával az orrán lecsúszni készülő aranykeretes szemüveget.
Amúgy tipp-topp volt, jellegzetes holland: elegáns, sárga cipő, tengerkék öltöny, hozzá narancssárga ing.
Csigalassúsággal haladt a sor, de azért közeledtünk az útlevél-ellenőrző ablakhoz. Elővettük az útlevelünket, erre az aranyszemüveges holland is turkálni kezdett az öltönyzsebeiben, de nem találta sehol az iratot. Sorban állás közben kissé suta mozdulattal megemelte az egyik lábát, és a combjára fektette fekete diplomatatáskáját. Ahogy kikattintotta a zárat, a táska fedele hirtelen lebillent, és tartalma szanaszét szóródott a földön. Nem kis meglepetésre egy halom pornóújság hevert a földön. A címlapokon mindenféle takaratlan, méretes testrészek és szerszámok, ahogy ezt az újság vásárlója el is várja egy ilyen kiadványtól. Az illető elvörösödött, zavartan négykézlábra ereszkedett, és elkezdte a földről összekaparászni a messzire szétcsúszott lapokat. Figyeltem a mellettünk kígyózó sorokban a döbbent arcokat, és persze a kaján vigyorokat. Ahogy valószínűleg sokukban, bennem is ott motoszkált a kérdés: Mit illik ilyenkor tenni? Segítsek neki? Nem vagyok prűd, de egyrészt nem szívesen fogdostam volna össze a kissé használtnak tűnő újságokat, másrészt azt is gondoltam, ő sem örülne ennek. A másodpercek töredéke alatt valahogy a tömeg érzelmi intelligenciája is erre a következtetésre jutott. Végül mindenki úgy tett, mintha mi sem történt volna, vagyis senki nem segített. A sorban álló menedzserek szemük sarkából nézték végig, ahogy hol guggolva, hol négykézláb igyekszik visszagyömöszölni az újságokat táskájába, és minél előbb távozva véget vetni a kínos jelenetnek.
És most itt őszinte vallomást kell tennem.
Gregos barátommal a Syngenta-időkben ismerkedtünk meg és dolgoztunk együtt: Akkoriban ő volt a lengyelországi termékmenedzser, akit szakmailag alám osztottak be. Mivel én hálózatokban gondolkodtam, a hierarchiának semmi jelentősége nem volt, legfeljebb annyi, hogy nekem kellett volna többször fizetnem az éttermekben, de lengyel szíve miatt ezt sokszor nem hagyta. Gregi nemrég járt nálunk – időközben Fruzsi lányom keresztapja lett –, és meséltem neki készülő könyvemről, többek között a fenti sztorit is említve. Mire megszólalt:
– Basszus, Zoli, ez tényleg egy igaz sztori a holland vezérrel, de nem veled történt, hanem Darekkel, és nem Moszkvában, hanem a varsói reptéren!
Én meg vagyok győződve, hogy mindez velem történt, de már nem mernék mérget venni rá. Annyi hasonló helyzet akadt, annyit ittunk és nevettünk, hogy összefolynak a sztorik. A memóriánk meg tud bennünket viccelni, lényeges eseményeket a feledés homályába tud burkolni, más esetben egy mások által elmesélt történetet, amelyet élénken képzelünk el, akár saját emlékként tárol.
A lényeget tekintve nincs jelentősége, ki is volt a történet főszereplője.
Egy biztos: A helyi viszonyokhoz történő túlzott alkalmazkodásnak, a népszerűség érdekében bevállalt közös ivászatoknak voltak erős mellékhatásai. Vékony jégen táncolt mindenki, aki ezen a piacon érvényesülni akart. Külön könyvet lehetne írni ezekről a tapasztalatokról, különösen a végletességről. Az egó által vezérelt döntések eredményeivel szembesültünk folyamatosan.
