Fráter Zoltán az ELTE Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézetének docense, aki régóta szeretett volna regényt írni. „El is kezdtem, de kiderült, hogy nem tudok élni az utolsó eséllyel sem. Ezt írtam meg” – vallja be a fülszövegben. Kemény István szerint azonban szerencse, hogy így alakult, hiszen az Elképzelt aranykorom egyszerre lett dokumentum, napló, interjú és esszé. „Hogy tudott Fráter Zoltán ennyi műfajból regényt varázsolni? Bölcs és megható, enciklopédikus és humoros, lírai és epikus könyvet, ami megfog az elején, és katarzis nélkül nem ereszt el a végén?” – teszi fel a kérdéseket ajánlásában, amelyben arra is rámutat, hogy ez könyv nemcsak egy életmű esszenciája, hanem titkos kulcs is a magyar irodalomhoz.
Fráter Zoltán: Elképzelt aranykorom (részlet)
A várakozás kellemes izgalmában telt az egész délután. Győzelmi mámorban sétáltam hat előtt a söröző terasza felé.
Régi szokásom, hogy nem hivatalos találkozóra legalább öt-hat perccel előbb érkezem. Lehet, hogy nem illik, és késnem kellene, mintegy haladékot adva a másiknak, ám egyrészt utálok késni, másrészt az a kis idő remek alkalmat nyújt a terep felderítésére. Mi változott, mi történt, amióta nem jártam arra, nincsenek-e a közelben veszélyes idegenek, vagy ami még rosszabb, nagyon is közeli ismerősök.
Már a tér sarkán láttam, hogy minden rendben van, nem tudom, valamitől mindig érezni lehet ezt.
A hely telítettsége közepes volt, nem túl sokan, nem túl kevesen üldögéltek az asztaloknál, ami ideálisnak mondható. A harmadik asztalhoz telepedtem, jól megközelíthető, mégis nyugalmas helyre, a terasz kis kerítése mellé. A pincér azonnal jött, s miközben felsoroltattam vele a csapolt sörök választékát, noha tudtam, mit fogok kérni (csakis könnyűt, világosat), szemem az utcán felbukkanó alakokat pásztázta. Felmerült bennem, hogy pohárral kérek csak, de ez meglehetősen álszentnek tűnt volna, inkább hagytam a látszatot. Korsóról még mindig át lehet térni pohárra, de pohárról korsóra váltani, az a csapossal szembeni, nem titkolt bizalmatlanság kinyilvánítása, vagy a szenvedélybetegség jele.
Megrendeltem a korsót, és erősen reménykedtem, hogy új ismerősöm nem késik sokat.
Pontosan hat óra volt, amikor a bejárathoz ért. A pincér már letette elém az aranysárga, kellően hideg italt, de még nem lépett tovább, gondolta, megvárja az új rendelést. Kicsit bosszantott, hogy nem lehetett zavartalan az első találkozás, nem állhattam fel a fogadására, nem kínálhattam hellyel világfias szívélyességgel, nem kérdezhettem, mit inna éppen, nem ajánlhattam kedvenc sörömet, nem inthettem a pincérnek, hogy kérünk még valamit. Szeretem megadni a módját, bár azt még otthon eldöntöttem, meghívni nem fogom, fizesse csak ő is a magáét. „Egy korsóval kérek én is”, mondta magától értetődően, mint középfajú dráma hőse a végső tanulságot. (Felszolgáló bólint, némán el.)
Jólesett, hogy nem akart szakértőnek látszani, nem csinált ügyet a rendelésből, nem hisztizett sem az asztal, sem a sör miatt, s a pincérre sem tett megjegyzéseket.
Természetes közvetlenséggel ült a közelebbi székre, s nem az asztal túloldalára, ahogy régebben még bárki mással beszélgetni szoktam. A mód, miként befészkelte magát a kissé kényelmetlen vasbordák keretei közé, szavak nélkül is értésemre adta, hogy tud néhány dolgot a világról, és akar valamit az élettől.
Ebben a helyzetben, egymással mintegy derékszöget alkotva, persze nem láttuk mindjárt a másik arcát, ha felnéztünk a sörök mélységes mélyéből, így szándékosan, vállaltan kellett a másikra nézni, akarni kellett, hogy a másikat lássuk, és ez sok mindent elárult. Egy idő után szerencsére mindinkább felém fordította székét, s apránként, lábamnak kényelmesebb elhelyezkedést keresve, valamelyest így tettem én is. Már szinte szemben ültünk egymással, mégis elég közel, szinte az asztal kiiktatásával.
A kutatási programjáról kérdeztem, meg arról, hogy jön ki a főnökével, mennyire biztos az állása.
Érdekesen beszélt, az enyhén ellenérdekelt társadalomtudományi szomszédvár szempontjából, izgalmas volt ugyanazt a történetet a másik oldalról hallani. Nem tudtam még, hogyan evezzek személyesebb vizekre, túl hamar nem is lett volna célszerű elkezdeni. De semmiképpen sem akartam a bizonytalan, valamikori következő alkalomra halasztani a kérdezősködést, a többiekhez képest mégiscsak idősebb volt öt-hat évvel, másrészt elég türelmem sem volt a halogatáshoz, és feleslegesnek is ítéltem, talán éppen a kisebb korkülönbség okán. Erre egyébként ő maga is bátorított, amikor, belátom, kissé nekem szóló kacérsággal kijelentette egy tanulmánnyal kapcsolatban, hogy „most már jöjjenek a fiatalok”. A ziccert nem lehetett kihagyni, rá is kérdeztem nyomban, „Fiatalok? Furcsa, hogy éppen te mondod ezt”. Igen, válaszolta, ő már nem tartja fiatalnak magát, legalábbis a szakmában nem, és életkorban is túljutott a hamvasságon. Lennék csak olyan öreg, mint te, gondoltam, de nem szóltam semmit, csupán mosollyal nyugtáztam kedvességét.
Körülbelül egyszerre végeztünk a sörrel, már üres korsók mellett beszélgettünk jó ideje.
Felcsigázva vártam, mi fog történni, rendelünk-e még eggyel, hiszen ettől függött minden. Elhatároztam, hogy külön nem intek a pincérnek, megvárom, míg arrafelé téved, ezzel is húzom az időt. Mindazonáltal a szárazság kezdett elviselhetetlenné válni, egyre nyugtalanabbul tekintgettem a bejárat felé. De véletlenül sem szerettem volna, ha bármelyik felszolgáló is elkapja a pillantásom. A szomszéd asztalhoz vendégek érkeztek, a pincér máris ott termett. Felvette tőlük a rendelést, majd meglátva a mi kiürült korsóinkat, érdeklődött, hozhat-e még egyet. „Még kettővel kérünk”, igazítottam helyre, csak azért, hogy lássa, ki a főnök valójában. A további söröket már felszabadultan hozattuk és gurítottuk le, a legnagyobb egyetértésben. Még mindig a kísérleti kutatásról volt szó, vezetők versengéséről, eredményekről, kudarcokról, ki kinek a kicsodája, pletykákról, melyek egyre kevésbé érdekeltek. Megpróbáltam valami vallomásfélére bírni. „Te szereted csinálni ezt?”, fordultam hozzá a hirtelen beállt csendben, olyan hangsúllyal, hogy a kérdésre a szomszédos asztalnál is felfigyeltek. Ő azonban nem jött zavarba, sem ettől, sem a kérdéstől.
Nem tudom már, mit válaszolt, pedig abban a pillanatban, emlékszem, annyira kíváncsi voltam, mintha az életem függne a válaszától.
Arról kezdett beszélni, milyen sok külföldi tapasztalata van, hol, merre utazott, tanult és dolgozott a világban, kipróbálva annyi mindent az ösztöndíjas évek után, a közvéleménykutatástól a tudományos folyóirat szerkesztéséig, megtalálva helyét végül a szövegkód-meghatározás tanításában. Ismét elfogott az a kellemetlen, nyűgös érzés, ami ilyenkor menetrendszerűen rám tör, és leginkább arra a kínos élményemre emlékeztet, amikor kamasz koromban lekéstem a vonatot. Hiába, ez már másik nemzedék, más tapasztalatokkal, jobb adottságokkal, kedvezőbb körülményekkel már az indulásnál, ezeknek a föld legtávolabbi sarka is olyan, mintha a szomszédba mennének. Irigyeltem, hogyne irigyeltem volna, az én összes külföldi utam a tizedét se tette ki annak, amin ez a kezdő már most túljutott. Ugyanakkor örültem sikereinek, tájékozottságának, és annak, hogy lám, így is lehet, sőt csakis így, nem kell, nem szabad félni a világ kihívásaitól. Mindemellett szakmai jártassága lenyűgöző volt, legalábbis sikerült azt a benyomást keltenie, és ez, mint oly sok esetben, a mi köreinkben is már majdnem ugyanazt jelenti.
Ettől megnyugodtam kissé, és igyekeztem visszatéríteni érdeklődésem fő irányához, személyes életének tényeihez.
„Azt mondtad, nem vagy messze ettől a terasztól, valahol errefelé laksz?” Pillanatnyi zavart véltem felfedezni idáig felhőtlen tekintetén, mintha habozott volna, milyen formában mondjon ellent. Ahogy nagyjából megnevezte, nem, inkább csak körülírta, mintegy sejteni engedte a városrészt, ahol lakik, rögtön világossá vált előttem, hogy erről nem szívesen beszél. A lakás mindenesetre egyáltalán nem volt közel a teraszhoz, ahol ültünk, igaz, túl messze sem.
Órák óta beszélgettünk, sört sör követett, voltaképpen nem is tudom, hányadik korsóval ittuk. Szépen alakult az este, erősödő reményeim lehettek az éjféli záróra utáni továbblépésre is. A pincér már jelezte, hogy hozná a számlát, nemsokára vége mindennek. Még egy asztalnál ültek, valami szerelmespár, egymástól, illetve érzelmeiktől szemmel láthatólag befűtve. Azért kértünk még két pohárral, levezetésképpen, esküszöm, jobban bírta, mint én. És elkövetkezett az a pillanat is, mely a hosszú távú, itallal kísért beszélgetéseket számomra még tartalmasabbá teszi, és éppen ezért a magam részéről nélkülözhetetlennek is tartom, az egyszer csak beálló csönd, amely közös hallgatássá érik.
Nem azért, mert nincs több mondanivalónk, hanem azért, mert nagyon is sok van, de az addigiak is feldolgozandók még.
Hallgattunk tehát, őrülten és örömmel, amolyan titkos belső boldogságban. Halkan, szinte bocsánatkérőn szólalt meg a mobilja, azonnal, második jelzést sem engedve, rutinosan vette fel. Röviden, szinte csak „igen”-nel és „jó”-val felelt, nyilván a hollétét firtató kérdésre. „Ezek szerint mégis van valakije, anyja, apja, kedvese, aki tudni akar róla, esetleg okkal féltheti”, gondoltam elkeseredve. Minden magyarázat nélkül tette el a telefont, folytattuk, mintha mi sem történt volna, a hívás tartalmára még csak célzást sem tett. Valahogy megszakadt ezzel a bűvös kör, mely kettőnk szavaiból szövődött az este folyamán. Egyelőre semmi jelét sem adta, hogy mennie kellene, látszólag zavartalanul csevegtünk. De már a párocska is cihelődött, csak ketten maradtunk. Csendes reménytelenségben iszogattunk, egyre lassabban nyelve az utolsó kortyokat. Már fizettünk is, helyesebben ő fizetett, de én hozzátettem a magamét, pontosan, felezve még a borravalót is. Még mindig nem tudtam, hogyan tovább.
Most már menni kellene, nem vitás.
Valami hatásos befejezésen törtem a fejem, miközben ő a párhuzamelemzés előnyeit ecsetelte, ragyogó okfejtéssel, láthatóan kedvét lelve benne. Hirtelen hűvös szél támadt, megdördült az ég, és minden különösebb átmenet nélkül kitört a vihar. Az eső olyan váratlanul és olyan erővel szakadt le, hogy menekülésről szó sem lehetett. Mintha mi sem történt volna, folytattuk tehát az eszmecserét, még élvezve is a rendkívüli helyzetet. A víz azonban mind jobban bevert a ponyva alá, már nem volt elég, hogy beljebb húztuk székeinket, távolabb az asztaltól, még közelebb egymáshoz. A vihar annyira tombolt, hogy már csak a terasz közepe látszott biztonságosnak, ahol párnaszerű nagy puffokra lehetett telepedni. Fogtuk az üres poharakat, amelyek jelenlétünket továbbra is, úgy-ahogy igazolták, és a puha ülésekre kuporodtunk.
Csaknem olyan meghittségben, mintha nálam lettünk volna.
Se közel, se távol senki. Ki tudja, meddig gubbasztottunk volna, ha a vízfüggönyt képező zuhogás ellenére az egyik pincér ki nem rohan a pult mellől, hogy záróra ürügyén leláncolja a székeket, egymásra borítva és lekötözve a hatalmas puffokat. Csak álltunk ott szótlanul, de ebből a némaságból nem a közös hallgatás csendje lett. Aztán, amilyen hirtelen jött, ahogy lenni szokott, olyan hirtelen el is állt a zápor. Fellélegezve bújtunk ki a sátor alól, még megkérdeztem, merre megy, bár sejtettem, hogy véletlenül sem arra, amerre én. A kísérgetés ötlete fel sem merült benne, de nekem sem lett volna hozzá kedvem. Elszántam magam, hogy bevessem utolsó tartalékomat, az ölelős trükköt, melyet évekkel azelőtt tanultam, és indokolt esetben néha alkalmaztam is. Amint jó éjszakát kívántunk egymásnak, a búcsú szertartásos kézfogásánál kissé magamhoz húztam, mintha ölelni akarnám, és át is öleltem egy pillanatra, de olyan gyors mozdulattal, hogy attól még szinte nem is észlelhette, mi történt, mindezt pedig valójában azért tettem, hogy érezzem érzékeny bőre illatát, éreztem is. Gyorsan elindultam, vele ellentétes irányban, és nem néztem hátra. Tudtam, ő úgyis megteszi.
Másnap nem kellett bemennem, ennek örömére tehát csaknem egész délelőtt ágyban maradtam.
Úgy gondoltam, amíg távol vagy, a délelőttöket, ha csak tehetem, megoldom alvással és semmittevéssel, délben majd csak történik valami, délután ott a kávé és a napi összegzés, estére meg igyekszem útra kelni és találkozni új tudósjelöltekkel. Volt is másnapra egy megbeszélésem, szerdán meg gitárest egy sokat ígérő, ledér pinceklubban, ahová majd a legfiatalabb Intertext-tanonccal megyek.
Csütörtökön szakítok, pénteken elutazom a tópartra, ahol minden csupa zöld, szépen eltelik a hét. Egyvalamire nem számítottam. Aki ágyban marad, előbb-utóbb újra elalszik. Aztán a szokásosnál is kábultabban ébredtem, sokáig nem is tudtam, hol vagyok. Olyan érzésem volt, mintha időutazásból térnék vissza a jelenbe. Olyan volt, mintha nagyon furcsát álmodtam volna a gimnáziumi évekről, az osztályról, a régi tanárokról.
Fotó: A szerző Facebook-oldala
