Megjelent Sándor Iván, a József Attila-, Márai Sándor- és Kossuth-díjas író, esszéista, kritikus legújabb kötete, a Palackposta. Friss esszéiben az írót a mélyszerkezetek, a szellemi áramlatok, a szakadékok és a kelet-európai sakktábláinkon ránk leselkedő etikai-intellektuális kelepcék foglalkoztatják.
Épp ezért fordul a modern európai irodalom fontos szerzőihez: Samuel Becketthez, W. G. Sebaldhoz, Thomas Bernhardhoz, Örkény Istvánhoz és Mészöly Miklóshoz, hogy az ő modelljeiket és mintáikat, no meg saját élet- és gondolkodástörténeti tapasztalatait összegezve indítson útnak egy palackpostát, amely – a könyvben szintén felbukkanó pályatárs, Földényi F. László szép szavaival – „üzenet a feledés egyre nagyobb tengerében”.
A kötet bemutatója szeptember 18-án lesz 17 órakor az írók Boltjában, addig is mutatunk belőle egy részletet.
Sándor Iván: Palackposta (részlet)
A gesztenyefa árnyéka – Párbeszéd a jövővel
„…minden úgy lesz, ahogy / lennie kell…”
Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita
(Szőllősy Klára fordítása)
„…talán napjaidban / hírül adhatod azt, miről
/ hírt adnod itt egyedűl érdemes. // Írnok, /
akkor talán nem jártál itt hiába.
Pilinszky János: Intelem
Mivel a tényállás előbb-utóbb kiderül, az Írnok már most bevallja, hogy ha talán elbonyolódna is a történet fő szálától, a 2022-es országgyűlési választások tétjéhez fog visszakanyarodni, mondhatnánk a Herceg választékos modorában.
A gesztenyefák több száz évig élnek. Erdőmérnök ismerősöm szerint a szomszédos kert ablakomból látható gesztenyefája százéves lehet.
Megkérdeztem történész barátomat, mennyi időre van szüksége a tudománynak, hogy kutassa, értelmezze egy korábbi korszak eseményeit. Évtizedekre, mondta némi töprengés után, legalább harminc évre. Hérodotosz jóval a görög–perzsa háború kitörése után kezdte kutatni, hogy milyen érdekek, hatalmi törekvések, katonai erőviszonyok robbantották ki a hosszú harcokat.
De itt vannak a hazai példák is, mondta komoran. Bibó István a huszadik század közepén kezdte a politikai elit és a lakossági mentalitás, a vágyak és a realitások folyamatos összehangolhatatlanságának, az olyan államszerkezeti konstrukcióknak a gyökereit kutatni, amelyekben kialakult a hatalmakhoz való alattvalói igazodás.
Képzeljük el, hogy 2052-ben is kutatja egy történész annak a valóságnak a gyökereit, amelyben él.
Dokumentumokat, naplókat, politikai nyilatkozatokat, választási eredményeket, írói-művészi teljesítményeket tanulmányoz. Visszajut a 2022-es választásokig. Kutatásai azt mutatják, hogy volt három lehetőség április 3-án: győz az addigi hatalom kormánygépezete, megerősíti hadállásait, az ellenzéket továbbra is parlamenti vitákba szorítja; ez esetben azonban neki kell szembenéznie a súlyos gazdaságiválság-sorozat következményeivel.
Győz az ellenzék, a vesztes hatalom ráterheli a megoldhatatlan gazdasági válság problémáit, s így kikényszerített megbuktatásával előkészíti a hatalomba való visszatérését.
Veszít a hatalom, de kicsiszolt hatalmi gépezetével kisebbségben tovább kormányoz, hosszabb távon is fenntartja az ország szakadékba vezető instabilitását.
A jövő történésze tájékozott a művészetekben is. Képzeljük el, hogy ismeri Samuel Beckett 1930-ban, huszonnégy évesen Proust nagyregényéről írt sorait: „Nincs menekülés a tegnap elől […] bennünk van súlyosan és veszedelmesen […] beleolvad abba az egyetlen világba, amelynek valósága és jelentősége van…” (Osztovits Levente fordítása)
Kiemel a sok közül egy kétezerhuszonkettes naplórészletet, olvassa:
…tájkép: 2022
Januári napokban írom ezeket a sorokat. A földrészeket középkorian bizonytalanság, félelem járja át. Szőnyegbombázásként söpört végig a kontinenseken a járvány, a menekültválsággal járó népvándorlás, a természeti katasztrófa, a gazdaságiválság-sorozat, a terrorakciók, a fegyverkezési verseny a nagyhatalmi erőközpontok között, az államszerkezetek változása, a szélsőségek felerősödése.
A nyugatos demokráciák sérülékenyek lettek.
Az angolszász világ veszített évszázados orientáló szerepéből. A keleties diktatúrák álarcosan őrizték évszázados elnyomó működésszerkezetüket. Kína világhatalmi szerepre tört. Az Európai Unió küzdelmesen kereste válaszait az új kihívásokra. Nyugat és Kelet versengése új formaváltozatokat öltött, s ebben a helyzetben felértékelődött egy kilenc és fél milliós kelet-közép-európai állam szerepe: melyik irányt választja?
Évekkel ezelőtt diktatúramutációnak neveztem el a kialakult magyar államszerkezetet. A diktatúra históriai szerepéhez, a róla maradt emlékekhez a börtönök, koholt perek, akasztófák, munkatáborok, gázkamrák fűződnek. A világ változott. Ezeknek a módszereknek Európában nincs terük. A mutáció az új korszak változata. Megőrizte a Vezér mindenekfölötti hatalmát. Körülötte az udvaroncokat, a kegyencnőket. Az intézmények totális kisajátítását. A tömegkommunikáció birtoklását. A politikai ellenfél ellenséggé nyilvánítását. A szellem elfojtását.
A nyelvet brutálisan megerőszakolja: semmi sem az, ami valójában.
Fellobbantja a huszadik század jogos-jogtalan elfojtott sérelmeit. Új történelmet ír. A múltat hatalmi érdekei alá rendezi. Mindent kontroll alatt tart, a saját kiszolgálóit is.
Mikor kezdődött?
Az uralmi gépezet kialakítása az általános vélekedések szerint 2010-ben, a Fidesz második választási győzelmével kezdődött. Mások szerint már 2006-ban, kihasználva a demokratikus kormány működészavarait. Megint mások még tovább tekintenek, 1990-t jelölik meg.
A gyökerek még messzebbre, még mélyebbre nyúlnak.
Ablakomból kitekintve mindennap látom a szomszédos zuglói kert öreg gesztenyefáját. Árnyéka százéves magyar történelem. Kérgének vastagsága, leveleinek erezete, gyökérzetének labirintusa követi az időt: élő szervezet, a történelem is.
A magyar száz év – rövid időszakokat leszámítva – szakaszaiban önbizalommal-tervekkel indult, és az országot szakadékba juttatva zárul. Első embereinek sorsa shakespeare-i láncsor: a kormányzó fehér lovon érkezik, emigrációban fejezi be; a fasizmus nemzetvezető bábja nemzetmentést hirdet, és hullahegyeket hagyva maga után jogosan akasztófán végzi; az újabb külső hatalom csatlósa fényes jövőt ígér, a népharag elől messzire menekítik; az ötvenhatos forradalmat vállaló miniszterelnököt az egykori sajátjai végeztetik ki; a rendszer stabilizációját hirdető első titkár megzavarodva fejezi be életét.
Ezzel a múlttal köszöntött be 1990. A magyar história szerkezetén, hurcolt múltján kellett volna változtatni.
A lakosság nagy részének mindenkori alattvalói mentalitásán. A demokrácia ethoszát képviselő, a politikában gyakorlott vezetők hiányán, a progresszív erők mindenkori gyengeségén, egymás közötti örökös viszályain. A folyamatosan elbukott múltak folyamatos feldolgozatlanságán; magyarnak magyarral való szembeállításán.
1990 nemcsak a lehetőségek esélye volt, annak a felismerésnek a hiánya is, hogy nem „egyszerűen” a korábbi rendszert kell leváltani, de a magyar história folyamatosságának hordalékait is el kell takarítani. Amihez hetek, hónapok nem elegendőek.
Földényi F. László írja Az eleven halál terei című könyvében: „Körültekintő, mondják arra, aki igyekszik a dolgokat minden oldalról megvizsgálni, legyenek azok kézzelfogható tárgyak, élethelyzetek vagy akár elvont gondolatok. Aki nem így cselekszik, csőlátónak nevezik […] a modern ember elsorvasztotta a teljességről alkotott elképzelését, a látását, érzékelését, gondolkozását igyekezett egyetlen, minél szűkebb mederbe terelni…”
A „szűk meder” 1990-ben az egymás között a hatalomért folytatott harc területe volt. A folyamatos patthelyzetek vákuumában közben előkúsztak a szörnyek. Régi szélsőségek új köntösben keltették életre a múlt bacilusait.
Ezt a helyzetet, 1989–90–91 eseményeit három kötetben rögzített Naplómban kitartott labilitásnak neveztem. Az akkori szózuhatagban Göncz Árpád töprengésére emlékszem. 1989. június 15-én, az ötvenhatos mártírok újratemetése előtti estén néhányan körülvettük az Írószövetség Bajza utcai székházában. Mi lesz holnap? – kérdeztem. Maga elé nézett. Lassan emelte a fejét: „Repül a nehéz kő, ki tudja, hol áll meg…”, idézte csendesen.
A hosszú múlt reinkarnációjának első figyelmeztető jele volt Horthy Miklós hamvainak hazahozatala,
az egykori rezidencián való elhelyezése kormánytagok és a szélsőjobb vezéreinek díszkoszorúzásával. Egyetlen mondat sem hangzott el a Don-kanyari pusztulásról, az Auschwitzba induló szerelvényekről, ama végső szakadékról.
A Magyar Demokrata Fórumot rövidesen felszámolták a szélsőségesei. A liberális párt a polgári-szabadelvű bázis hiánya és a vezetői kormányzási járatlansága miatt elindult a lejtő útján.
Orbán Viktor 1998-ban elérkezettnek látta, hogy álarcot váltva benyomuljon a vákuumhelyzetbe. Még nem volt felkészülve, de aztán tanult a 2002-es vereségéből. Már a választási kudarca másnapján hívei tömege előtt kiáltotta: A haza nem lehet ellenzékben. Puskaporszagot érzek, tette hozzá, egyértelművé téve szándékait.
Balassa Péter üzente halála előtt néhány nappal az Élet és Irodalomban: nem kizárható, hogy Orbán Viktor a demokrácia elleni puccsra készül.
2006-ra készen állt a falanx. 2010-re a precízen megtervezett uralmi gépezet: a Vezér körül a feltüzelt apparátus. A kijelölt irány: előre, harcra. Valójában: vissza. A keleties diktatúrákhoz való (a történelemből már ismert) közeledés, miközben Brüsszeltől pénzt követel, de Európában is a szélsőbb oldal szövetségét keresi.
Számít a lakosság nagy részének fásultságára. Történelmi példák alapján a kilátástalan helyzetekben a félelmeire. Arra, hogy – amiként a múltban is minden rendszerben – az erő felé fordul.
A demokratikus ellenzék nem egy álkérdésre pazarolt igyekezetében még mindig nem tudott szembenézni a valóságos kérdéssel:
lehet-e (bárminek nevezett) diktatúrát demokratikus eszközökkel leváltani?
Évekkel ezelőtt ennek a dilemmának kötetnyi írást szentelt Ungváry Rudolf. Kellő figyelmet nem kapott. A jövő történésze majd ismeri a választ. 2022 tavaszán a Vezér is ismeri a feleletváltozatokat. Járatos a magyar múltban. Tudja, hogy a hatalom fogaskerekei fel tudják őrölni a szabadságot, meg tudják fertőzni a lelkeket. Tudja, hogy a múltunk foglyai vagyunk, megvan hozzá az ereje, hogy ezt a múltat elevenítse fel. Nemcsak a Parlament előtti történelmi teret rendezte vissza, az országot is.
Egyvalamit nem tud. Azt, hogy a saját hatalmára formált történelem nem képes önmagát értelemmel nézni. A múlt az ideálja, de nem képes szembenézni azzal, hová vezette az országot a múltja. Önhittségében fényesnek látja az árnyékokat. Bízik a népesség nagy részének alattvalói mentalitásában. De nem ismeri az emlékezésre való képességet. Nem törődik azzal, mivé sorvaszthatja a félelem, a bizonytalanság az embert, milyen szakadékokba vezet a hatalom présébe szorítottak közönye. Vannak erről tapasztalataim több korszakból. Az egyiket felidézem:
Az a szép régi asszony
Ha kinézek ablakomon, naponta látom a szomszédos kertben az öreg gesztenyefát.
Elképzelem a festő Walleszné Gyenes Gittát, „a szép, régi asszonyt”, amint „álmodozva ott ül a kertben, / s mint ő maga, becsukva egy könyv van a kezében / s körül nagy tömött lombok zúgnak az őszi szélben…”
A verset József Attila 1936-ban írta. Nyolc évvel előbb járt először a Mexikói út 54.-ben, a festő asszony műtermében. Tizenkilenc évesen szeretett bele a negyvenegy éves, sudár asszonyba. Aztán „átpártolt” lányához, a tizennégy éves Lucához, s írt hozzá tizenhárom verset.
Mit olvashatott a festő asszony a gesztenyefa árnyékában?
Szerette Vörösmartyt, Adyt, ezt Luca mondta el nekem évtizedekkel később.
Az a szép, régi asszony bibliofil kötetemben A Dunánált követi. Zúgnak a sorokban a gesztenyefa lombjai, miközben „…egykedvű, örök eső módra hullt; / szüntelenül, mi tarka volt, a múlt…”
1944. november 15-én reggel nyolc órakor a festő asszonyt is belökik a felsorakoztatott sárgacsillagosok közé. Kevés holmija a hátizsákjában. Benne József Attila versei, némi konzerv, kenyér, alsónemű. Halad az erőltetett menetben a városon át, az óbudai téglagyár gyűjtőhelye felé. Látom. Nem képzeletben. Én is ott haladok tizenötödik évemben néhány sorral mögötte.
Thököly út. Rákóczi út. A járdákon bámészkodók. Közönyösen figyelik a csendőrök, rendőrök, nyilas karszalagos honvédek kísérte menetet. Tekintetük – mint a költő verssorában – egykedvű. Tőlük akármi megtörténhet. Az is, ami előttük…
Három nap a téglagyár barakksötétjében. November 18-án reggel hatkor sorakozó. Állok a sárban. Érkezik egy külföldi diplomata, magas rangú tiszttel. Parancskiáltások. A tizenhat éven aluliak és a hatvan éven felüliek kiállhatnak a menetkész sorból. Elbúcsúzom a szüleimtől.
Évtizedekkel később mondja Wallesz Luca, aki 1944. november 15-én a fáskamrájában bújt meg: anyám mesélte, hogy egyszer csak egy kiáltást hallott, Wallesz néni, elmúlt hatvanéves, tessék kiállni… egy ismerős fiú kiáltása volt, a magáé…
Nem emlékeztem a kiáltásomra.
Integettem a szüleim után, akiket már eltakart a hegyeshalmi halálúton az eső. Anyám kiállhatott még a sorból, mondta Luca, magának köszönheti…
A hangomra nem emlékszem. A városon áthajszolt menetet a járdákról közönyösen figyelők tekintetére emlékszem…
Ablakomból, miközben ezt leírom, látom a szomszédos kert gesztenyefáját. Mindig látom. Havazásban a súlyos ágait. Napsütésben az árnyékát.
A párbeszéd vége
Képzeljük el, hogy a jövő irodalomban is jártas történésze ismeri Mészöly Miklós egykori töredékét: „A történelem – csak ne kellene mindig az ablakkal szemben ülni.” (Érintések, 244. oldal)
Olvassa az egykori Írnok záró feljegyzéseit: a választások tétje az, hogy áttörhető-e a közöny, felismeri-e a lakosság jelentős része, hová vezeti a Vezér az országot. Évszázadon át külső hatalmi présben jutott szakadékba. 2022-ben nincs külső kényszer, önérdekből járja a miniszterelnök szélsőséges elődei útját. A kérdés: lehet-e demokratikus eljárásokkal leváltani a diktatúramutációt? Van-e az ellenzékének ehhez bázisa, ereje?
A jövő kutatója saját tapasztalatai alapján már ismeri a válaszokat ezekre a kérdésekre.
A visszarendeződések alantas-sunyi változatait is. Megörül, mikor olvassa, hogy az egykori Írnok feljegyzései zárásaként maga elé húzta a Hieronymus Bosch-albumot. A szénásszekér című képről írta: a történelemnek is van látványa. Mikor Hieronymus Bosch született 1450-ben, mikor festeni kezdett, bizonytalanság, aggodalom, félelem, tévhitek borították be Európát.
Festménye alsó harmadában hétköznapjaikat élő emberek. Gyerkőcök, edényükkel kezükben sürgölődő asszonyok, csevegő alakok, bottal a kezében sétára induló kalapos férfiú.
A középső részben hatalmas szénásszekér. Óriás kerekei alatt megtiport testek. A szekér mögött fejedelmek, császárok, prelátus. Szörnyalakok, az egykori értelmezők szerint ördögök húzzák a szekeret a pokolba.
Ha alaposan szemügyre vesszük a képet, látható, hogy alul az egyik alak, miközben napi tevékenységbe merül, felpillant. Láthatja a hatalmas kerekeket. Alatta a halottakat. Tekintete közönyös.
A felső harmadban fiatal szerelmespár. A lány kezében papirusz, a fiú ujjával sorokat jegyez rá, közben letekint. Látja a holtakat, a szekeret a sötétségbe húzó szörnyeket, lent a közönyös tekinteteket. Feljegyzi. Ő az egykori Írnok.
*
Képzeljük el, hogy a jövő történésze, miután elolvasta a harminc év előtti feljegyzést Bosch festményéről, elmegy a régi zuglói kertbe. Áll az öreg gesztenyefa árnyékában. Otthonosságot érez. Hazamegy. Gépéhez ül: ablakával szemben. Folytatja munkáját.
(2022)
Fotó: Szilágyi Lenke / Magvető Kiadó
