Egy szerelmi háromszög igen bonyolult és sokrétű, főleg akkor, ha az egész közepében egy gyilkosság van. Hamarosan megjelenik Francois-Henri Désérable francia író díjnyertes regénye, ami Verlaine és Rimbaud kis híján gyilkosságba torkolló viharos kapcsolatát idézi fel a modern világban. A középpontban a szerelem áll, mégis a fanyar és abszurd humor, illetve a paródiába hajló krimijelenetek kellő módon oldják a történetet. Itt bőszen barangolhatunk az emberi kapcsolatok és a költészet benőtt ösvényein, egy percre se fogunk eltévedni. A kötet forditóival korábban interjút is készítettünk, illetve az őszi világirodalmi listánka is felkerült.
François-Henri Désérable: Én uram és legyőzőm (részlet)
Ford. Jancsó Júlia, N. Kiss Zsuzsa
Néma csend. Tinából először a csendjét hallottam. Egy reggel meghívták a rádióba, hogy a darabját reklámozza, a műsorvezető éppen azt kérdezte tőle, hogy a színház csak reprodukálja-e a valóságot, vagy átlényegíti, hogy az egyetemes egy formájává transzcendentálja; erre a kérdésre a leggyakrabban csak valami elcsépelt válasz érkezik – de nem Tinától, Tinának ez nem volt szája íze szerint való, ő úgy döntött, valóban elgondolkozik rajta, mintha belül fontolóra venné minden egyes szavát.
Az eredmény szünet, hosszú szünet lett, amit a műsorvezető, már amennyire tudott, kitöltött, bemondta a pontos időt (9 óra 17), a rádióállomás és a meghívott vendég nevét, életkorát (huszonnyolc év), foglalkozását (színésznő), a darab címét (Két és fél nap Stuttgartban), amelynek az egyik főszerepét játssza, és Molière-díjra jelölték érte (az év női felfedezettjeként) és végül a darab témáját (Verlaine utolsó találkozása Rimbaud-val, az 1875-ben Stuttgartban közösen eltöltött két és fél nap),
mielőtt még egyszer feltette volna a kérdést, immár átfogalmazva (tehát a színház mimetikus vagy mimézis?).
Én otthon voltam, a fürdőszobában, a rádió a mosógépre téve, épp fogat mostam, és tisztán hallottam a kefe sörtéinek zizegését a fogzománcomon, hallottam, ahogy lefolyik a vékonyka vízér, és mindenekelőtt, mindenekelőtt Tina csendjeit, igen, hallottam Tina csendjeit, és arra gondoltam, típusokba kellene sorolni a csendet, leírni és osztályozni a fajtáit, a hangulatos csendtől a nyomasztó csendig, az ünnepélyes csendtől a vigasztalan csendig, a télvízi vidéki zug monoton csendjétől a hívek áhítatos csendjéig a templomban, a halottas szobák könnyes csendjétől a hold világította szeretők merengő csendjéig, mindet le kellene írni egészen Tina rádió sugározta csendjével bezárólag.
Így tartott ez tíz percig szinte teljes csendben, amelyet csak a műsorvezető kérdései törtek meg, ekkorra már-már mentegetőzve tette fel őket, mintha megfélemlítették volna Tina elgondolkodó csendjei, a rádióban szokatlan hosszas csendek, amelyeket a műsorvezető nekibuzdulásai csak kétszer olyan intenzívvé tettek. Először zavarba ejtett, azután felbosszantott.
Mintha úgy hallgatta volna magát, amint semmit nem mond, ahogy mások a saját hangjukat hallgatják.
A műsorvezető végül egy sanzont játszott be: Az örökségedet Benjamin Biolay-től – úgy emlékszem, mintha ma reggel lett volna, először hallottam, csodálatos szám, ha szereted a vérszín őszt, csodás színvörösében, dúdoltam, ismeri? Nem? Sebaj.
Mindenesetre a Biolay-szám után Tina beszélni kezdett. Nem magáról, nem a darabról, nem is azért, hogy a műsorvezető kérdéseire válaszoljon: szavalni kezdett. Mennyi időnk maradt, kérdezte Tina, tíz percünk, igen? Akkor engedje meg, hogy megajándékozzam egy kis Verlaine-nel, egy kis Rimbaud-val, engedje meg, hogy szavaljak magának. És tíz percen keresztül, élő adásban, az egyik leghallgatottabb napszakban verseket mondott a rádióban, a Szaturnuszi költemények egyik szonettjével kezdte, majd amikor azt befejezte, annyi időt sem hagyott a műsorvezetőnek, hogy újra kérdezze, egy másik költeménnyel folytatta, ezúttal Rimbaud-éval, A Zöld Hordóbannal, amelynek utolsó sorainál kiemelte, figyeljék, figyeljék a kettős alliterációt s-sel és m-mel: sonkát – és sört csatolt óriás serlegembe, mit megaranyozott egy késett napsugár, figyeljék csak, és minden egyes szótagot tagolva, megismételte a két sort, nyomatékkal ejtve minden egyes fonémát, majd minden átmenet nélkül részünk volt A részeg hajóban, a huszonöt négysoros szakaszával elejétől a végéig úgy ritmizálva, ahogy mindig is kellene, pontos és biztos hangon, amely nem a hangszálakból eredt, nem is a tüdő levegőjének súrlódásából a gége redőiben, hanem messzebbről, mélyebbről, a szívből, a belekből, az alhasból, mit tudom én, olyan hangon, amelytől halljuk az eszelős habok loccsanását, amely láttatja az ízes nap-cafatot s a csüngő azúr-takonyt és sok hámló nap-lebenyt, a fekete csikóhalakat, a csillagtenger szigetét, s miközben egy rivális adón egy helyi képviselőt lehetett hallani, amint az alkalmatlanok bandája által suttyomban elhatározott reformtervet pellengérezte ki, nyilvánvaló nadrágszíj-megszorítást, amely kivérezteti az önkormányzatok költségvetését, egy másikon egy miniszter védelmébe vette ezt az intézkedést mint a jelenlegi körülmények között feltétlenül szükségeset ahhoz, hogy a költségvetés egyensúlyba kerüljön, újra beinduljon a növekedés, és visszanyerjék a háztartások bizalmát, egy harmadikon egy szakszervezeti vezető óva intette a kormányfőt, aki azt állítja, nem téríthetik le a választott útról, mindazonáltal szeretné újra felvenni a társadalmi párbeszéd fonalát, végül egy negyediken egy parodista a reggeli műsor főnökének két kényszeredett nevetése közepette kifigurázta az összes előbbieket,
mindeközben Tina verseket mondott, én pedig csak álltam a fürdőszobámban, hátamat a mosógép dobjának vetve, és mint egymillió rádióhallgató aznap reggel, már csak a cezúráknál vettem levegőt két fél sor között.
Felváltva találtam mesterkéltnek és őszintének, pozőrnek, majd megindítónak, nem tudtam, mit gondoljak róla, nem tudtam, lenyűgöz-e vagy idegesít, vagy mindkettőt egyszerre, de ahogy hallgattam, kedvem támadt megnézni a darabját. Már csak néhány, négyes kategóriájú jegy maradt, harmincnyolc euróért, „korlátozott rálátással”, amiről naivan azt gondoltam, hogy részben lesz korlátozott a rálátás, nevetségesen korlátozott, naiv módon azt gondoltam, ennyi pénzért legalább a színpad kétharmadát láthatom, sőt miért is ne, ha veszem a fáradságot és egy kicsit előrehajolok, akár az egész színpadot –, márpedig az, amit én ártatlan figyelmeztetésnek véltem, eufemizmus volt valódi szélhámossággal tetézve: lecsapható ülésre kerültem, egy oszlop mögött, mit nem mondok, egy pillér mögött, hatalmas, masszív támpillér mögött, amit ha kihúznának, minden bizonnyal az egész épület összedőlne, s abban a pillanatban nem is bántam volna, ha összedől, rá azokra a szemetekre, akik eladták nekem a jegyet, mert hiába tekeregtem, hiába nyújtogattam a nyakam, hogy kikukucskáljak a szomszédomé mögül, semmi. Semmit nem láttam A két és fél nap Stuttgartbanból. Harmincnyolc pénz, mondtam.
No meg hetven euró a csontkovácsnak. A nyakficam miatt.
Szóval mondhatom, hogy a színházból távozóban nem voltam jó passzban. Rendben – mondhatják erre –, hallani ettől még hallhatott mindent, az első szótól az utolsóig, azt az utolsó néhány autentikust is, amelyeket Verlaine ejtett ki Rimbaud halálhírét hallva –, de végül is mégiscsak szerettem volna látni ezt a darabot, „érzelmest és lebilincselőt” a Le Point szerint, „lélegzetelállítóan realistát” (Le Monde), „amelyet két, pályája csúcsán lévő színésznő visz sikerre” (Télérama), „az ifjú Lou Lampros, aki fenséges Rimbaud szerepében” (L’Officiel des spectacles) és „az év felfedezettje Verlaine-ében” (azaz Tina, az Elle szerint). Egyetlen fanyalgó kritika akadt csupán, a Le Figaróé:
„Monumentális locsogás szellemtelen rendezésben, amelyet alig ment meg a tévesen merésznek vélt szereposztás (a két költőt két nő jeleníti meg, micsoda ötlet!)”, sajna kissé hosszú mondat ahhoz, emelték ki a darab létrehozói, hogy in extenso tüntethessék fel a plakáton, bár egy részlet idézéséhez ragaszkodtak: „Monumentális […]” (Le Figaro)
Így írták a színház bejáratánál kitett plakáton, csupa nagybetűvel: „MONUMENTÁLIS […]” (Le Figaro),
és épp efölött állt a darab címe, még feljebb a két színésznő portréja, Lou és Tina egymásnak háttal,és nem tudom, miért, de mindjárt Tina tekintete, szeme ragadott meg – a szeme…
Amelyet, mondta a bíró, a barátja felidéz az egyik költeményben.
álmatlanságom
szakadatlan, viszálykodás van
folyamatban,
szimfóniásan
akaratlan
éjszaka költ
deleje zöld
szemednek
(mindjárt kettőnek, nem csak egynek)
Semmi kétség, mondtam, ez bizony Tina szeme, zöld, kettő is van, semmi kétség. De micsoda zöld, istenem! Az ő szeme sajátos zöldje: Tina-zöld szemek.
Amazónia légi felvételen, mondta Vasco, egy szemernyi kékkel: hullámverés erejű írisz; csupa morajlás, sodrás, folytonos zűrzavar, amelybe belevész a pupilla, mint árbócvesztett hajó a viharba.
És a plakáton is zöld volt ez a szem, de halványzöld, eső mosta, fakult zöld; az ajkán félmosoly, az álla szögletes, enyhén előreugró; az álbajusz miatt az arca félig takarásban.
Itt elmondhattam volna neki, a bírónak, hogyan sikerült elérnem a darab producere révén, akit innen-onnan ismertem, hogy találkozzam Tinával, majd hogyan lettünk barátok mi ketten, igen, elmondhattam volna neki, miféle gyengéd cinkosság fűz össze minket azóta (nem állítom, hogy kezdetben ne lett volna kedvem lefeküdni vele, ő maga is gondolt erre egy időben, mondjuk úgy, megérintette a gondolat, s noha nem említett soha semmi ilyesmit, szeretném hinni, hogy így volt, de egyáltalán nem állt szándékában megcsalni Edgart – s mindez persze, magától értetődik, Vasco előtt történt. Azután meg elszállt ez a kedvünk, sikeresen szublimáltuk a vágyunkat, részeire választottuk Éroszt, hogy csak a spirituálist tartsuk meg belőle, annyi baj legyen – a barátságunk többet ért egy kérészéletű testi ütközetnél, és bizonyos értelemben már így is szerelem volt, s talán épp ez a barátság: a beteljesületlen szerelem egyik alakja.).
Elmondhattam volna neki mindezt, de nem ez volt a téma. A téma az volt, hogy szokásunkká vált hetente egyszer, csütörtök délutánonként összejönni – aznap nem volt előadás a színházban. Az Hôtel Particulierben találkoztunk, ami két szempontból is előnyösnek bizonyult, tőlem kétlépésnyire volt, és tőle sem túl messzire: így sosem kellett sokat várnom rá.
Gyakran mondta, hogy hosszú évek óta olyan kórban szenved, amelyet sajnálatosan gyógyíthatatlannak vélt: mindig figyelmen kívül hagyta az odajutási időt.
Akkor indult el otthonról, amikor már ott kellett volna lennie, ahol várták, mintha egyetlen csettintésre ott teremhetett volna a találkozóhelyen, ahová rendszerint negyedórás késéssel érkezett, néha többel, soha kevesebbel – vonatokat késett le, embereket bántott meg, ez már csak így van, öregem, szokj hozzá, mondta Tina. Ezért azután, amikor egy csütörtök délután elmeséltem neki, hogy szombat este néhány barátom jön hozzám vacsorára, köztük az a Vasco, akit szeretnék bemutatni neki, Tina pedig annyit mondott, megpróbálok felugrani (már tervezett valamit akkorra), magától értetődőnek tűnt, hogy nemigen számíthatunk a jelenlétére körünkben aznap este.
Fotó: Franceasca Mantovani ® Gallimard
