Az Ultramarin című kötet Finy Petra előző regényeihez hasonlóan a magyar történelem egyik különleges korszakát dolgozza fel, ezúttal 1968-at. A jelenetek sok-sok humorral, életkedvvel és bánatos derűvel is dolgoznak, mint a Megáll az idő. A történelmi drámán túl a legnagyobb hangsúlyt az ember életét alakító két legfontosabb szervezőelem kapja: a szerelem és a barátság.
A tizennyolc éveseké a világ, még akkor is, ha azt mások éppen kiforgatják a sarkaiból.
1968 szeptemberének eleje, Budapest. Prágába már bevonultak a tankok, Magyarországon január 1-től életbe lépett az Új gazdasági mechanizmus, de míg pár hónappal korábban a „prágai tavasz” Csehszlovákiában a politikai megújulás ígéretét kínálta, nálunk ilyen nem történt. Budapesten virágzik a zenei klubélet, a szexuális szabadság egyre erősebb. A Coca-Cola már kapható, minden fiatal farmerben akar járni és Beatlest hallgat. A rövid szoknya, hosszú haj és a nyugati zenék fémjelzik a fiatalok lázadását. A nyári szabadságolási szezon csúcsán, augusztus 20-án, pont aznap, amikor véget ért a Táncdalfesztivál, a társadalom meglepve szembesül a csehszlovák határ felé tartó magyar katonai konvojokkal.
Él Budapesten három érettségi előtt álló kamasz fiú és két kamasz lány. Szétfeszítik őket a hormonok, de szorosan összetartja őket a barátság. Közülük valaki a rendszer kegyeltje, valaki nem, de még a rendszer kegyeltjének is van egy súlyos titka. A kamaszokra néha az iskolatársaik támadnak rá, néha az államszocializmus, de akad közülük, akinek a saját családja a legnagyobb ellensége, vagy mint kiderül, barátja vagy a szerelme. Az események pedig szándékukon kívül sodorják ezt az öt fiatalt a drámai végkifejlet felé. Elkerülhető a tragédia? És ami a legfontosabb kérdés: ezeket az erős baráti kötelékeket mennyire tudja szétszakítani a hirtelen megjelenő szerelem, és miként rajzolják újra a szereplőket az életüket alakító sorsszerű körülmények?
Finy Petra: Ultramarin (részlet)
A páva tekintete
Gurultak a kerekek, darálták maguk alatt az utat. Imádta Kelemen ezt a száguldást.
Ritkán volt rá lehetősége, de akkor minden egyes pillanatát kihasználta a suhanásnak.
Nem mai darab volt, de az anyja időnként kölcsönadta neki a Csepel Panniját.
Mert vannak a biciklik, a robogók és a motorok. Ezek mind vannak, ezek mind el is visznek oda, ahová kell, de nem csinálnak többet. Elvisznek, aztán annyi.
A Csepel Panni viszont nem csak cipel vagy egyszerűen szalad veled. Ő veled együtt megy, néha irányít, vagy mutatja az utat, titkos ösvényekre vezet el, a lelked legtitkosabb zugaiba, a város olyan rejtett utcáiba, melynek csatornafedele alatt maga a végtelen kezdődik.
A Csepel Panni a láthatatlan terekre vezet el, oda, ahová szokszor félnél belépni.
A legféltettebb gondolataiddal szembesít.
Vilma néni imádott vele suhanni. Sokszor használta túramotornak is, úgy megpakolta sátorral, matraccal, túrazsákkal, kisbográccsal, hogy félő volt, nem tud vele elindulni. Mindig el tudott. Ha úgy hozta kedve, a Balaton körül száguldozott, aztán megmászta a tanúhegyeket, istenek vállain állunk, gondolta ilyenkor, itt még az ég sem kék, hanem egyenesen mennyországszínű, bizony, a paradicsom színe. Na, nem a zöldségé, hanem ahol az angyalok burukkolnak éjt nappallá téve.
A motormánia még Kelemen apjáról ragadt át rá, aki olyan szép volt, mint János, a tanítvány, nem véletlenül hívták Jánosnak, ahogy később a nagyobbik fiukat is így nevezték el, és amikor még fiatalok voltak, együtt jártak Pannonia T5-tel motorozni, Vilma ült az oldalkocsiban, János vezetett, így indultak fel a hegyek kéklő hátára, ahol aztán nagyokat sátraztak.
De a dombok is megfeleltek nekik.
A kedvenc dombságuk a Csákvár előtt található volt, amelyre mindenki kövekkel írja ki a szerelme nevét, az élete értelmét vagy éppen értelmetlenségét.
A Kelemen apja épp az egyik ilyen dombos sátrazásuk után nem sokkal esett össze, de még estében is annyira szép volt, és annyira eleven, mint a Zeffirelli-filmben az a porcelánarcú Rómeó, és még akkor is csókolta a Vilmát, és azt hajtogatta, hogy egy csókkal alszom el.
Nem heverte ki a Kelemen anyja soha őt. Minden évben többször kirobogózott a csákvári dombokhoz, újrarakta a János nevet kövekből, mely egy nagy szívben terpeszkedett el, a legnagyobb szívben a dombokon, és felverte mellé a sátrát. Nem küldték el soha, tudták, hogy gyászturista, a környékbeliek évek óta ismerték ezt a furcsa szokását. Még a juhász is figyelt, hogy elkerülje birkáival a piros sátrat a domboldalban,
a kutyák be lettek tanítva, hogy Vilma nénit és a szerelmét hagyják békén ilyenkor.
A piros sátor jelentette az állandóságot a környéken a birkák kolompolásán kívül.
Vilma nénit amúgy soha senki nem látta sírni. De ott egyszer a juhász elcsípte, hogy belezokog a naplementébe. Na, akkor, de csak akkor egyszer odament hozzá, nyomában a hebrencs pulijával. Akkoriban már nem hordtak szűrt, de volt neki jóféle katonai filckabátja, azt adta az asszonyra.
– Nem szőrme, de jól melegít, átmelegíti majd a szívét. Mert az nem járja, hogy itten a pusztában fagyjon össze nekem a bánat hidegétől, aztat azért nem hagyhatom. Tartsa csak meg, aki ilyen régen itt gyászol nekem, arra már igazán ráfér egy ilyen jó meleg kabát.
Így esett, hogy a Kelemen anyja kapott egy katonai kabátot, ami három számmal nagyobb volt nála, mégis tökéletesen rászabták.
Végül az a kabát annyira átmelegítette a lelkét, hogy később már elég volt csak évente egyszer kimotoroznia oda. Nem sokkal később pedig már arra is képes volt, hogy ne a Csepel Pannin üljön állandóan, hanem a városban néha BKV-ra szálljon.
Ilyenkor garázdálkodhatott Kelemen a robogóval. Kisuhanom magamból azt a sok energiát, mondta nevetve, és tényleg. Rémisztően gyorsan tudott menni, lobogott a haja, a gondolatai, lobogott körülötte az egész élete.
A mosolya szaladt előtte az úton, szinte fellökte Gizit és Ninát a Margitsziget bejárójánál.
Gizi jóval hamarabb megérezte, hogy megtolja az a mosoly, hátrakapta a fejét, még mielőtt Kelemen odaért volna hozzájuk a motorral.
Az úgy van a Margitszigeten a fényekkel, hogy egyszerre kitárulkoznak, feleerősödnek, mintha külön mikroklímája lenne itt a fényeknek, külön fizikája, ami csak Budapest szívében működik, ezen a pár négyzetkilométernyi zöld felületen, ezen a különös szigeten.
A napsütés itt egészen más elvek szerint világítja be az életet.
Érezte ezt a Gizi, és érezte a Kelemen is.
Tudták, hogy ebben a ragyogásban egészen más fénytörésbe helyeződik még az a nagy elhatározásuk is, hogy ők nem lehetnek egymáséi, annak ellenére, hogy érzik, a világ kezdete óta egymáséi voltak.
Kapart Kelemen hangja, ennyi volt egyedül a bizonytalanság benne, amúgy igyekezett a szokásos hetykeségével kérdezni:
– Melyik kisasszony pattan fel, hogy ne kelljen annyit gyalogolni a strandig?
Nina szemével intett Gizinek, hogy menjél már, hiába mondta el neki a lány, hogy távolságot kell tartania Kelementől.
– Nekem nem szabad, menjél te – szűrte a fogai között a mondatot Gizi.
– A szőkőkútnál beszéltük meg a találkozót a Belphégorral. Én nem mehetek.
Kelemen csak Gizi válaszát hallotta meg, arra vágta rá rögtön:
– Mi az, hogy nem szabad? Valaki megtiltja tán? – nézett a lány szemébe egy merő daccal, ami egyben felszólítás is volt a lázadásra. Sikerült is neki rendesen felpiszkálnia a Gizit.
– Úgyis feltörte a lábam a szandál, szarom le – bökte ki a lány a maga szókimondásával, és már pattant is fel a robogóra.
A fiú rögzítette hátulra a strandtáskáját, aztán felült a volánhoz. Nina elkeredett szemekkel bámulta azt a zavart és ügyetlenkedést, amit a járgányon elhelyezkedve folytattak, mire megtalálták a kényelmes utazási pozíciót. Talán még a csepeli gyárakban is hallani lehetett, ahogy a torkukban dobog a szívük. Hangosan dobolt a vér mindenükben.
Aztán suhanni kezdtek a remény festette utakon a Margitszigeten. A csak erre a helyre jellemző fények ezúttal erős reflektorként működtek: hát ilyen lenne az életed, ha nem titkolóznál magad előtt sem, üzente nekik a tündöklés a sziget útjain.
Nem titkolózom, csak éppen nem tehetem meg, válaszolta magában erre Kelemen és Gizi is.
Aztán a fények csak nem hagyták békén, és a Kelemen úgy érezte, szétfeszíti az akarat. Kicsit felgyorsított, amúgy is imádta a száguldást, minek itt udvariaskodni, a Gizi nem kisbaba, bírja a gyűrődést, emelkedjen csak az a tempó, legfeljebb majd kicsit jobban kapaszkodik a derekába.
Ahogyan ezt végiggondolta, már olyan erővel száguldott, hogy szinte magát is megijesztette. Akarta azt a kapaszkodást. Ha mást már nem is kaphat meg, legalább az a kapaszkodás legyen az övé.
Gizi pedig úgy ölelte hátulról a Kelement, mintha az élete múlna rajta. A hátába fúrta a lelkét, az egész életét.
Kelemen azt akarta, hogy ennek a kapaszkodásnak soha ne legyen vége,
pontosabban, hogy egyszer röviden ő is kapaszkodhasson egyet a lányba. Már régóta plusz köröket róttak a robogóval, amikor előállt még egy időhúzó ötlettel.
– Aztán a pávát láttad-e már itt?
– Strandra megyünk, rosszul tudom?
– Előbb megnézzük! – jelentette ki ellentmondást nem tűrően Kelemen. Gizi nem ellenkezett, csak még jobban a hátához nyomta a mellét. Leparkoltak.
A ketrecekhez ballagtak, közben Kelemen nagyban magyarázott:
– Igazából nem színesek a hímpávák tollai. Azt tudtad? Egyszerű barna melanin található bennük, csak a fény teszi velük, az a csalfa fény, ahogy megtörik rajtuk, hogy tündérként varázsolja el a tekintetet. Csak azért látod kéknek azt a sok kék szemet, melyeknek az ultramarinja talán a legszebb a világon.
Odaértek a páva ketrecéhez, egészen közel álltak. A hím páva pont a közelükben volt. Mellette a nőstény kapirgált.
– Hány szeme van a pávának? – kérdezte ekkor Gizi, mintha valóban kíváncsi lett volna rá. De csak meg akarta törni a csendet, úgy érezte, a némaság még oktalan tettekre vezérelné, pontosabban a szív számára nagyon is okos tettekre, azt pedig mégsem lehet engedni,
a szív, kérem, a három T közül a tiltott kategóriába esik.
– Nagyjából kétszáz. – Kelemen kihasználta a válasz lehetőségét, hogy közelebb lépjen Gizihez, sőt nem lett volna Kelemen, ha nem provokálja kicsit a sorsot. A fiú ekkor hátulról állt a lány mögé, és a válla fölött mutogatott. Az arcuk majdnem összeért, a lélegzetük is egybefolyt.
– Nincs párzási időszak, szóval nem valószínű, hogy széttárja most itt nekünk a farktollát, és azzal a kétszáz szemével jól a szemünkbe néz. Gyakorlatilag zéró az esély rá. Lehetetlen! – És ahogy kimondta a lehetetlen szót, már át is ölelte hátulról Gizit. Mert bizony ez a viszontkapaszkodás, úgy érezte, neki is jár. Jó szorosan ölelte a lányt, olyan szorosan, hogy Gizi egyetlen porcikájának se maradjon kétsége afelől, itt bizony életre szóló ölelés van, olyan, aminek örökre a mozdulataiban kell maradnia.
És bizony a Gizi egyetlen porcikájának, sejtjének, zsigerének nem maradt kétsége afelől, hogy ez az ölelés az öröklétnek szól, vagy legalábbis az ő kis életük legvégéig érvényes marad.
Akkor pedig a páva megrázta ultramarinkék fejét, ultramarinkék fején pedig sötét bóbitáit, melyek mintha csak rádióantennák lennének, és megérezte az univerzumban történt változásokat. Vagy legalábbis azt a változást, ami az unverzum margitszigeti szegletében játszódott le éppen előtte. A rádióvevő pedig közvetítette a jelet az ultramarinkék fejből az ultramarinkék szívbe, ami persze lehet, hogy nem kék, de attól még rejtélyesen lüktet, és az ultramarinkék fejből felszólítás ment az összes idegpályához és izomhoz. És akkor az indiaiak szent állatként tisztelt madara, a kék páva egyszer csak mélyen a Kelemen és a Gizi szemébe nézett,
majd közelebb lépett hozzájuk, és egy mozdulattal kitárta zöldes-lilás-ultramarinkéken irizáló faroktollait,
és a faroktollain található mind a kétszáz szemével áthatóan a fiúra és a lányra bámult. Tessék, ilyen nagy szerelmet még nem látott a világ, és nem láttam én sem, na tessék, mihez kezdtek ezzel az érzéssel, ami még a szívbe sem fér be, olyan hatalmas? – üzente azzal a sok szemével.
A Gizi meg a Kelemen pedig mi mást tehetett volna erre, még pár percig kétségbeesetten ölelték egymást, aztán visszaszálltak a robogóra.
Amikor odaértek a Palatinushoz, még rajtuk rezgett a páva tekintete. A lány alig bírta tovább hordozni magán a súlyát.
Fotó: 21. Század Kiadó
