Falcsik Mari: Karácsony [Képalá]

MÓNUS Márton: Karácsony

Legrosszabb középen. Voltam én már szélen nemegyszer, például Érden, az öltözőszekrények mellett, ahol csak befordulni kellett s jól összeszorítani a szemhéjadat, már ha az ember aludni akart, nem egész éjjel lesni a szürke lemezvasat. De még az is jobb, mint a bal szomszédod hortyogó pofáját, vagy a jobb felőli seggit, amit éccaka kitakart. A szekrénysor mellett jobban meg bírod védeni magad, az pedig gyakran kellhet. Ott a fénycső se pont épp a fejed fölött szalad. De ez soha nincs meg sokáig: a szekrények mellől elébb-utóbb mindég kitúr egy durva kotorincs, aki azt lesi, háthogyha egy szekrényajtót nyitva hagytak, hogy pottyan-e valami, ami az enyves kezihez ragadhat.

Voltam ajtó mellett is, legutoljára már itt Pesten a Vaspálya utcába – na akkor meg te vagy a mindenki csicskája: nyissad má’, csukjad má’, nem látod, teli a kezem?! Ha valamék hóttrészegen esik be, az ajtóból pont rádokádik, épp az ágyadra rogy. Csapkodják egyfolytába, mégis mindég elnyílik valahogy. A holmid majnem már a folyosón kint, folyton a lábadba botol mind, a verekedőse kifejezett direkt. De én már nem verekszek. Minek? Míg verekedtem se igazán értettem: kapsz anékül is eleget, nem? És, a folyosón minden hang dörög: ha valakit a teremfelügyelő kivitt, hogy már mégse a terembe, hanem ott hordja le, abba a kürtős verembe, minden szó a falnak verődve dübörög. Buhh, az a szégyen. Elképzeled, mi lesz, ha rád kerül majd a sor. Mer nem jogos sose, vagy sose egészen. Elég végighallgatni, aznap nem alhatol. Akkor már inkább itt középen.

De legjobb: a sarkok. Érden, ahol még úgy hittem, hazafele tartok, egy hetet enyim volt a leghátsó sarok. Ott az asztalok: azoknál meg lehet enni egy levest, kitölteni bármi papírt kényelmesen – igaz, ezzel mind az asztalt ostromolja. De ahol a két deszka összetolva, alattuk bent a hátsó sarokba az ember halmozhat kicsit a bekötött szájú nejlonszatyorba. Hogy ne csak annyi legyen vele, amit épp magán visel. Oda valami fontosat eldughat, ami kell, amivel majd még valamit lehet. Ha uralhat egy ilyen zugot. Nekem már kétszer is jutott, másodszor Battán, ahová a vezetőnő végül csak visszavett. Az a görbe fagörcs is ott várta ki az ünnepet, amiből azt az apró lovacskát faragtam ki a kis Alexnak. A Renike csillárpónit vagy mit akart, úgy mondta a Jutka. Hát azt nem kapott, csak az Alexka azt a kicsiny lovat, de ő meg egy igen csinos babát, amit ez a csóró senkiházi nagyapja a nyóckerben direkt neki talált. Mellette egy picit lepattant piros lábos meg egy villanyforraló. Ez is micsoda: ott nem gazdag népek élnek, hogy dobhatják ki, ami nem szemét? Mint egy majnem ép lábos, egy hátha működő forraló? Vagy ez a baba? Amit szépen lemostam, a cifra ruháját is megtisztogattam, a Jutka meg filccel újrahúzta a két szemét.

A Jutka jó gyerek. Milyen jó elnéznem, ha adatik, ahogy terelgeti a szép gyerekeit. Meg éngem is hogy gondoz, hogy segít. Büszke vagyok rá. Az igaz vérem. Nem mint a kisebb, a Katika, akit az anyja, az az ordas kurva Erzsi megrontatott. Olyasmit az ember nehezen hever ki, hogy nincs többé se munkája, se nem otthona. Jóvan, ittam is a végin, de csak mikor már minden odavolt. Hogy kibírjam én is mégis valahogy. Hogy munka nincsen, hogy egy senki lettem. Hogy délre minden kész a ház körül, de azzal még nem fogsz pézt keresni. És estig nem marad más, csak elheverni. Az a kurva Erzsi akkor már megyeszerte azzal ingerelte a férfinépet, hogy a városi házaknál, ahová takarítani járt, ha fölmosni odatérdelt, mutogatta nekik a formás valagát. Azt is valamék gazdájától szerezte be, amit énrám fogott, a lila foltot a szeme köré. Amivel a kisebbik lányomtól végképp elvadított.

Szeretett pedig a Katikám nagyon. A kis hamis. Ő rám hasonlít: ő is fekete. Meg összetartottunk a huncutságba is. Micsoda kis vadóc volt! A Jutka meg mindég csak szelíd. És mint az anyja, szőke. De csak ennyi: minden egyéb másba egész elüt tőle! Hogy nőtt, a Katikát az Erzsi elkezdte tőlem elédesgetni. Hagytam neki, mér ne: akkor még jóba voltunk úgy-ahogy. Meg a Katika nehéz szülés volt. Amér éngem vádolt, éngem utált meg valahogy. És, sokat gyötörte is az az eleven kis ördögfióka lányka. Ezér elébb még tetszett is, hogy lám, na, milyen hízelkedve tapad már rája, hogy anyja-lánya így együtt mennyire kedves! Már az annyira nem tetszett, ahogy öltöztette, hogy ráaggatta azt a sok cafkarongyot. Hogy királylánynak nevezte, vitte, mutogatta, mindenki kényeztesse. Mire nagylánnyá lett, meg is romlott. És többet nem voltak se egybe, se külön kedvesek. Aztán a gyűlölet: hogy otthon ragadtam, három hónap múltán jött az a lilafolt-eset. Nem tudom máig ép ésszel fölérni, hogy hozhat ki ennyi mocskot az asszonyából három hónap alatt egy nyomorult munkanéküli férfi.

A vágóhidat már ősszel bezárták, nem érte meg az ínséges telet. Mi melósok még otthon lábadoztunk a hányás-fosásból: a vagdaléktól kaptuk, amit az utolsó fizetés helyett. Én még epét is hánytam. A végin derékig gázoltunk a lefagyasztatlan csirkehullákban, amit már nem engedtek piacra dobni. Tonnaszám próbálták aztán bárkire rásózni, ránk is, azt a rothadó húst, de mi hozzá se nyúltunk: ahhoz már eleget láttunk odabe. Hanem az utolsó fizetést, táppézt, bánatpézt sohase, együnk se látta meg. Akkor kezdtem el inni erőst a rövidet. Egy nap, hogy az udvarunkon dülöngve tengtem-lengtem, az Erzsi földühödten megállt előttem, okádta rám a mocskos szavakat, hogy megint mennyit vedeltem, hogy inkább emeljem föl a rottyos seggem, és nézzek munka után, mondják, Pest megyébe elég akad.

Hát nem akadt ott más, csak újabb kutyaélet: ásd ki az agyagos mélyet, csinálj óriás gödröt, alapot palotának, nagyobbat, mint a szomszédba csináltak, fogjad a csákányt, vödröt, cölöpölj kősziklába, fagyos fődbe, vagy mars a tetőre kikötés nékül, se bejelentve, se rendesen kifizetve végül. És jött a Jutka utánam Érdre, s mondta el szegény a könnyei között, hogy odahaza egy szabolcsi férfi mászott rá az anyjára-tesvérére, már be is költözött. Hogy ott élnek nálunk, így együtt hármasba. Az én saját házamba. Amit az apám maga húzott föl a két eres jó kezével, meg a cseperedő fia semmi kis segédletével. Mer én végig próbáltam segélni neki, ha csak amit tudtam: még egész kicsi kölköcske voltam, de ahogy bírtam, hordtam az építőanyagot halomba. Az a kajla Buksi meg mindég a nyomomba – ej, de szerettem azt a kiskutyát! Hogy megdögönyözzem, folyton leálltam, s olyankor leraktam, amit épp cígöltem: apámnak ez persze sehogyse tetszett, de azér csak hagyott mindég egy-két jó percet legalább.

A Jutka akkor azt is elmondta: szőrin-szálán eltűnt a kutyám. Az utolsó Buksi. Meg hogy azután maga is megszökött a házból, ő se bírta ki. De maradt a faluba. Hogy egyszál-ruhástól hogy fogadta be őtet a Tibi. Akivel már korábbról szerették egymást, az anyja ezért is kiabálta teli a falut, hogy az ő lánya ilyen meg olyan kurva. És még azt is mondta a Jutka, hogy a másik kettő, ha szembejönnek, nem is köszönnek neki. Hogy az a szabolcsi ember nagyon jó pézt keres valami titkos fusi üzlettel, amér visszajár Szabolcsba. Hogy már a tetőt is megreparálta, az a két kurva meg meg van bomolva, mindég a nyomába, éjjel meg mindkettő a szolgálatjára… Egy szót se többet, mondtam akkor neki. Hogy én ezt nem akarom már végig hallani. Hogy azok mától halottak nekem. Hogy nekem már ő az egyetlen gyermekem. Őszintén? Nem hazudtam. Így is érzem. Ez van. Az Erzsit vigye az ördög: ördög lett maga is. Csak a Katika fáj. A kis huncut hamis.

A Tibi jó gyerek. Elsőre gondoltam pedig, na te szőke Jutka, te szegény szelíd, most hogy csavargó lettél, hát az lett belőled is: te is csak kurva vagy. De aki jó, az jó. Az a sárba is az marad. Az Alexka után házasodtak össze: addigra már el is fogadta a Jutkát a Tibi anyja. Meg ugye: ott volt az unoka. Végtére annak az anyja is csak a család rokona. Az esküvő szépen lement, végül abból se lett eset, hogy mitőlünk a Jutka maga volt csak jelen. Amúgy meg: már az az ő családja. Meg hát mitőlünk aztán büszke kire legyen? Az ivós senkiházi nincstelen apjára? Aki úgy könyörögte magát vissza a szállóra Battára az elvonó után? Vagy az ordas kurva anyjára-húgára, akik az utca szélire kiállva csúfondároskodtak, míg vonult a menet? Hát erre nem lehet. De már nem lett semmi: a templomba az a két cafka nem mert utánuk bemenni. A képeket nézve szép volt valóba – szívem szakad meg, hogy nem bírtam ott lenni. De akkor vittek el épp a kényszerelvonóba.

Hanem a Jutka-Tibi akkor se hagytak el: mikor kijöttem, ott vártak azon a lombos szép utcán, amiről máig se tudnám megmondani, hol van. Nade hagyjuk már, jóvan: kijöttem, dolgozni kezdtem, velem már semmi gáz. Hanem azt már elvárni nem lehet, hogy odavegyenek: kicsi az a ház, és máris öten laknak benne. De mehetek, mikor csak akarok. Mikor tudok. Most is, ha lehetne. De most nem tudok. Kerestem munkát, kaptam is, a nagycsarnokba söprök, a mocskot szedem: maradni kell az ünnepek alatt, mikor a sok kisgyerekes mind hazaszalad. De most jobb így nekem. Még a vonatra megvolna, vettem egy csomag kávét is nekik, meg akartam még egy mákos bejglit, hanem a két gyereknek az idén nem bírnák vinni télleg semmit.

Nehéz év volt, új szálló, új munka, alkalmi csak, de örüljek, hogy adtak. Most itt középre raktak, a legrosszabb helyre. Ahová a töltőnek-rádiónak úgy kell idehúzzam a hosszítómat, amit a helyi kotorincstól megin csakazéris visszaloptam, hogy föl ne botoljon a kígyó zsinórban az a böszme jobbik szomszédom, és még véletlenül se a verekedőse. Mondom, én nem verekszek. Most majnemhogy jó is itt, hogy mind elmentek. Nem mindnek van hova, de ilyenkor többjének legjobb éccaka is a városba maradnia: mindenütt sátrak, utcai kályhák, kaják, ingyen meleg pia. Ide csak harmadnapra kell a népségnek visszaszállingóznia. De addig itt középen is teljes béke van. Bedugom a töltőt. Kávét csinálok, rádiózok. Végre kialszom magam.

A 38. Magyar Sajtófotó Kiállítás 2020. november 15-ig látogatható a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban.