Elena Poniatowska, Mexikó egyik legismertebb írója és újságírója Cervantes-díjas regénye valósághűen mutatja be Leonora Carrington életét. Közeli barátjaként vállalkozott arra, hogy megírja a festőnő regényes életrajzát, amely 2011-ben, Leonora halálának évében jelent meg. A magyar fordítás idén jelent meg az & Ampersand kiadó gondozásában.
Leonora Carrington (1917–2011) szürrealista festő és író már gyermekként is különc volt. Életében egyszerre testesülnek meg a 20. század álmai és rémálmai: apja textilbirodalmának örököseként megelégedhetett volna egy kiszámítható úri élettel, de ő ennél többre vágyott. Még húszéves sem volt, amikor végérvényesen fellázadt társadalmi osztálya szigorú szabályai, a szülei, a vallás és a konzervatív gondolkodás hegemóniája ellen.
Botrányos kapcsolatáról Max Ernsttel mindenki hallott a párizsi művészvilágban. Amikor a férfit letartóztatták és koncentrációs táborba hurcolták, Leonora összeomlott. Egy spanyol elmegyógyintézetbe került, innen Portugáliába szökött, majd New Yorkba menekült. Végül Mexikóban telepedett le, itt alkotott.
Elena Poniatowska: Leonora (részlet)
3. A Szent Sír iskolája
Ford. Greilinger Szonja
Harold Carrington magához hívatja lányát.
– A mamáddal úgy döntöttünk, hogy katolikus bentlakásos iskolába küldünk.
A gyerekek élete felett a szüleik rendelkeznek. Amikor a felnőttek meghozzák a döntést, a gyerekeket csak kitessékelik az ajtón, és egyszerűen megszabadulnak tőlük.
– Több erőfeszítésébe telik a nevelőnek veled foglalkozni, mint a három testvéreddel együttesen – érvel Maurie, majd szülői bölcselkedéssel igyekszik enyhíteni a helyzeten. – Meglátod, hogy ez a döntésünk idővel a hasznodra válik majd, sokkal inkább, mint ha itthon kényeztetnénk a végtelenségig.
A Szent Sír-szerzetesrend zárdája az essexi Chelmsford közelében, New Hallban található. Ebben a VIII. Henrik építette palotában is fogságban tartották Oscar Wilde-ot.
A nagy hálóteremben hűvös és bizalmatlan a légkör. A keskeny és magas ablakokon csak az egyetlen székről pipiskedve lehet kilesni. Ez a kiváltság azonban csak az őrszemnek jár, a szék pedig olyan, mintha még a Krisztus előtti időkben tákolták volna össze. Az ágy vékony matracot és kemény párnát jelent, a privát szféra álcáját pedig a linóleumhoz hasonló anyagból készült függönyök szolgáltatják. A hajnali ima után a lányok első dolga, hogy kiürítsék a bilijüket.
– Ne nyavalyogjatok! Mi a földön alszunk egy deszkán, a nagyböjt utolsó hetében pedig Jézus iránti szeretetünket koplalással és töviskoszorúval fejezzük ki. Nézd, itt a nyoma – mutatja az egyik apácanövendék Leonorának.
– Csendet! – kiabál rájuk a zárdafőnöknő.
Mégis mihez kezdjen az ember a kötelező némasággal? Leonorát ez kezdetben teljesen megbénítja. Otthon szabadon beszélgethetett Gerarddal vagy a Dadussal.
Most megtanulja, hogy mi a csönd – és a magány.
Az ebédlőben az asztalok annyira hosszúnak tűnnek, mint amilyen hosszúnak érzik a lányok a nagyböjtöt. A nővérek főkötőt és kötényt viselnek, az ételt tempós léptekkel osztják ki. A zárdafőnöknő az egyik asztalfőn ül, és felolvas a Bibliából, de hangját elnyomja a lányok étkezés közbeni csörömpölése. Még szerencse, hogy a nővérek ennyire serényen szolgálják fel az ételt, mert az ebédlőben töltött idő Leonora számára igazi kínszenvedés.
– Előbb láttam egy griffmadarat!
– Itt nincsenek griffmadarak! – morogja az egyik apáca.
– De vannak, a kápolna sarkában… Még az is lehet, hogy az egyik félig oroszlán, félig sas, és ő maga Carpenter atya.
Leonora fantáziája csak úgy szárnyal az unalomban: az egyház fekete köpenybe bugyolált tagjait sült vaddisznókaraj-szeleteknek látja.
Amikor órán arról tanulnak, hogy Mózes kettéválasztotta a Vörös-tengert, Józsué pedig megállította az égen a napot, Leonora arra gondol, hogy ő is képes lenne minderre. A kozmikus törvények a lány életének szerves részévé váltak.
– Le kell vágni a hajadat.
– Nem akarom, hogy levágják!
– A hiúságod a hajadban lakozik.
Ébenfekete hajtincsei ellepik a padlót, könnyeit megszokásból hajával itatná fel, de az már nem elég hosszú ehhez. Az apáca megsajnálja:
– Szép vagy ezzel a rövid hajjal is.
– Szörnyen nézek ki!
Hová lett a Windermere-tó? Miért nincs itt Dadus?
A kápolna szentjei és mártírjai képzeletbeli, egyik piedesztálról a másikra röpködő lények. Egy oroszlán éppen az első keresztények egyikét készül szétmarcangolni a római Colosseumban, amikor áldozata annyira vakmerő bátorsággal néz vele szembe, hogy a vadállat végül megtorpan, és nyüszítve elhever az ember lábai előtt. Szent Patrikot a szobra tárt karokkal ábrázolja, Szent Orsolya sós, tengernyi könnyeket ont magából, és a zárda folyosóján azt híresztelik a püspökről, hogy az egyik apácát egyedül látogatja. A nővér testét – kezét, lábát és oldalát – szögekkel ejtett stigmák borítják, és a püspök minden évben eljön a nagyhéten, hogy kitisztítsa az apáca fekete, gennyes és vérző sebeit.
Leonora hosszan időzik a kápolnában, lehunyt szemmel áll az oltár előtt, hogy kifejezze rajongását új kedvencei, a szentek iránt. Teljes mértékben meg van róla győződve, hogy ő is egy közülük, és lába már nem is éri a földet, hanem szentként levitál.
Összeszorított szemmel mondja a zárdafőnöknőnek:
– Nézze nővér, lebegek!
Tudatja vele továbbá, hogy éjszakánként hallja nőni a növényeket, és hogy egy törpe tigrist látott fürdőzni a szenteltvíztartóban.
– Ha itt maradok, apácának állok, és betartok minden fogadalmat, akkor belőlem is szent lesz?
– Kizárt dolog, hogy egy olyan álmodozó és engedetlen lányt, mint te, szentté avassanak!
– Jeanne d’Arc a példaképem, én is tűzbe mennék a hitért és a hazáért.
– Ezt a hiúságod mondatja veled, és nem az elhivatottságod!
Leonora viselkedése elborzasztja a tisztelendő anyát, mivel feldúlja a zárda eddigi vasfegyelmét. A többiekkel ellentétben a lány sokkal lassabban végzi el a kötelességeit, olyan, mintha meg sem hallaná az utasításokat. Imáját mély, dörmögő hangon folytatja, elkésve a többiektől, az ámenjétől pedig berezonálnak a kápolna ólomüveg ablakai.
Mégis hol jár ennek a lánynak az esze?
Teljesen váratlanul, értelmetlen fantáziálással töri meg az imádság utáni csendet:
– Kilencvenkilenc birkabundás ló jött be a kápolnába – tájékoztatja a többieket. – Játsszuk azt, hogy pásztorlányok vagyunk!
A tisztelendő anyának bosszúságot okoz, hogy állandóan résen kell lennie Leonora miatt, aki olyan, mint egy kísértet – könnyedén suhan ide-oda, és sohasem hallani a lépteit. Teréz anya árgus tekintettel figyeli, ahogy a lány szaladgál a kertben és imádkozik a kápolnában – legszívesebb elhajtaná a zárdából. Amikor az ebédlőben Krisztus életéről olvas fel nekik, Leonora hozzá sem nyúl az ételéhez; a nővérre függeszti a tekintetét, és állandóan fölösleges kérdésekkel szakítja félbe a felolvasást:
– Az embert vagy a keresztet hívjuk Krisztusnak? Mi értelme van az önsanyargatásnak?
– Elég volt belőle, küldjük haza! A szülei azért adták hozzánk, hogy egy másik embert faragjunk belőle. Mégis, hogyan tudna megváltozni, ha ennyire a saját maga által teremtett fantáziavilágban él?
A többi lány sem kedveli különcségei miatt, és azért sem, mert nem érti, hogy micsoda kiváltságot jelent arisztokrata családba születni, és egy angol zárdában nevelkedni, együtt a többi előkelő család gyerekével. Nem hajlandó részt venni a csoportos feladatokban, és az órák közti szünetekben sem akar játszani. Azt is látták már, hogy magában beszél. Heves természete miatt nehezen megközelíthető. Szeme sötétlik, akárcsak a kecskebak, a macska, vagy mint a felbőszített, támadásra készülő bika szőre. Különös dolgokról beszél, és titokban emberfejű állatokat rajzol a füzetébe. A lovakat és a vaddisznókat vérben forgó szemmel ábrázolja, a piros színt ő maga keveri ki. Aztán egyszer csak a semmiből kijelenti, hogy a boszorkányoktól és a szellemektől sem fél. „Leonora lepaktált az ördöggel!” A zárdában az ördög népszerűbb beszédtéma, mint maga Krisztus.
Évszázadokkal ezelőtt Lancashire-ben máglyán égették el a boszorkányokat. Az önfeláldozó apácák Isten, Jézus, a Szentlélek és Szent József szolgálatában állnak. Teljes megszállottsággal élnek a zárdában, elszigetelten a külvilágtól. Karikás, kialvatlan szemmel ébrednek. Ugyanazt eszik, mint a lányok. Ezt Leonora onnan tudja, hogy egyszer spenótmaradékot látott az egyik apáca fogai között. Egy-egy hajfürt néha kilóg a főkötőjük alól. Akkor nekik nincs rövidre vágva a hajuk? A reggeli és esti harangszókor izzadságszaguk van. A rengeteg szorgos és kemény munkától a körmük alatt felgyűlik a kosz. Vajon a lábujjaik körme tisztább?
Leonora sem az apácákban, sem a többi lányban nem bízik – amikor csak tudja, elkerüli őket.
Inkább a sidhekkel játszik, mivel továbbra is cinkosa a csintalan, miniatűr lényeknek, és arra buzdítja őket, hogy az apácák rózsafüzéreivel babráljanak, rángassák meg a fátylaikat vagy oldják ki a cipőfűzőiket. A sidhek reggeli előtt sót szórnak a gyümölcskompótra.
– A tisztelendő anyának bakkecskeszaga van.
– Mert az ördög bakkecskeformát szokott ölteni.
Leonora szívesen barátkozna egy magafajta nyughatatlan lánnyal, de a zárdában még csak hasonló sincs.
Különcsége párját ritkítja.
– Csendet!
A csend a befelé fordulás és az önvizsgálat atyja, vallják a zárdában – a lányok esetében inkább az alvásé.
A csendes pihenő alatt néhányan úgy alszanak, mint a bunda.
A szabályoktól való legkisebb eltérés is felzaklatja az apácákat. Leonora képes egyszerre mindkét kezével írni, ráadásul a ballal tükörírással. Kislánykorában a nevelőnő megpróbálta az asztalhoz kötözni a kezét, hogy leszoktassa erről. Ilyenkor a bal és jobb agyféltekéje teljes harmóniában dolgozik, először a jobb, majd a bal kezébe is ceruzát fog, és ügyesen rajzolni kezd. Az apácák csodabogárnak tekintik. Egészen kicsi korában a Dadus azt mondta neki:
– Olyan adottsággal születtél, ami nagyon kevés embernek adatik meg. Teljesen hibátlanul, ügyetlenkedés nélkül tudsz mindkét kezeddel egyszerre rajzolni!
Az apácák, lázadó természetén túl, kétkezessége miatt is arra gyanakszanak, hogy Leonora valamiféle mentális zavarban szenved, hiszen épeszű emberek nem írnak és rajzolnak mindkét kezükkel egyszerre.
A tizenhetedik században Lancashire a boszorkányság egyik fellegvára volt. A lancashire-i szénmezők vastag koromrétege teljesen befeketítette a környéket, és az újkőkorszak kőeszközei a környék régmúltjának pogány hitvilágáról tanúskodtak. A boszorkányok Belzebubnak esküdtek örök hűséget, és a férfiakat disznókká vagy farkasokká változtatták. A régi korok maradványai és a különleges írásjelekkel díszített kőtárgyak mellett történelmi tény, hogy a Pendle Hillben boszorkányságért elítélt tizenkét emberből tízet felakasztottak. Sötét árnyékot vet Lancashire-re az a komor torony is, amelynek celláiban halálukig tartották fogva az elítélteket, és – a szájhagyomány szerint – kétségbeesett sikolyaik mind a mai napig kísértik a környéket.
A tisztelendő anya akkor győződik meg arról, hogy ezt az ördögfiókát ki kell tenni a zárdából, amikor súlyos influenza gyötri, mire Leonora azt állítja, hogy egyenesen Írországból repült hozzá egy barázdabillegető, hogy figyelmeztesse a tisztelendő anya vészesen közelgő haláláról.
– A tisztelendő anya az ebédlőben vár.
– Még él?
A zárda igazgatósága a kislány kirúgásáról dönt. Amikor ezt elmondják neki, egyenes és emelt fővel áll, ahogy lova, Winkie szokott.
– A sajátos viselkedéséből adódó problémákon túl, ittléte alatt a lánya képtelen volt barátokat szerezni. Így alkalmatlannak tartjuk arra, hogy a közösségünk tagja legyen – indokolja meg a tisztelendő anya Leonora kirúgását Harold Wilde Carringtonnak.
– Elviselhetetlen egy gyerek vagy! – szidja le Harold a lányát.
Leonora olyan, mint egy kigyulladt papírdarab, felemészti saját magát, a környezete tehetetlen, még az apja és az anyja sem tudja eloltani az önpusztító lángokat.
A család Leonora tízéves korában – a Dadussal együtt – Hazelwood Hallba költözik, egy Crookhey Hallnál visszafogottabb házba, ahová már a sós tengerillat is elér. Itt már kevesebb a sötét folyosó, és lehetetlen Gerarddal kísértetesdit játszani, de Leonorát kárpótolja mindezért a tenger. Crookhey Hall nappalija tágas és impozáns volt, az egyik sarokban egy házi szövőgéppel, és telis-tele tükrökkel meg régi fegyverekkel; a gyűjteményt Hazelwoodba is magukkal vitték. A fegyverek az új házban is vigyáznak a Carrington családra. Leonora és Gerard egyszer felmásztak a Crookhey Hall-i ház tetejére, és belátták egész Nagy-Britanniát. A hazelwoodi házban csak három, dísztelen, robusztus, sötét boltív jut nekik, ahol sem bújócskázni, sem játszani nem lehet.
A Carrington családhoz teázni járó lancasteri püspöknek köszönhetően, Leonorát felveszik az Ascotban található Szent Mária katolikus magániskolába.
Az apácák itt is megszállottjai az önsanyargatásnak – a fekete leplek vérző testeket rejtenek.
Maurie egyszemélyes szobát szerez a lányának, bele sem gondolva, hogy ezzel csak még jobban kirekeszti őt a közösségből. Az apáca leghátulra ülteti Leonorát, és a pulpitusról, az egész termen átkiabálva kérdezi az új jövevényt:
– Mit csinálsz, Carrington?
– Lovakat rajzolok.
A nővér abban a pillanatban az első sorba ülteti a lányt, és le sem veszi róla a tekintetét.
– Miért kell mindenáron másként viselkedned, mint a többieknek? – vallatja a tisztelendő anya.
– Mert én más vagyok, mint a többiek.
A tanárnő elégedetlen Leonora teljesítményével:
– Mindent elfelejt, minden kizökkenti, a tanulásra és a játékra sem tud odafigyelni. Ha hirtelen valami a hatalmába keríti, vissza sem lehet ráncigálni a valóságba.
– Ír vér is csörgedezik az ereiben, biztos az teszi. Írország a bolondok és az elmebetegek hazája – válaszol a nővérnek a tisztelendő anya.
Leonora unokatesvére, Patricia Peterson, is ide jár, de ő sem szívesen barátkozik vele.
– Én ellenzek mindenfajta fegyelmet és szigorúságot – mondja neki Leonora.
– Mert te nem akarsz beilleszkedni. Pedig jobban járnál, ha azt csinálnád, amit én, és szófogadóan engedelmeskednél – vág vissza Patricia.
Amikor Leonora zenét hallgat, vagy ha ő maga zongorázik, arca egészen ellágyul – a kápolna orgonájának hangja mintha betakargatná, és egy pillanatra megfeledkezik mindenről. Szépen zongorázik, ezért az apácák próbálják a zene felé terelgetni, és szeretnék, ha a kórusban is énekelne. A következő próbán Leonora egy fűrészt húzogatva produkál keserves hangokat.
– Ez az én hegedűm – magyarázza a kórusvezetőnek, aki nem engedi meg, hogy a szerszámmal fellépjen. – Én is részese vagyok a zenének, színeket akarok, ecsetet akarok, és azt, hogy békén hagyjanak!
Dacol az apácákkal, és szúrós tekintettel mered rájuk.
– Téged megszállt az ördög! – támad rá az apáca.
Leonora ebben a zárdában sem engedelmeskedik, és itt is folytatja a kétkezes írást és rajzolást.
Az egyik apácanövendék rajtakapja cigarettázás közben a lourdes-i Szűz Mária jelenésének helyszínét másoló barlangban.
– Mióta van ez a bűnös szokásod? – vallatja a tisztelendő anya.
– Tizenegy éves korom óta.
– A szüleid tudják?
– A Dadus igen. Azt mondta, hogy ha cigarettázok, akkor még egy kéményseprő sem tud anélkül lejutni a tüdőmbe, hogy be ne feketedne útközben.
– És honnan szerzed a cigarettát?
– A papának van egy jól megrakott cigarettatartója.
Még az év vége előtt kirúgják. Patricia Paterson a kapuig kíséri:
– A fűrész volt mindennek a teteje.
