Milbacher Róbert nagy sikerű és hiánypótló művéhez, a Legendahántáshoz (a könyvről itt írtunk) hasonlóan a Ködképek az irodalom láthatárán is közérthető és szórakoztató ismeretterjesztésre vállalkozik. Szerkezete is hasonló: negyven plusz egy történet szerepel a könyvben. A kötet a 19. századi magyar irodalom pszichohistóriájába nyújt betekintést: dokumentálható lélektani problémákat mutat be.
Nyomába ered klasszikus szerzőink különleges eseteinek - miért volt csalódott Katona József, milyenek is voltak Vörösmarty erotikus fantáziái, miképp történt Petőfi lánykérése és a koltói mézeshetek, de kollektív traumákat is tárgyal, a nemzethalált, a bűnbakkeresést és egyebeket. Foglalkozik egyes művekkel, például az "őrült sár" kifejezéssel Vörösmartynál, de nem maradhat el a magánéleti problémák, a szerelem, a féltékenység, a gyász történeti tárgyalása sem. Azon is elgondolkodhatunk, vajon kivel találkozott Arany János karslbadi gyógykúrája során.
Mindezt a munkát kizárólag a forrásokra támaszkodva, a vonatkozó szakirodalommal a háttérben végzi el, és számos képpel, dokumentummal illusztrálja.
Milbacher Róbert:Ködképek az irodalom láthatárán
Fejezetek klasszikus irodalmunk lelki életéből
7. Három kukkolás története
19. századi irodalmunkban van három különös jelenet, amelyeknek főszereplői fürdőző, vagy legalábbis hiányos öltözetben vízbe ereszkedő nők, és az őket rejtekhelyről kileső férfiak, pontosabban közülük az egyik egyenesen egy tündérfi.
Az első a Zalán futásának híres fürdésjelenete, amelyben Hajna, a letelepedő magyarok kvázi ősanyja megmerítkezik a Bodrogban. Vörösmarty leírása igencsak erotikusra sikeredett, legalábbis a meztelenül a habokba merülő Hajna combtövét csiklandó hullámok nem engedik meg, hogy másként lássuk. De beszéljenek önmagukért a Zalán futása sorai:
Ekközben leveté lágyan szőtt lepleit, íját,
S messze kitűnt delin és pusztán a déli sugárként.
Hogy csendes Bodrogba leszállt, még gömbölyü térde
Látszék a habból, mely azt fodorodva keríté,
S hajnalként futa gyors pirulás deli teste fehérén,
Szálla tovább, s már a hullám tele combjait éré,
Pajkosan ellebegett hajló ágyéka körűl is,
S mosta sugár derekát. Ekkor meghajla kezével
A deli lány, s szép kis tenyerét lemerítve szelíden
A siető habokat képére, nyakára locsolta.
Megbomlott haja, és szabados fürtökben omolt el
Tündöklő vállán, karján, és a kerek emlőn,
Mely mint egy fakadó bimbó kipirúlva középett.
Alkonyodásra jutott már a nap, s tiszta határát
És a nyugvó tájt bágyadt lángszínbe borítván,
Általadott vizet, és földet hüvös esti homálynak.
Mindeközben a Délszaki Tündér, a Nap és a Hajnal fia kilesi Hajnát, akibe már gyerekkora óta szerelmes, ám amióta felnőttek lettek, a lány elutasítja a tündér szerelmét, aki bánatában megvárja a pirkadatot, pedig tudja, hogy rá nézve ez végzetes lesz. A hajnal első sugarai elpusztítják, azaz ugyan tündér módra, de öngyilkosságot követ el.
Hajna meztelensége persze ártatlanságának és tisztaságának jele, hiszen
szépsége nem a csábítást szolgálja, hanem a természetesség és a naivitás bizonyítéka.
Ugyanis tudjuk, hogy az égi szerelmet (Amor sanctus) mindig meztelenül ábrázolták, míg a földi, vagyis az érzéki szerelmet (Amor profanus) felöltözve, vagy hiányos öltözetben, hogy legyen mit levetni, éppen a csábítás és kacérság okán.
Képzeljük el szegény, szegény huszonöt éves Vörösmarty Mihály erotikus fantáziálásának nyomorúságát. A költőt barátai ekkortájt csak „zárdabarátként” csúfolták, ami többek között arra is utal, hogy ő addig bizony élő nőt nem látott (pláne nem meztelent), és feltehetően később is csak prostituáltakkal volt viszonya kései nősüléséig (negyvenhárom évesen vette feleségül a tizenhét éves Csajághy Laurát). A kor szokásainak megfelelően a rosszlányok aztán valószínűsíthetően annak rendje s módja szerint meg is ajándékozták az akkor népbetegségnek számító Vénusz-kórral.
Egyes elméletek szerint ennek köszönhetjük Vörösmarty zabolátlan romantikáját a húszas években – ez a szifilisz első, az idegrendszert támadó, így az asszociációkat felszabadító etapja
–, majd az ötvenes évek nagy verseinek őrült látomásait, amikor is a két évtizedre betokosodó bujakór újult erővel támadta meg a felettes ént. Persze ezek csak feltételezések, nincs közvetlen bizonyíték arra, hogy a költő a kor sok nagy elméjéhez hasonlatosan csakugyan elkapta volna a bujakórt.
Ez a fürdőzős jelenet ismétlődik meg Jósika Miklós Abafi című művében, amelyet az első magyar regényként szokás emlegetni. A fürdés előtt vetkező Izidóra az alsóruháját már nem veszi le, egyfajta vizes pólós jelenetet varázsolva a környező tölgy lombjai közül őt kileső „szilaj férfifő” „lángoló szemei” elé. A Dandár nevű kukkoló többek közt a látványtól fölgerjedve meg is akarja erőszakolni Izidórát, de a lány tőrt döf az erőszaktevő oldalába, így menekülve meg a gyalázattól.
A hölgy közelebb lépett a vízmedencéhez, leereszkedve a gyep dagadó pamlagára; félretevé ívét, melléje helyhezvén nyilait s a fehér ruhacsomót; csinos vállát kezdé kifűzni, s összeszedvén két hófehér ujjacskáján annak zsinórait, letevé íve mellé, s a nyiladozó vállból szabadulva emelkedének hattyúkeblének halmai, patyolatingétől még gerjesztőbbekké varázsolva; leoldá fehér szoknyáját; szabályteljes tagjainak mindegyike el vala ingétől födve, s mégis látható;
kibontá sötét hajtekercseit, s szétszedvén hajait, felállott; s amint áll, a hajzat éje fellegpalástként habzik le bokáig rajta.
[…]
A hölgy a hűs meder párkányára ereszkedett, s benyújtá lábacskáit a vízbe, s sziszegve a víz hűvétől újra visszahúzta azokat, míg végre halkkal belépett a szirtmedencének olvadt üvegébe. Úgy látszott, hogy szép tagjairól az utolsó hüvelyt is le akará öltni, de vizsga figyelemmel szétjártatva szemeit, magán hagyta azt; ülő helyzetben nyújtá el tagjait a meder csillámló homokjába, körülbuborékolva a víz habjaitól. Így ült áztatva tagjait s hosszú hajhullámait dörzsölgetve; arcán inkább csendes vidámság, mint komoly ábrándozás volt kivehető.
A Jósika-szövegrész a romantikus érzelmek (szerelem, gyűlölet, vágy és bosszú) intenzitásáról beszél.
A harmadik jelenet természetesen a János vitéz híres és méltán erotikusnak mondható nyitó jelenete, amelyben Kukoricza Jancsi bizony a felhajtott szoknyájú Iluska kerek bájaira veti mohó és leplezetlen célzatú pillantását:
A szőke kislyánynak karcsu termetére,
Szép hosszú hajára, gömbölyű keblére.
Kisleány szoknyája térdig föl van hajtva,
Mivelhogy ruhákat mos a fris patakba’;
Kilátszik a vízből két szép térdecskéje
Kukoricza Jancsi gyönyörűségére.
Ám az előző két kukkolástól eltérően itt beteljesedik a fiatalok szerelme,
amúgy földi módon ott, a leterített subán, amit a közben megjelenő mostoha „istentelenkedésnek” minősít, és amit Jancsi nem is tagad, csak annyit tesz hozzá, utalván az öregasszony kalandosnak tűnő múltjára, hogy „kend sem volt jobb a deákné vásznánál”. (Mondjuk ezzel persze hallgatólagosan elismeri saját vétségüket, illetve Iluska szüzességének elvesztét.)
Petőfi a beteljesedő testi/lelki szerelemben mutatja meg a pogány, természeti létezés harmóniájának lehetőségét, égi és földi szerelem egységét. Ám végső soron ez a harmónia mégsem lehetséges, hiszen, ha nem is közvetlenül a szerelmeskedés miatt, de Jancsi mégis vét a rend ellen, ugyanis a légyott eltereli a figyelmét kötelességéről, és bizony szétszélednek a rábízott birkák. Mindez azt jelenti, hogy Petőfi a társadalom szabályaiban, és nem metafizikus akadályokban látja a boldogság beteljesülésének lehetetlenségét, mint az ízig-vérig romantikus Vörösmarty.
Keresztesi József ironikus hangvételű János vitéz-változata (részlet)
„Gyere ki, galambom! gyere ki, gerlicém!
A csókot, ölelést mindjárt elvégzem én;
Aztán a mostohád sincs itt a közelben,
Ne hagyd, hogy szeretőd halálra epedjen.”
„Tudod, Jancsi szivem, sehogyan sem lesz jó
Ez a huszár-attak, ez a baknyúl-tempó.
Meg hát mostohám is azt mondta, vigyázzak,
Okos lányt nem érhet skandalum, gyalázat.”
Kukorica Jancsi mit felelhet erre?
Úgy látszik, ezúttal füstbe megy a terve.
Nem fog Ámor nyila a szépséges árván,
Rezeg a rekettyés, fölrikolt egy fácán.
Megnyílik a bozót mély-árnyékú öble,
A derék mostoha lép elő hörögve.
Orcája porondján két küzdőfél csatáz:
Tengermély döbbenet s keresztény karitász.
„Ejnye, fiatalság, hát mi a bubánat!
Kukorica úrfi, vedd föl a subádat.
Teremtőd kertjébül ne szakajts virágot,
Onnan Ő ezért már sokakat kivágott.
A szentmise végin várd be Iluskádot,
S nem bánom, egyetek képviselőfánkot,
Kísérd a vásárba, vidd el falubálba,
Hanem hát üstöllést hozd haza utána!
Nagy kár azért róni a rőt őszi allét,
Hogy a végin, Jancsi, te vidd el a balhét.
Nyaljátok a tejszínt, de bájköröd belásd:
Mézeskalács-szívet lőjél neki, ne mást.”
Jelenkor, 2011. november
Az irodalomtörténet Jósika 1836-ban megjelent Abafiját tekinti a magyar regényírás ősének, holott a Zólyomi volt Jósika első regénye. Az
Abafival kapcsolatban keletkezett a máig használt szállóige, az „Uraim, le a kalapokkal”,
amit akkor használunk, ha valamely művet igazán nagyra becsülünk. Ugyanis Szontagh Gusztáv a Jósika-regény korabeli, a Figyelmezőben megjelent bírálatában ezt írja: „Uraim, le a’ kalapokkal! Egy művet van szerencsém bemutatnom, melly körében elsőrendű, legjobb mióta e’ nyelv zeng; illő, hogy azt tisztelettel fogadjuk…”
