Nap mint nap több ezer ember halad át Budapest utcáin, akik mindennapi életük gondjaitól észre sem veszik, hogy minden kő alatt, minden utcasarkon, de akár minden ablakban ott lapul egy történet. Kordos Szabolcs most a Veres Pálné utca 4-6. egyik első emelti ablakára irányítja a tekintetünket, ahol a híres Ady Endre utolsó hónapjait töltötte.
Kordos Szabolcs az Egy város titkai és Egy város újabb titkai után a sorozat harmadik, de külön is olvasható darabja most sem hagy minket érdekességek és felfedeznivalók nélkül. Kordos, mint egy kedves, jól informált barát, újra oda-odamutat egy épületre, és felteszi minden mese legjobb indító kérdését: „Tudtad?”.
Segítségével benézhetünk az ország első számú primadonnájának villájába, Ady Endre életének egyetlen „saját” lakásába, és Jókai Mór körúti fészkébe, ahol öt évtizeddel fiatalabb feleségével töltötte utolsó éveit. Megismerjük egy mániákus műgyűjtő tragédiába torkolló életét. A Hotel Nemzeti falai bevezetnek Rigó Jancsi, a Corinthia lakosztályai pedig Krúdy Gyula botrányos szerelmi életébe.
Különös sztorikat mesélnek nekünk romantikáról, politikáról, és gazdagságról a Károlyi palota termei. Beléphetünk Nagy-Britannia nagykövetének rezidenciájába, és kitárulnak előttünk a legismertebb bevásárlóközpont titkai. Végezetül találkozunk Budapest vőlegényével is.
Az egyetlen hely, amit Ady Endre az otthonának mondhatott
A lakás falai szó szerint mesélnek a költőről és Csinszkáról
Ady Endrének mindössze tizennégy hónapra adatott meg, hogy saját otthona legyen. Az élet különös fintora, hogy ez az időszak egyben élete utolsó tizennégy hónapja is volt. Nem mintha a költő- és újságírózsenit különösebben hajtotta volna az otthonteremtés és az állandóság vágya: legalább egy tucat pesti címét ismerjük, szállodai szobákban élt, éjszakáit kávéházakban és mulatókban töltötte, de lakott megannyi helyen Debrecenben, Zilahon, Temesváron, valamint persze Nagyváradon és Párizsban is. Budapestet Ady eleinte nem szerette, leggyakrabban a „pocsék, bűzös, utálatos” kifejezésekkel illette, leírta, hogy „menekülök innen”, sőt azt is, hogy „megöli” a város. Más kérdés, hogy a szenvedés Ady lételeme volt: ha itthon volt, Párizsba vágyott, Párizsból meg Érdmindszentre húzta a szíve. Az utazás, a folyamatos helyváltoztatás éltette.
Utolsó lakhelyében az a hátborzongatóan izgalmas, hogy a Veres Pálné utca 4-6 szám alatti lakás pontosan úgy maradt fenn, ahogyan azt a költő és felesége, Boncza Berta, vagyis Csinszka hagyták.
Maga a bérház a boldog békeidőkben, 1912-ben épült, és nemcsak lift működött benne mint luxus szolgáltatás, hanem még a lépcsőházat is fűtötték. Nehéz manapság elképzelni, hogy gangos épület előterében otthonos meleg fogadja az embert. Az első emeleti lakás 113 négyzetméteres, és csak minimálisan változtatták meg az alaprajzát azzal, hogy a cselédszoba/konyhában leválasztottak egy tárolónak való helyet. Zeke Zsuzsanna muzeológus, a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársa ebben a cselédszobában fogadott, hogy aztán egyre beljebb jussunk a lakásban és főszereplőink életében is.
A lakás eredeti tulajdonosa Boncza Miklós, a Magyar Közigazgatás című lap alapítója, képviselő, hazafi és finoman szólva is vitatott személyiség volt. Sokan szerették, mások – köztük a saját lánya is – vegyes érzelmekkel viseltettek iránta. Boncza saját lánytestvérének gyermekét vette feleségül, így a nővére egyben anyósa is lett, ami, lássuk be, szerencsére nem mindennapi eset.
A fiatal feleség, Török Berta megszülte lányukat, majd gyermekágyi lázban meghalt. Boncza Miklós fájdalmában a csecsemő Boncza Bertát tette felelőssé szerelme haláláért.
A lapszerkesztő annyira elutasította a lányát, hogy lelencházba akarta küldeni, amit csak a nagymama, Török Károlyné tudott megakadályozni. Végül utóbbi nevelte fel a kislányt az erdélyi Csucsán, bár szegény Berta évekig pesti és svájci leányneveldékben is „raboskodott”.
„Boncza Berta innen, a svájci internátusból küldte az első levelét Ady Endrének, amiből másfél év levelezés lett. Fennmaradt Csinszka memoárjában ez az üzenet, és azt kell mondjam, hogy a fiatal lány lenyűgözően provokatívan, fondorlatosan és okosan kommunikált” – kezdi Zeke Zsuzsanna a házaspár történetét. A rajongó hölgyekkel bőven ellátott Ady is érezhette, hogy a sorok mögött egy különleges nő rejtőzhet, mert elindult, hogy Csucsán találkozzon a kollégiumból frissen szabadult, nála majd két évtizeddel fiatalabb lánnyal. „Egy átmulatott éjszaka után Ady elaludt a vonaton, és elvétette az állomást, azon a találkozáson nem is történt semmi közöttük” – tette hozzá a muzeológus. A második látogatásra azonban Ady Endre már lánykérési szándékkal érkezett.
Boncza úr nem nézte jó szemmel az újságíró és lánya házasságát, találkozni se akart az ifjú párral, amelyben csak a menyasszony volt igazán fiatal.
Azt mondta, hogy ha két év elteltével is együtt vannak még, akkor majd leül velük. Boncza Miklós élete előbb ért véget, mint a türelmi idő, így soha nem jött össze a megismerkedés. Berta örökölte a lakást, benne a Magyar Közigazgatás szerkesztőségével, a lány pedig mindent megtett, hogy kipaterolja az újságírókat, és a Veres Pálné utcai ingatlant Adyval közös otthonukká varázsolja. Addig is a pár Csucsán lakott, a Boncza kastélyban, ahol Ady az eljegyzést követően azzal viccelődött, hogy ő ott amolyan lézengő lengyel. Ez a tréfa adta az alapot arra, hogy Berta a költőt lengyelesen Csacsinszky-nek becézze, Ady pedig a fiatal lányt Csacsinszkának, röviden Csinszkának.
„Csinszka nagy lelkesedéssel vetette bele magát a lakberendezésbe, felújításba. A férjét nem engedte a lakás közelébe, amíg az tökéletesen el nem készült. Ady barátai egy kislánynak, fruskának látták Csinszkát, ő pedig élvezte, hogy végre bizonyíthatja, egyedül is képes megoldani ezeket a komoly feladatokat” – mesélte Zeke Zsuzsanna.
Ady tárgyaival nem kellett sokat bajlódni: az író úgy élt, hogy talán egy bőröndbe is belefért volna a holmija.
„Nem lesz nagy lakás, de kényelmes, meleg és a miénk. I. emeleten, villany, gáz, lift és központi fűtés, a város szívébe és mégis csendes helyen. 1 kis hall-szerű előszoba, 3 lakószoba, fürdő, konyha, kamra, cselédszoba és 1 kis balkon. Nem túl nagy, hosszúkás alakú szobák, de nem is levegőtlenek…ajtók, ablakok és falak hófehérek lesznek” – írta lelkesen Baróti Máriának Csinszka, majd hosszasan sorolta, hogy milyen berendezési tárgyakat tervez a maga és – ahogy ők nevezték – „Bandi” szobájába. Baróti Mária Ady rajongója és levelezőpartnere volt, de idővel az ifjú feleség önként átvette a levelezést a férjétől. Ezzel időt takarított meg Adynak, és közben finoman jelezte is a hölgyeknek: immáron ő az úrnő a háznál. Csinszka hosszan, alaposan és kedvesen válaszolt minden érdeklődésre.
Végül a lakás elkészült, Ady pedig nagy örömmel foglalta el új, immáron állandó lakhelyét. Nem vágyott vissza a szűk szállodai szobákba, élvezte, hogy lakástulajdonos, még ha jogilag az ingatlan a felesége nevén is volt. Leginkább Csinszka örökségéből éltek, bántotta is az írót, hogy egy huszonéves lány „kitartottja” lett. Erre a helyzetre kínált némi megoldást, hogy a műveinek jogai Hatvany Lajoshoz kerültek, a jóbarát és mecénás pedig cserébe járadékot fizetett Adynak.
Az egykori mulatozások, éjszakázások elmaradtak, a Veres Pálné utcába költöző Ady Endre már sétára is csak ritkán vállalkozott. A 40 éves férfi a korabeli fotók alapján jóval idősebbnek tűnt, öreg, beteg embernek.
Életmódja, önpusztítása súlyos károkat okozott a szerveiben. Csinszka egyre inkább az ápoló szerepébe kényszerült, Ady matraca pedig szép lassan sírjává változott. Ennek a lassú leépülésnek nemcsak a feleség volt a szemtanúja, hanem egy akkor még fiatal, bakfis lány, Márk Anna, azaz Vonyica is.
A kislány még Csucsán szegődött a Boncza család szolgálatába, Csinszka pedig Budapestre is magával hozta az addig csak a faluját ismerő Vonyicát. A cselédlány ott élt a párral a lakásban, idővel pedig nagyon szoros kapcsolat alakult ki Csinszka és a nála néhány évvel fiatalabb cseléd között. „Fő mulatságom Vonyica nevű kis-rózsásruhás paraszt lányomba rejlett, akit innen Csucsáról vittem föl először városba. Vonyica – mindenki kedvence lett. Jóravaló, kedves képű kis trampli parasztlány.
Okos és mulatságos. Olyan, mint egy szép kis rongybaba a lakásba. Vele jártam hajón, földalattin, ligetbe – színházba és még isten tudja hol mindenütt. Az állatkertbe az elefánt hátán is lovagolt”
– írta egyik Baróti Máriának címzett levelében Csinszka. Mai szemmel nézve a megfogalmazás kissé lealacsonyíthatónak tűnhet, azonban Vonyica valóban a család részévé vált, esténként például az „urak” asztalánál ült, ami egészen ritka volt a kor viszonyrendszerében. Később a cseléd az özvegy szolgálatában maradt egészen Csinszka haláláig.
Vonyica szép kort élt meg, 1994-ben hunyt el, az emlékmúzeum 1977-es megnyitása előtt szinte adták egymásnak a kilincset a kutatók, hogy minél többet megtudjanak a letűnt kor szemtanújától, aki még személyesen és igazán közelről ismerhette Adyt. Az egykori cselédszobában ülve Zeke Zsuzsannával belehallgattunk az egyik vele készített interjúba, amelyben Vonyica kedvesen és szeretetteljesen mesél Adyról és Csinszkáról. Titkaikat soha nem adta ki. Megmosolyogtató, amikor arról beszélt, hogy az utolsó hónapjaiban Ady már ritkán írt, szerzeményeit pedig sorra dobálta ki a szemétkosárba. Vonyica megjegyezte: ha tudta volna, hogy ilyen híres lesz „a Bandi”, akkor biztosan megtartotta volna a galacsinokat. Felidézte azt is, hogy vagy ötven cigarettát sodort meg naponta az írónak. Csinszka rendszeresen tájékoztatta Ady családját a férje állapotáról, akkor is, amikor a költőt éppen szanatóriumban kezelték.
Egyik leveléből tudjuk, hogy a szanatóriumban „csak” napi huszonöt szál cigarettát és öt deci könnyű bort engedtek a betegnek.
Arról Vonyica tapintatosan mesélt csak, hogy Csinszka rendszeresen vizezte a beteg borát, amikor azonban az asszony kimozdult otthonról moziba vagy színházba, Ady gyakran Vonyicát küldte le egy-egy üvegért.
Mivel Ady már nem fordult meg kávéházakban, a társasága járt fel hozzá. Az egykori cselédlány hosszasan sorolta, hogy kik látogatták a költőt, például Babits Mihály, Móricz „Zsiga”, Hatvany Lajos. És persze megfordultak itt azok a festők is, akiknek a képeit ma már tízmilliókért árverezik az aukciókon: Czigány Dezső és Tihanyi Lajos. Az első világháború öldöklése elborzasztotta a humanista költőt, és mániájává vált, hogy elviszik katonának. Rettegett a sorozástól. Szó, ami szó, minden betegsége és testi baja ellenére a felmentése nagy nehezen érkezett meg, akkor is csak Csinszka közbenjárására. Hiába zajlottak nagy események a világban és a hazában, a politikai újságíró már csak követője lehetett az eseményeknek, bár Vonyica szerint az újságokat Ady továbbra is olvasta.
Ady és Csinszka külön hálószobában aludtak, ám mindkettőjüknek volt íróasztala, ami a feleség önállóságára, szellemi szabadságára vall.
Viharos kapcsolat volt az övék, amely eleve nehéz időszakban, kényszerű viszonyok között született.
A Petőfi Irodalmi Múzeum Talán semmi, talán minden című, a lakásról szóló kiadványában idézik Benedek István író szavait. Ő találóan így fogalmazott: „Két ilyen egzaltált, solitaire egyéniségnek a házassága csak viharos lehet. Sem a jó, sem a rossz nem adekvát kifejezés erre: az ő házasságuk szükségszerű volt, a szónak abban az alapértelmében, hogy Adynak szüksége volt Csinszkára és Csinszkának szüksége volt Adyra”.
Az utolsó hetek, hónapok az elmúlás közeledtéről szóltak. Bármennyire is akarta, Ady már a ceruzát sem tudta a kezében tartani, hogy felírja a telefonszámát Hatvanynak. Testét furunkulusok lepték el, láz és hidegrázás gyötörte. Csinszka és Vonyica akkor is ápolták, amikor viselkedése egyre szélsőségesebb lett. Bevitték Adyt a Városliget melletti szanatóriumba, ám még reménykedtek benne, hogy visszakapják. Nem így alakult, és
Csinszkának 1919. január 27-én meg kellett fogalmaznia azt a táviratot, amelynek másolatát ma a múzeumban láthatják a látogatók: „Bandi ma reggel meghalt. Bertuka.”
Ady temetése után az özvegy a jóbarátnál, Babits Mihálynál kereste, majd 1920 augusztusában egy másik közeli ismerős, Márffy Ödön felesége lett. A lakást az esküvő után adták el, Csinszka azonban a bútorokat megőrizte, tudta, hogy azokra Ady emlékének ápolása miatt még szükség lehet. Vonyica – sőt akkor már a cselédlány kislánya is – a haláláig vele maradt. Csinszkának még rövidebb élet adatott meg, mint első férjének. Negyvenéves volt, amikor elvitte az agyvérzés. Vonyica évtizedekkel túlélte mindkettőjüket, a rendszerváltást is, sőt visszatérhetett abba a lakásba is, ami egykor hármójuk közös otthona volt. A Veres Pálné utcai ingatlant az akkori tanács vette meg, és alakította múzeummá, a Petőfi Irodalmi Múzeum pedig e sorok papírra vetése előtt újította fel. Vonyica Budapesten halt meg, bár előtte jó pár évet még Erdélyben is eltöltött. Visszatérve azt mondta, hogy „Pest azelőtt is szép volt, de most gyönyörű. Miféle csodálatos verset írt volna Ady Endre, ha ezt látja!”.
