Édouard Louis a francia irodalom egyik legizgalmasabb, legradikálisabb hangja, és még nincs 35 éves sem. Eddig megjelent regényeiben írt önmagáról (Leszámolás Eddy-vel), az apjáról (Akik megölték az apámat, nemrég a hét könyve volt nálunk), az Egy asszony küzdelmei és átváltozásai pedig az anyjáról szól. Ebből olvashatsz most egy részletet.
Édouard Louis: Egy asszony küzdelmei és átváltozásai (részlet)
Fordította Pataki Pál
A mi kapcsolatunk története a szétválásunkkal kezdődött. Olyan, mintha visszafordítottuk volna az idő kerekét, te és én, mintha a szétválás megelőzte volna a kapcsolatot, mintha az utóbbi alapozta volna meg az előbbit.
Minden megváltozott az első gimnáziumi évem alatt. A családunkban én voltam az egyetlen, aki gimnáziumba járt. Odakerülve hirtelen egy olyan világgal szembesültem, amelyet nem ismertem. Azok, akikkel ott találkoztam, és akik a barátaim lettek, könyveket olvastak, színházba jártak, olykor még operába is. Sokat utaztak. Ahogy ők beszéltek, öltöztek, gondolkodtak, az teljesen eltért attól, amit melletted megismertem.
Azoknak a világába léptem be, akiket te mindig burzsujoknak neveztél, és én rögtön olyan akartam lenni, mint ők.
Amikor hazamentem, az első néhány alkalommal meg akartam mutatni neked az új identitásomat, azt, ami az én életem és a tiéd között kialakuló távolságot jelentette. Elsősorban nyelvileg érzékeltettem a különbséget. Új szavakat tanultam a gimnáziumban, és ezek a szavak az új identitásom szimbólumaivá váltak. Fölösleges szavak voltak, mint például bukolikus, mögöttes, terminológia, egysíkú. Korábban soha nem hallottam ezeket. Dühös lettél, amikor előtted használtam őket, Állj már le ezzel a bürokrata zsargonnal! Hallottam, amikor azt mondtad rólam, Amióta gimnáziumba jár, különbnek hiszi magát minálunk.
(És igazad is volt. Azért használtam ezeket a szavakat, mert különbnek hittem magam nálatok. Nagyon sajnálom.)
Attól kezdve a kettőnk közötti legegyszerűbb beszélgetésből is szóváltás lett. Amikor rámutattál valamire, és azt mondtad nekem, hogy Aztat kérem, én kijavítottalak, Úgy kell mondani, hogy azt. Vagy amikor azt mondtad, Persze ilyenkor senki sem nyissa ki a száját, rád szóltam, nem senki nem nyissa, hanem nyitja!
Szándékosan mondtam számodra idegenül csengő mondatokat, amelyeket az új környezetemből vettem át: Nemsokára teaidő van. Nem tudod, hol tettem le az újságomat? Tanácsokkal láttalak el: Miért nem teszel fel az ikreknek klasszikus zenét, például Mozartot vagy Beethovent? Tudod, az nagyon jót tesz az agynak. Felvontad a szemöldököd, Hát ez teljesen meghibbant.
Én öt gyereket neveltem föl, nehogy már ő akarja nekem megmondani, hogyan kell gyereket nevelni!
(Gyakran nem is léteztél, eltűntél az emlékezetemből. A gimnáziumban úgy éltem az életemet, mintha soha nem is ismertelek volna.)
Azok, akik elmesélik, miként léptek át az egyik társadalmi osztályból a másikba, általában arról számolnak be, hogy nagyon megszenvedték az átmenetet, nehezen tudtak beilleszkedni, mert nem ismerték az új környezetükben használt kódokat. Én viszont főleg arra a szenvedésre emlékszem, amit én okoztam nektek. Az új életemet felhasználva akartam elégtételt venni a gyerekkoromért, azért, hogy sokszor értésemre adtátok, az apám és te, hogy nem olyan fiút szerettetek volna magatoknak, mint amilyen én vagyok.
Bosszúból hátat fordítottam társadalmi osztályomnak, és ez újabb kemény csapás volt életed megpróbáltatásainak sorozatában.
Amikor behívták anyámat a gimnáziumba, hogy írja alá a hivatalos papírokat – azt már elmondtam, hogy a felső tagozatban mindig sikerült megoldanom, hogy ne kísérjen el az iskolába, mert nem akartam, hogy megtudja, hogyan bánnak ott velem. A gimnáziumban is el akartam kerülni, hogy bejöjjön, de már más okból, egy új érzés kerített a hatalmába, és ez az érzés késztetett arra, hogy új stratégiát eszeljek ki arra, hogy távol tartsam őt az iskolától:
nem akartam, hogy a többiek meglássák anyámat, és hogy ezáltal bennem is meglássanak valami mást,
a múltamat, a szegénységet. Nem akartam, hogy megtudják, hogy az én anyám nem olyan, mint az övék, hogy nem iskolázott, nem szokott külföldre járni, nem öltözik olyan választékosan, nem olyan mosolygós és karcsú, mint az övék. Sikerült elrejtenem a létezését, míg egy nap azt mondták a gimnáziumban, hogy mindenképpen be kellene jönnie. Bementem a konyhába, ahol anyám éppen keresztrejtvényt fejtett, megmondtam neki, hogy velem kell jönnie vonattal a gimnáziumba. Először azt mondta, mint mindig, hogy nem lehet, mert nagyon lefoglalja a házimunka, de addig erősködtem, amíg bele nem egyezett.
Néhány nappal később ott feszengtem mellette az Amiens-be tartó vonat kékcsíkos szürke ülésein, ugyanis Amiens-be jártam gimnáziumba. Tudom, hülyeség, de féltem, hogy meglát bennünket egy ismerős, valaki, aki az új világomhoz tartozik.
Amikor már csak két-háromszáz méterre voltunk az irodától, ahol anyámnak alá kellett írnia a papírokat, azt mondtam neki, Kérlek, ne piszkáld az orrodat, miközben beszélsz, és próbálj rendesen beszélni, különben nagyon kínos lesz nekem, mert a többiek szülei szépen beszélnek.
Megállt a járdán, és rám nézett: Micsoda kis rohadék vagy!
Arcára kiült az undor.
Egész nap szótlanul ment mellettem.
Visszaúton a vonaton egy méterre ültem tőle, de a testétől több száz kilométernyi távolságban éreztem magam. Az ablakon át nézte az elsuhanó erdőket és mezőket. A nagy csendet csak egy kérdéssel törte meg, Elégedett vagy, nem hoztam rád túl nagy szégyent?
Amikor gyerek voltam, együtt szégyelltük magunkat a házunk miatt, a szegénységünk miatt. Most téged szégyelltelek, miattad szégyelltem magam. Szégyeneink különváltak.
*
Az élet ment tovább, és anyám élete ezután is az élet ellen folytatott harcban merült ki. Az ikrek még csak tizennégy évesek voltak, de már elkezdték az iskolától való rugalmas elszakadást, nem nagyon jártak be az órákra, osztályzataik minden tantárgyból zuhanórepülésbe kezdtek. Anyám, aki tudta, hogy képesítés nélkül az ő életük is olyan lesz, mint az övé, kétségbe volt esve, „Hiába noszogatom őket, nem hajlandók bemenni az iskolába. Tegnap is, kérdezem tőlük,
Csórók akartok maradni egész életetekben, mint én?
De felháborodnak, ha ezt mondom. Most mit tehetnék?”
Az öcsém belesüppedt egy radikálisan modern életformába, amellyel anyám még soha nem találkozott, nem ismerte a kódjait és a gyógymódját. Délelőtt tízkor ébredt, és bekapcsolta a játékkonzolt. Egész nap azzal játszott késő éjjelig. Naponta egyszer ment le a konyhába ennivalóért. Nem evett együtt a család többi tagjával, a tányérját felvitte a szobájába. Meghízott, arca elszürkült, barátai nem voltak.
Ami a bátyámat illeti, őt maga alá gyűrte az alkohol. A nőt, akivel együtt élt, rendszeresen ütötte-verte, ahogy előtte Angélique-et is. Viszont ez a nő sokszor felhívta anyámat éjszaka, hogy ha ez még egyszer előfordul, feljelentést tesz a rendőrségen.
Mikor erről beszélt nekem, anyám minden erejével próbálta tagadni a nyilvánvalót: „Tegnap találkoztam a bátyáddal, most már rendbe lesz, megígérte nekem, hogy abbahagyja az ivást.” És aztán megint elkezdett inni, erőszakos lett, és anyám is megint hazudni kezdett magának, nem tudott kitörni az ördögi körből: „Tudom, hogy túlzásba vitte, de tényleg ez volt az utolsó alkalom, és most végre megértette, hogy ez nem mehet így tovább, megtanulta a leckét, nem iszik többet. Találkoztam vele, alaposan átbeszéltük ezt az egészet, és megesküdött nekem, hogy mostantól soha többé nem fog piálni.”
Anyám makacsul tagadta a valóságot,
de én tudtam, hogy fiai sorsában az ő saját életét is tönkretevő folyamatok ördögi körét, egyfajta megtörhetetlen átok ciklikus ismétlődését látta.
Néha nevetve azt mondta: „Monica Bellucci1 az én nevemnek az olasz fordítása. Monique Bellegueule, Monica Bellucci. Én vagyok a francia Monica Bellucci.” És közben egy díva mozdulatával hátravetette a haját.
1 Híres olasz színésznő, aki korábban manöken volt. (A ford.)
Fotó: Arnaud Delrue / New Directions Books
