Douglas Stuart skót-amerikai író. Glasgow-ban született és nőtt fel munkásosztálybeli családban. Első regénye, a Shuggie Bain 2020-ban Booker-díjat kapott. Magyarul nemrég jelent meg második kötete, Az ifjú Mungo. A címben szereplő fiú 15 éves, érzékeny, és főleg két alig idősebb testvérei nevelik egy lakótelepen, mert az alkoholista anya lelépett a családból, hogy nélkülük élje az életét.
Mungo és James két külön csillagzat alatt született – Mungo protestáns, James katolikus környezetben –, ezért esküdt ellenségeknek kellene lenniük, ha azt szeretnék, hogy férfiszámba vegyék őket. Ennek ellenére összebarátkoznak, és abban a galambházban lelnek menedékre, amelyet James épített a madarainak.
Amikor egymásba szeretnek, arról álmodoznak, hogy találnak valahol egy helyet, ahová tartozhatnak. Közben Mungo igyekszik elrejteni valódi énjét a körülötte élők, különösképp a bátyja, Hamish elől, aki a helyi banda hírhedt vezetője. Később, amikor elhanyagoló, alkoholista anyja elküldi Mungót horgászni egy nyugat-skóciai tóhoz két furcsa férfival, akiknek részeg évődése csak sötét múltjukat leplezi, a fiúnak minden erejét és bátorságát össze kell szednie, hogy megpróbáljon visszajutni egy biztonságos helyre, ahol neki meg Jamesnek talán még mindig lehet jövője.
Douglas Stuart: Az ifjú Mungo (részlet)
Fordította Csordás Gábor
– Sziasztok – mondta az asszony, mintha a buszmegállóban futottak volna össze. – Ti mit kerestek itt?
Mungo ebben a pillanatban megbocsátott neki. Mélységes megkönnyebbülés árasztotta el. Jodie-ra nézett, de annak megfeszült az állkapcsa, és a szeme résnyire összeszűkült.
– Ennyi az összes mondanivalód? Sziasztok? Sziasztok, bazmeg?
Ki akarta rántani a karját Mungo markából, de az nem engedte. Ma-Maut nézte, elragadtatottan bámult föl rá. Légyszi, mondta magában, hadd nézzem még egy kicsit.
– Hallgass ide, kisasszony – mutatott Ma-Mau a lányára, a zsíros vakaró úgy nyúlt ki, mint Isten ujja. – Ez pont az a viselkedés, amiért nem vágytam rá, hogy meglátogassalak.
– Hogy meglátogass? Meglátogass! – Jodie ritkán gurult dühbe. Amikor kisebbek voltak, gyakran viccelt azzal, hogy Hamish ellopta mindkettejük részét a dühből. Mungo kizökkent az elragadtatásból. Nézte, ahogy Jodie hátraveti a fejét, és vizes haja vadul röpköd körülötte. – Kibaszottul nem látogatóba jössz a saját kölykeidhez. Te hülye, öreg kurva. Hazajössz minden este, és megnézed, ettek-e, tisztálkodtak-e, aztán ágyba dugod őket. Megnézed, megcsinálták-e a házi feladatukat, és lesz-e mit enniük ebédre, aztán ha kibaszott nagy szerencséd van, lesz tíz perced magadra, mielőtt az egész kezdődik újra.
Hegyes ujjával az anyja felé bökött, a vakaró és az ujja majdnem egymáshoz ért. Arca eltorzult az ideges nevetésétől: hááá-há.
Mungo látta, hogy Ma-Mau elfancsalodik. Néhány taxisofőr állt ott száját tátva, jókora, félig rágott kolbászdarabokkal vaskos nyelvükön.
Idegesítette őket ez a visító, hálátlan teremtés. Aztán amikor nevetett, nem értették, mi a vicc.
Jodie arcán könny patakzott.
– Amit nem tehetsz meg… amit egyáltalán nem tehetsz meg… az az, hogy magukra hagyod a gyerekeidet, és eltűnsz. Nem kotródhatsz el a saját lukadba, hogy azt higgyék, meghaltál.
– Csak azt akarjuk, hogy tudd, hiányoztál – érezte úgy Mungo hirtelen, hogy meg kell szólalnia.
Megrohanta a félelem, hogy Ma-Mau rákapcsolja az utánfutót egy kocsira, és megint otthagyja őket, ezen a szigeten állva, tucatnyi idegen férfival körülvéve. Jodie bömbölve árulónak nevezte.
Ma-Mau kihajolt az ételkiadó nyíláson. Nedves csókot nyomott Mungo szájára.
– Drágám. Kétszer ott voltam a lakásban tiszta ruháért, hajlakkért meg ilyesmi. Bocs. Hagytam egy kis üzenetet.
Mungo szája tátva maradt. Megpördült, és a nővérére nézett.
– Mi van? Jobban érezted volna magad, ha tudod, hogy anyád harminc percig sem bírt várni, míg hazajössz az iskolából?
Ma-Mau begombolta a két felső gombot a blúzán.
– Mit szólsz ehhez, Johnny? – beszélt el a gyerekei feje fölött. – Elrontottam az alakomat ezek miatt a hálátlanok miatt. Most láthatod, miért iszok. – Lenézett Mungóra. – Menj, és várj meg amott, egy perc múlva odamegyek hozzád.
– De…
– Dolgozom. Menj, és ülj le.
Ma-Mau nem hagyhatta ott mindjárt a falatozót, hogy beszéljen velük, de a kezükbe nyomott két porhanyós szalonnás-hurkás szendvicset meg egy-egy pohár teát. Mungo látta, hogy a nővére habozik, mielőtt elfogadja. A kinyitható asztal fényes volt az esőtől, de az utánfutó fölfogta a szél nagyját. Mungo szárazra törölt egy helyet, hogy Jodie leülhessen. Tartogatták a forró teát, és igyekeztek némi meleget tölteni magukba a szívószálon át. Rózsaszín pulóver szegélye látszott ki Jodie kabátujjából. Amikor nem nézett oda, Mungo meghúzta, és beleakasztotta az ujját a laza öltésekbe. Zúgott mellettük a késő esti forgalom.
Mungo igyekezett nem nézni az anyák szemébe, akik a meleg Saabokból nyújtogatták a nyakukat.
– Jodie – kockáztatta meg óvatosan –, próbálj a jó dolgokra emlékezni, rendben? Ő nem teljesen rossz. – Jodie rámeredt. Mungo folytatta, ujjain számlálva elő anyjuk jó tulajdonságait: – Vicces. Nem mindig akar az lenni, de mégis. Nem tart haragot, és nem lovagol a hibákon. Nagyon ritkán nyaggat minket. Ő… – Megakadt. – Mi is az a szó, ami „r” betűvel kezdődik? Tudod, mikor kiütnek, és te megint fölkelsz?
Jodie nem tétovázott:
– Rohadt, reves, ritkán józan, rém önző?
Mikor az éjszakai műszak reggelizői elfogytak, Ma-Mau kilépett a kis lakókocsiból. Semmiben sem hasonlított a csemetéire. A Hamilton gyerekek barnasága az apjuk fekete ír beütéséből jöhetett. Mungo sohasem látott fényképet a férfiról. Egyszer ezt ígérte egy előhívatlan filmtekercs, amely a konyhafiókban hányódott, de Ma-Maunak sohasem sikerült megtalálnia. Az anyjuk alacsonyabb volt Jodie-nál – mezítláb mindössze öt láb –, de egérszínű fürtjeit föltornyozta a feje tetején, hogy magasabbnak érezze magát. Vékony csontú és finom vonású volt, éles, zöld szemmel. Sápadtabb bőrű a gyerekeinél, látszólag törékeny, de ez csak a felszínt alkotta.
Zsíros kötény volt rajta, alatta rövidre vágott farmer meg egy vadonatúj, fehér sportcipő, mutatós Nike suhintással az oldalán. Ma-Mau észrevette, hogy megbámulják ezt a luxust.
– Na, hát fáj a hátam, hogy egész nap a forró rostély mellett állok.
Átlátszó műanyag pohár volt nála, olvadt narancsszínnel ragyogott benne az Irn-Bru üdítő.
Valami kesernyés, alkoholos illat járult hozzá, az eső ellenére erős orvosságszag érződött rajta.
Jodie már egy asztalból kiálló szálkát csipkedett.
– Mióta dolgozol itt? – Mungo azt gondolta, ez biztonságos kezdet a beszélgetéshez.
– Nagyjából két hete. – Ma-Mau leült Mungo mellé, és meggyújtott egy vizes cigarettát, pedig úgy nézett ki, hogy nem fog meggyulladni. – Jocky ismer egy Ella nevű kövér liverpoolit. A Nagy Ella, egy egész flottája van ezekből az utánfutókból, és keresett valakit az éjszakai műszakra.
– Ki az a Jocky? – kérdezte Mungo.
Ma-Mau megigazította a nyakába lógó haját; a dauerja elnyűttnek és lazának tűnt. Mungo arra gondolt, a haj sokat nőhet pár hét alatt.
– Jocky az új fiúm – bökte ki. – Zálogüzlete van lent a Trongate-nél. Ó, majd ha megismeritek! Príma ember, egy gömbölyű kis Nicolas Cage jut róla az ember eszébe. Nagyon szeret kajálni. – Kisimította Mungo haját a homlokából. Szerette látni, egy csinos és mostanáig romlatlan darabot belőle és a Nagy Ha-Hából. Aki nem olyan kemény, mint Hamish, és nem olyan fárasztó, mint Jodie. – Akarsz egy Commodore 64-est? Jocky tud szerezni, ha akarod.
Mungo megrázta a fejét. Nem akart számítógépet.
Ma-Mau az asztalon tartotta a kezét. Észrevette, hogy Jodie a körmeit nézi. Festetlennek látszottak az utcai világításban, de ahogy megmozdította az ujjait, Mungo látta, hogy gyöngyházasan csillognak.
– Tetszik? – kérdezte Jodie-t. – Úgy éreztem, a Raspberry Beret kicsit öregít. Az összes fiatal csitri ezt az átlátszó árnyalatot viseli napközben. Egy kis időbe tellett, amíg megszoktam, de azt hiszem, simább, fiatalosabb. Nem?
Jodie olyan merőn nézte az anyját, hogy az Mungóhoz fordult, és megkérdezte, nincs-e valami az arcán.
– Vele élsz? Azzal a Jockyval? – kérdezte Jodie. – Úgy értem, gondolom, hogy igen, de miért?
– Miért ne? Jézusom, Jo-jo! Még csak harmincnégy éves vagyok! – Mungo tudta, hogy a nővére utálja, ha így szólítják, azt mondta, egy táncoló majomhoz illik. – Pár hónap múlva tizenhét leszel. Én a te korodban Hamisht szoktattam bilire. Mi rossz van ebben? Jocky rendesen bánik velem, kínai étterembe visz… előétel meg főfogás.
– Rákszirom is? – kérdezte Mungo.
– Aha. Meg sült banán, ha akarom. – Ma-Mau ismét Jodie-hoz fordult. – Meg kell próbálnom kipréselni az életből egy kis boldogságot, amíg még lehet.
Jodie az asztal fölött Mungo felé bólintott. Az arca nedves volt az esőtől, amitől viaszos fényt kapott, és riasztóan nyugodt volt.
– Ő még csak tizenöt. Még nem nevelted föl a kölykeidet, te önző vénség.
Megint kezdődik. Ez az elkeseredett küzdelem Jodie és Ma-Mau között Mungo miatt. Örökre a közepén érezte magát. Bármelyik pillanatban térdre rogyhatnak mind a ketten, és elkezdhetik magukhoz csalogatni egy darab sózott sonkával, mint egy kutyát.
– Na, hagyjál békén. Tudjuk, hogy imádod a kis háziasszonyt játszani.
Behorpadó arccal szívta a cigarettát. Mungo Jodie lábát kereste az asztal alatt, a lába közé fogta a bokáját, hogy ott tartsa.
– Nézzétek, most van egy kis pénzem – mondta Ma-Mau. – Nem sok, de valamennyi.
– Az új sportcipőt hallották csikorogni. – Hazanézek, és kifizetem az összes számlát. Lemehetünk a Duke Streetre, és kitölthetjük együtt a csekkeket. Annyi csokis sütit kaphattok, amennyit akartok. – A tenyerébe vette Jodie kezét. Jodie mindjárt behúz neki egyet, gondolta Mungo. – Egy kis ideig még egyedül kell boldogulnotok. Csak amíg látom, mire jutunk Jockyval.
Olyan késő lett, hogy már korán volt. A járdaszegély mellett új sor képződött fekete taxikból. Elődöcögtek az áramló forgalomból, és Mungo látta, hogy megkönnyebbülten megbillennek, ahogy a pocakos sofőrök lelépnek az esős járdára.
– Meglátogathatunk? Megnézhetjük, hol élsz most?
Érezte, hogy az arca egyik fele kezd fellázadni.
Ma-Mau a vállára fektette az állát. Ágaskodott, hogy megcsókolja a rángó járomcsontját.
– Nem, fiam. Most nem.
A válasz nem volt elég jó Jodie-nak.
– Hogyhogy?
Ma-Mau előrehajolt, és megpaskolta Jodie kezét, amitől az összerezzent.
– Nők egymás között, te még nem tudhatod, milyenek a férfiak, de én meg akarom könnyíteni neki. Még túl korai, hogy zűrös legyek neki, hogy terheljem.
– Terheld?
– Egy nap majd megérted. Egy kicsikét még lazán akarom tartani, ennyi az egész. – Amikor fölkelt, hogy kiszolgálja az embereket, megint kigombolta a blúza két felső gombját.
– Ki kell várnom az alkalmas pillanatot, amikor megmondhatom Jockynak, hogy kölykeim vannak.
Fotó: Martyn Pickersgill / Macmillan
