Azt hihetnénk, hogy Auschwitz-Birkenauról már mindent tudunk. Túlélők és elkövetők egyaránt vallottak róla. Tudjuk, hogy a „túlélésre kiválasztottak” egy fogoly asztala előtt sorakoztak, aki egy számsort tetovált az alkarjukra. De vajon ki volt ez a fogoly?
Lale Sokolovnak hívták. Heather Morris az ő története alapján írta sikerkönyvét, melyből nemrég sorozat is készült.
Lale maga is rab volt, de munkája felruházta bizonyos kiváltságokkal, amelyeket a saját és mások túlélése érdekében használt fel. Szinte mindenütt járt a táborban, saját szemével látta a rablás és megsemmisítés teljes futószalagját. De a története mégsem a borzalmak leltárja. Itt, ebben a földi pokolban lett szerelmes, itt talált rá arra a nőre, akit mindig keresett: Gitára. Lale megfogadta, hogy túl fogja élni, akármi vár is rá, és mindent megtesz azért, hogy Gita is túlélje.
Heather Morris: Az auschwitzi tetováló (részlet)
Fordította Moldova Júlia
Előszó
Próbált nem felnézni. Kinyúlt, elvette a feléje nyújtott papírdarabot. Át kellett másolnia az öt számjegyet a fecnit tartó lány karjára. Már volt rajta egy szám, de lekopott. Lale a bal karba nyomta a tűt, rajzolt egy 3-ast, igyekezett gyengéden dolgozni. Szivárgott a vér. De a tű nem ment elég mélyre, újra meg kellett húzni a szám vonalát. A lány meg sem rezzent, pedig Lale tudta, hogy fájdalmat okoz. Figyelmeztették őket – ne mondj semmit, ne csinálj semmit.
Lale letörölte a vért, és zöld tintát dörzsölt a sebbe.
– Siess – súgta Pepan.
Lale túl lassan dolgozott. A férfiak karjának tetoválása se könnyű, állapította meg, de a fiatal lányok testének megjelölése félelmetes. Lale felnézett, és egy fehér köpenyes férfit pillantott meg, aki lassan elsétált a lányok sorfala előtt. Időnként megállt, megvizsgálta egy-egy halálra rémült, fiatal nő arcát és testét. Végül Laléhoz ért. Míg Lale a lehető leggyengédebben tartotta a tetovált kart, a férfi tenyerébe fogta a lány arcát, durván jobbra, majd balra forgatta a fejét. Lale belenézett a rémült szempárba. A lány ajka mozgott, mintha meg akarna szólalni. Lale erősen megszorította a karját, hogy megállítsa. A lány ránézett. Csitt, lehelte a fiú. A fehér köpenyes elengedte a lány arcát, és elment.
– Jól van – suttogta Lale, és nekilátott a maradék négy számjegynek: 4902.
Amikor végzett, a szükségesnél egy pillanattal tovább tartotta kezében a lány karját, és megint a szemébe nézett.
Kipréselt egy kis mosolyt, a lány egy még kisebbel viszonozta. De a szeme ott táncolt Lale előtt. Ahogy belenézett, Lale szíve mintha egyszerre állt volna le, és kezdett volna először igazán verni, dübörögve, szinte azzal fenyegetve, hogy kiugrik a mellkasából. Lenézett, mert mintha hullámzott volna alatta a föld. Újabb papírt nyomtak a kezébe.
– Siess, Lale! – súgta sürgetően Pepan.
Mire újra felnézett, a lány már nem volt ott.
Első fejezet
1942. április
Lale keresztülzakatolt a vidéken: kihúzta magát, és nem elegyedett szóba senkivel. Huszonnégy éves volt. Nem látta értelmét, hogy megismerkedjen a mellette lévő férfival, aki el-elaludt, s olykor Lale vállára hajtotta a fejét. Nem lökte el. Csak egyike volt a számtalan fiatal férfinak, akiket begyömöszöltek a marhavagonba. Mivel fogalma sem volt, hova viszik, Lale a szokásos öltözékét viselte: vasalt öltönyt, tiszta, fehér inget és nyakkendőt. Lehengerlő, mint mindig.
Megpróbálta felmérni, mekkora helyre zárták be őket. A vagon két és fél méter széles lehetett. De nem látott el a végéig, hogy megbecsülhesse a hosszát is. Megkísérelte megszámolni a vele együtt utazó férfiakat. De olyan sok fej bólogatott le-fel, hogy Lale végül feladta. Nem tudta, hány vagonból áll a szerelvény. Fájt a háta és a lába. Viszketett az arca. A borostáról eszébe jutott, hogy nem borotválkozott vagy mosakodott két napja, amióta felszállt a vagonba.
Egyre kevésbé ismert magára.
Amikor a férfiak megpróbáltak szóba elegyedni vele, igyekezett biztatni őket, tartani bennük a lelket. Itt állunk a szarban, legalább ne fulladjunk bele. Néhányan megjegyzéseket tettek a megjelenésére és a modorára. Úrfinak titulálták. – Így is hova jutottál. – Lale a megjegyzéseket egy vállrándítással elintézte, akik megbámulták, azokra visszamosolygott. Kit akarok átverni? Ugyanúgy félek, mint mindenki.
Egy fiatal férfival összenéztek, a másik feléje nyomakodott a tömegben. Páran meglökték útközben. Csak akkor a tiéd a hely, ha megszerzed magadnak.
– Hogy lehetsz ilyen nyugodt? – kérdezte a férfi. – Fegyverük van. A rohadékok ránk fogták a fegyverüket, és betereltek minket ebbe a… marhavagonba.
Lale rámosolygott.
– Én sem erre számítottam.
– Mit gondolsz, hova megyünk?
– Nem számít. És ne feledd, azért vagyunk itt, hogy a családunk otthon biztonságban legyen.
– De ha…
– Semmi „de”. Nem tudom, te sem tudod, egyikünk sem tudja. Csak tegyük, amit mondanak.
– Nem kéne megtámadni őket, ha megállunk? Túlerőben vagyunk. – A férfi sápadt arcát eltorzította a zavar és a düh. Kezét ökölbe szorítva szánalmasan a levegőbe bokszolt.
– Nekünk öklünk van, nekik puskájuk – mondta Lale. – Mit gondolsz, ki nyerné meg a csatát?
A fiatalember elhallgatott. Válla Lale mellének nyomódott, a hajából olaj- és izzadságszag áradt. Leeresztett kezét bénán lógatta maga mellett.
– Aron vagyok – mutatkozott be.
– Lale.
A körülöttük lévők is felfigyeltek a beszélgetésre, feléjük fordultak, majd visszasüppedtek gondolataikba. Közös pontjuk a félelem. Meg a fiatalság. Meg a vallás. Lale próbált nem gondolni arra, vajon mi vár rájuk. Neki azt mondták, dolgozni viszik a németek, és ő erre készül. Az otthon hagyott családra gondolt. Biztonságban. Ő meghozta az áldozatot, és nem bánja. Megtenné újra meg újra, csak hogy a családja otthon maradhasson, együtt.
Nagyjából óránként ugyanazokat a kérdéseket tették fel neki. Lale egyre fáradtabban válaszolt: – Meglátjuk. – Nem értette, miért neki teszik fel ezeket a kérdéseket. Nem bír ő semmi különleges tudással. Igen, öltönyt és nyakkendőt visel, de ez az egyetlen látható különbség közte és a többiek között. Mind ugyanabban a szakadt cipőben járunk.
A zsúfolt vagonban nem tudtak leülni, lefeküdni még kevésbé.
Két vödör helyettesítette a vécét. Ahogy megteltek, veszekedés tört ki, mindenki igyekezett minél messzebb kerülni a bűzölgő edényektől.
A vödröket felborították, a tartalmuk kiömlött. Lale a bőröndjét markolta, remélte, hogy a bepakolt ruhákkal és pénzzel kiválthatja majd magát, bármerre is menjenek, vagy legalább biztonságos munkához juthat. Talán akad olyan, ahol használhatom a nyelvtudásomat.
Szerencsésnek tartotta magát, amiért a vagon falánál talált helyet. A lécek résein át egy-egy pillantást vethetett az elsuhanó tájra. Kapkodva nyelte a friss levegőt, hogy leküzdje a rátörő hányingert. Beköszöntött már a tavasz, de az idő esős maradt, az eget vastag felhők takarták. Néha tavaszi virágokkal teli mező mellett haladtak el, ilyenkor Lale elmosolyodott magában. Virágok. Már gyerekként megtanulta a mamától, hogy a nők imádják a virágokat. Vajon legközelebb mikor adhat virágot egy lánynak? Szinte itta a látványt, a szeme előtt villogó színeket, a szellőben táncoló, vöröslő pipacsmezőt. Megfogadta, hogy legközelebb csak a szíve választottjának szed virágot. Nem is tudta, hogy ez a virág ilyen mennyiségben, vadon nő. A mamának is volt a kertben, de sosem szedte le, sosem vitte be a házba. Lale magában listázni kezdte a teendőket, a tennivalókat, ha… ha hazamegy.
Újabb veszekedés tört ki. Dulakodás. Kiabálás. Lale nem látta, mi történt, de érezte, ahogy a testek megfeszültek, egymásnak estek. Aztán csend. És a félhomályból csak ennyi hallatszott:
– Megölted.
– Szerencsés flótás – mormogta valaki.
Szegény ördög.
Az én életem túl jó ahhoz, hogy ebben a pöcegödörben végezzem.
*
Sokszor megálltak útközben, néhányszor csak percekre, máskor órákra, mindig a falvakon, városokon kívül. Időnként Lale elkapta egy-egy állomás nevét, ahogy tovazakatoltak. Ostrava, ezt a várost ismerte, a csehszlovák–lengyel határ környékén fekszik; Pszczyna, igen, akkor ez tényleg Lengyelország. És a kérdés, amire nincs válasz: vajon hova mennek? Lale az utazás alatt jórészt elmerült gondolataiban.
Pozsonyi élete, a munkája, a lakása, a barátai jártak a fejében. Persze leginkább a barátnői.
Megint megállt a vonat. Szuroksötétség vette körül őket, a felhők teljesen eltakarták a holdat és a csillagokat. Vajon ez a sötétség a jövőjüket jelzi? Ami van, az van csak. Amit látok, hallok, aminek most, ebben a pillanatban érzem a szagát. Lale csak magához hasonló férfiakat látott, fiatalokat, akik az ismeretlen felé tartanak. Hallotta az üres gyomrok korgását, a kiszáradt légcsövek reszelését. Vizelet és ürülék szagát érezte, túl régóta mosdatlan testek kipárolgását. Mindenki igyekezett kihasználni, hogy nem dobálja őket a haladó vonat, és pihenhet kicsit, nem kell megküzdeni a talpalatnyi helyért. Most már több fej is a vállára hanyatlott.
Éles hangok hallatszódtak pár vagonnal hátrébbról, és egyre közeledtek. Az ottaniak megelégelték, megpróbálkoztak a meneküléssel. Lale hallotta, ahogy a férfiak a vagon deszkafalának rontottak, a kongást, mely csak a vécének használt vödörtől származhatott. A zavargás továbbterjedt, és mindenkit elért. Nem telt bele sok idő, minden vagon zengett, belülről feszegették őket.
– Segíts, vagy tűnj el innét – kiáltotta egy nagy darab ember Lalénak, és a vagon falának rontott.
– Kár a gőzért – jegyezte meg Lale. – Ha ezeket a falakat be lehetne törni, akkor a tehenek már megtették volna, nem?
Páran abbahagyták az erőlködést, mérgesen Lale felé fordultak.
Megemésztették, amit mondott. A vonat továbbzötyögött. Talán azok, akik feleltek értük, úgy döntöttek, a mozgás véget vet a zavargásnak. A vagonok elcsitultak. Lale lehunyta a szemét.
*
Amikor Lale hírét vette, hogy a kisebb települések zsidó lakosságát összegyűjtik, és dolgozni viszik Németországba, visszatért szülei házába a szlovákiai Korompába. Tudta, hogy a zsidóknak már nem engedélyezik, hogy dolgozzanak, üzleteiket elkobozták. Majd’ négy héten át Lale otthon segített, apjával és bátyjával együtt megszerelték, amit kellett, ágyakat barkácsoltak kis unokaöccseinek, akik kinőtték a bölcsőjüket. A húga volt az egyetlen kenyérkereső a családban, varrónőként dolgozott. Titokban ment a munkába, hajnal előtt és sötétedés után. A főnöke vállalta a kockázatot a legjobb emberéért.
Egyik este egy hirdetményt hozott haza, a főnökét megkérték, hogy tegye ki a kirakatba. Az állt rajta, hogy minden egyes zsidó család adjon át egy tizennyolc éves vagy ennél idősebb fiúgyereket, hogy a németeknek dolgozzon. Elérte végül Korompát is az, amiről a suttogás és a pletyka szólt, ami más városokban történt. Úgy tűnt, a szlovák kormány egyre mélyebben behódol Hitlernek, megadnak neki bármit, amit csak akar. A hirdetmény vastag betűvel hívta fel a figyelmet, hogy
ha egy családban ilyen korú gyermek él, és nem adják át, akkor az egész családot koncentrációs táborba viszik.
Max, Lale bátyja azonnal közölte, hogy ő megy, de Lale hallani sem akart róla. Maxnak felesége volt, és két kicsi gyereke. Szükség volt rá otthon.
Lale jelentkezett a transzportra a helyi hatóságoknál Korompában. Az ügyét intéző hivatalnokokkal valaha baráti kapcsolatban volt, egy iskolába jártak, családjaik ismerték egymást. Lalét Prágába küldték, hogy jelentkezzen a kijelölt hatóságnál, és várja a további utasítást.
Fotó: Sky Showtime
