Nina Dean harmincas éveinek első felét tapossa, sikeres gasztroíró, szeretik őt a barátai és a családtagjai, új lakásba költözött, a város másik kerületébe. Amikor találkozik Maxszel, az elbűvölő romantikus hőssel, aki az első randin közli vele, hogy feleségül fogja venni, Ninának úgy tűnik, minden terv szerint megy.
Az új kapcsolat a legjobbkor jött - mióta betöltötte a harmincat, messze nem érezte magát olyan jól a bőrében, mint arra előzőleg számított. Bármerre nézett, a dolgok az idő múlására, a lehetőségek fogyatkozására emlékeztették. A baráti szálak meglazultak, az ex-pasik továbbléptek, és, ami a legrosszabb, mindenki távoli kertvárosokba költözött. A szülők se jelentenek támaszt, Nina apja lassan átadja magát a leépülésnek, az anyja meglepő frizurával és ruházattal kísérletezik.
Tényleg Max lenne a megoldás?
Dolly Alderton: Szellemek (részlet)
Előszó
A születésem napján, 1986. augusztus 3-án, a Wham! „The Edge of Heaven” című száma volt az első a slágerlistán. Amióta csak az eszemet tudom, hagyománnyá vált, hogy amint felébredtem, ez a szám üvöltsön a hangszórókból a legnagyobb hangerőn. Gyerekkorom születésnapjaira George Michael markáns „yeah, yeah, yeah” hangján keresztül emlékszem, ahogy a szüleim ágyán ugrálok pizsamában, és színes tortadarával megszórt kenyeret eszem reggelire. Ezért lett a második nevem George – Nina George Dean. Ez megkeserítette az ifjúságomat, amikor a lapos mellem és határozott vonalú állkapcsom már épp eléggé fiús külsőt kölcsönzött nekem anélkül is, hogy egy öregedő popsztárról neveztek volna el. Felnőttkoromban azonban mindez átértékelődött, mint minden gyerekkori furcsaság és kellemetlenség, és az önéletrajzom izgalmas részévé vált. A fura második név, a születésnapi reggeli, a margarinnal vastagon megkent kenyér, amit aztán a színes tortadarába mártottak fejjel lefelé – mindez felfűzve megalkotta az én egyedi mitológiámat, amit aztán egy nap majd zavart büszkeséggel mesélek el adásidőben a kíváncsiak számára.
Kínos furcsaságok + idő = impozáns különcség.
A harminckettedik születésnapomon, 2018. augusztus 3-án, megmostam a fogam és az arcom, miközben a nappaliban a „The Edge of Heaven” üvöltött a hangszórókból. A nap hátralevő részét egyedül töltöttem, és olyan dolgokat csináltam és ettem, amiket a legjobban szeretek. Reggelire buggyantott tojást ettem pirítóssal. Harminckét éves koromra teljes magabiztossággal kijelenthetem, hogy három dolgot tudok hibátlanul kivitelezni: bárhová képes vagyok öt perccel a megbeszélt idő előtt megérkezni; fel tudok tenni speciális kérdéseket olyan társasági helyzetekben, amikor semmi kedvem elmerülni egy beszélgetésben, és tudom, hogy így a másik fél viszi majd a beszélgetést (Hogy jellemeznéd magad, inkább introvertált vagy extrovertált vagy? A szíved vagy az eszed irányít? Felgyújtottál már valaha valamit?); és tökéletes buggyantott tojást tudok készíteni.
Megnéztem a mobilomat, ahol a szüleim vigyorgó képét találtam, amint boldog születésnapot kívánnak. A legjobb barátnőm, Katherine, WhatsAppon küldött egy videót a totyogós lányáról, Olive-ról, aki egy „Bulldog szülinapot, Nínó néni”-t sivít (még mindig nem tudja eltalálni a helyes kiejtést, hiába gyakorlom vele minden alkalommal). Meera barátnőm egy gifet küldött egy hosszú szőrű macskáról, mancsában egy martinival, a következő üzenettel: „Már alig várom az estét, szülinapos csajszi!!!”, ami azt jelenti, hogy tizenegy előtt már biztosan ágyban lesz.
Ez történik, amikor a gyerekes emberek túlságosan ráizgulnak egy bulizós estére
– kimerítik magukat az izgatott várakozásban, nagy bátorsággal ugranak fejest az estébe, majd lámpalázasak lesznek, és végül két korsó után hazamennek.
Elsétáltam Hampstead Heathre, és úsztam egyet a Ladies’ Pondban, a csak hölgyeknek fenntartott tóban. A harmadik körnél eleredt az ártalmatlan nyári eső. Imádok esőben úszni, és tovább is úsztam volna, ha a matróna külsejű vízimentő ki nem parancsol „biztonsági okok” miatt a vízből. Mondtam neki, hogy ma van a születésnapom, és abban reménykedtem, hogy ezzel kapok egy soron kívüli bónuszkört, de közölte velem, hogy ha villámlani kezd, akkor az egyenesen belém fog csapni a nyílt vízen, és „ropogós szalonna” lesz belőlem, amit ő nem hajlandó eltakarítani – akár a születésnapom van, akár nem.
Délután hazamentem az új lakásomba, az első otthonomba, amit én vettem. A lakás kicsi volt, csak egy hálószoba és nappali, Archway városnegyedben, egy viktoriánus ház első emeletén. Az ingatlanügynök nagyvonalú leírása a lakásról azt ígérte, hogy „meleg, excentrikus és felújítandó” – a padlószőnyeg színe pont ugyanolyan volt, mint a neszkávé granulátuma, a nyolcvanas évekbeli barackszínű csempés fürdőszoba egy elhanyagolt bidével bővelkedett, és a fenyő konyhabútor két szekrényajtaja is törött volt. Biztos voltam benne, hogy annyi ideig tartana összeszedni a pénzt a felújításra, ameddig csak ebben a lakásban élek, mégis szerencsésnek éreztem magam minden reggel, amikor felébredtem, és felnéztem a mennyezet kavargó örvényeket mintázó vakolatára. Sosem gondoltam volna, hogy valaha megengedhetek magamnak egy lakást Londonban
– már ennek a valaha elérhetetlen álomnak a megvalósulása is életem legszebb helyévé varázsolta ezt a helyet.
Két szomszédom volt: egy idős özvegy, Alma, aki fölöttem lakott, és akivel a folyosón lefolytatott csevej a hogyan termesszünk paradicsomot az ablakpárkányon lévő virágládákban, pont ugyanolyan pompás volt, mint a megmaradt házi fasírtokból álló bőséges adománya; és egy férfi a földszinten, akivel még nem találkoztam, noha már egy hónapja itt lakom, pedig már számos próbálkozást tettem a bemutatkozásra. Kopogok, de nincs válasz. Alma azt mondta, hogy ő sem beszélt még vele, de egyszer beszélt a férfi lakótársával, egy hölggyel, a ház villanyórájáról. Mindig csak hallottam a lenti szomszédot – délután hatkor megjött a munkából, és gyakorlatilag semmi neszt nem lehetett hallani, egészen éjfélig, amikor nekiállt főzni, megette a vacsoráját és tévét nézett.
A lakásra a pénzt a megtakarításaimból kapartam össze, amit az első könyvem – Kóstoló – jogdíjából és a második szakácskönyvem – Az apró konyha – jogdíjelőlegéből raktam félre. A Kóstoló egy szakácskönyv volt, amelyet a családi ebédek, a barátaim, az egyetlen hosszú távú kapcsolatom, az utazásaim és a kedvenc séfjeim inspiráltak. A recepteket emlékek sora kötötte össze. A könyvön átívelő téma arról szólt, hogy hogyan alakult ki a saját ízlésem, hogyan alakították az életszemléletemet a kulináris tapasztalatok – mit szerettem, és mi töltött el megelégedettséggel. Elmeséltem, hogyan próbáltam egyensúlyozni az esti és hétvégi munkám között, amikor egy vacsoraklub tulajdonosa és középiskolai angoltanár voltam egy időben, és végül hogyan tudtam annyit félretenni, hogy otthagyjam az utóbbit, hogy főállású szakácskönyvíró legyek. Érintettem a kapcsolatomat, majd végül a baráti szakításomat az első és egyetlen pasimmal, Joe-val, aki támogatott abban, hogy magunkról is írjak.
A könyv meglepő módon sikeres lett,
és folyományaként kaptam egy rovatot egy újság mellékletében, számos lélekölő, ámde bankszámladuzzasztó partneri kapcsolatot élelmiszeripari cégekkel, valamint egy szerződést további két szakácskönyvre.
Az apró konyha, amit épp most fejeztem be, arról szólt, hogyan tanultam meg főzni és vacsorákat adni egy bérelt szoba-konyhás stúdiólakásban, ahol nem volt spejz, a sütő akkora volt, mint egy Fisher-Price játék tűzhely, és magát a tűzhelyet egy darab rezsó szolgáltatta. Ez volt az első önálló otthonom azóta, hogy Joe-val szakítottunk. Jobban szeretek a harmadik könyvemről beszélni, egy átmenetileg még cím nélküli projektről, ami idény szerinti főzésről és evésről szól, és ami még az ajánlattevés stádiumában van. A sokéves írói tapasztalat megtanított arra, hogy egy munkának a legjobb verziója az, amikor még csak egy ötlet, és ennélfogva még tökéletes.
Eresztettem egy fürdőt magamnak, és beindítottam egy iTunes lejátszási listát, aminek a húszas éveimben „Bulizásra hangolva” volt a címe, de az utóbbi években átneveztem „Szórakozásra hangolvá”-ra, hogy ezzel is alátámasszam, most már abbahagytam a meggondolatlan testi élvezeteket, és inkább az átgondolt, tudatos gyönyöröket keresem. A dalok listáját még elsőéves egyetemista koromban úgy állítottam össze, hogy megfelelő hangulatba hozzanak, amíg a bulizós estére készülődöm, és pont annyi ideig tartson, mint amennyi ideig a csinosítási rituálém, amelyet az elmúlt tizenöt évben minden alkalommal végigcsináltam: hajmosás, fejjel lefelé hajszárítás, hogy ezzel tíz százalékkal dúsabbnak tűnjön, bajuszszálakat kitépdesni, két réteg szempillafesték, második pohár ital, belesétálni kétspriccelésnyi parfümbe – mire az utolsó előtti számhoz ért a lista („Nuthin’ but a »G« Thang”), már egy taxi várt odakint, amíg én a mosogató fölött miszlikbe vagdostam az eldobható borotvával a lábamat, mert azt persze elfelejtettem leborotválni zuhanyozás közben.
A hajam újra a természetes sötétbarna színében pompázott, és vállig ért a frizurám. Nemrég kiegészítettem egy frufruval, hogy elrejtsem mögé a homlokomon megjelent ráncokat, amelyek ugyan még csak olyan halványak, mint a selyempapír gyűrődései, de annyira azért észrevehetőek, hogy zavarjanak. Szerencsére ezzel időt spóroltam a sminkelésnél. Az arcom sosem viselte jól a sminket. Hálás voltam érte, mert már így is úgy gondoltam, hogy a csinosítás túl sok időt vesz igénybe, persze ez folyton gyötörte a lelkem feminista felét, akárcsak az, hogy egy kicsit sem érdekelt a barkácsolás vagy a sport.
Néha, amikor magam alatt voltam, akkor szerettem kiszámolni, hogy ha nyolcvanöt éves koromig fogok élni, akkor hány percet fogok még életem során a bajuszszálak kitépkedésével tölteni,
és belegondoltam, hogy ez alatt az idő alatt vajon hány nyelvet tanulhattam volna meg.
Egy elöl magasan záródó, hátul kivágott fekete ruhát vettem fel a születésnapi bulimra. Nem volt rajtam melltartó, pusztán azért, hogy megmutassam, nincs szükségem rá, ami sovány vigasz azért, hogy ennyire kicsi a mellem. De egyáltalán nem zavart – már nagyjából teljesen közömbössé váltam a testem iránt. Igencsak dühítő módon, a méretem 39-es, ehhez 163 centi magas vagyok, és boldog, hogy a nagy fenekek újra divatba jöttek, olyannyira, hogy most már két kategóriát is megtöltünk bármelyik pornóstreamelő platformon.
Számos embert nem hívtam meg idén a születésnapomra. Elsősorban a volt barátomat. Szerettem volna, ha ott van Joe, de ha meghívom Joe-t, akkor az azt jelenti, hogy a barátnőjét, Lucyt is meg kell hívnom. Lucy eléggé ártalmatlan volt, annak ellenére, hogy volt egy tűsarkú formájú retikülje, de Lucy mindig úgy érezte, hogy vannak ki nem mondott dolgok köztünk. Miután megitta a három pohár különleges rozéját („Ez ugye rosato?”, kérdezi az elgyötört pultost, ő volt a 134. fehér nő, aki ugyanezt kérdezte aznap), mindent meg akarna beszélni. Megkérdezné, hogy van-e valami gondom vele, vagy érzek-e valami kínosat kettőnk között. Elmondaná, hogy mennyire fontos vagyok Joe számára, és hogy ő milyen különlegesnek tart engem. Egy csomószor megölelgetne, és egyre csak ismételgetné, hogy reméli, hogy barátok leszünk. Legalább ötször találkoztunk már, már több mint egy éve járnak Joe-val, mégis úgy gondolja, hogy meg kell beszélnünk dolgokat társasági összejövetelek eldugott sarkaiban. Sokat gondolkoztam rajta, hogy miért csinálja ezt, és eléggé nagyvonalúan, arra a következtetésre jutottam, hogy Lucy egy olyan nő, aki túl sok előre megrendezett reality tévéműsort nézett. Nyilvánvaló volt, hogy úgy érezte, egy buli addig nem buli, amíg két koktélruhácskás nő meg nem fogja egymást kezét és ki nem jelenti: „Miután lefeküdtél Ryannel, már nem szerettelek a barátnőmként, de mindig szeretni foglak mint nővéremet.”
Összesen húsz vendég jött el a sörözőbe, a legtöbbjük egyetemi barát, páran a gimiből, régi kollégák, és néhányan, akikkel jelenleg együtt dolgozom. Volt még pár barát, akikkel évente pontosan kétszer találkozom – egyszer az ő szülinapi bulijukon, egyszer az enyémen
–, és volt egy kölcsönös megegyezés abban, hogy bár a barátságot nem akarjuk elengedni,
azért abszolút semmi érdekünk abban, hogy ezeken az évente kétszeri találkozásokon kívül még beiktassunk továbbiakat is. Ezt a ki nem mondott egyezséget pont ugyanannyira találtam szomorúnak, mint vidámnak.
Az etikett azt kívánta, hogy meghívjam a partnereket és házastársakat is. Ezek főképp jószándékú férfiak voltak, akikkel kapcsolatban már rég feladtam, hogy a jólneveltség bájcsevegésbe kényszerítsen velük. Tudtam, hogy az estét azzal fogják tölteni, hogy az asztal mellett üldögélnek, kortyolgatják a korsó sörüket, és a „boldog szülinapot”-on kívül mást nem fognak nekem mondani, amikor elhaladnak mellettem a WC-re menet. Ez egészen addig lesz így, amíg fáradtak és nyűgösek nem lesznek, és rá nem kényszerítik a barátnőjüket, hogy menjenek már haza. Egészen lenyűgöztek azok a férfiak, akiket a barátnőim kiválasztottak, hogy összekössék velük az életüket, különösen, ahogy egymással kommunikáltak. Amikor Joe-val jártam, a barátai barátnőivel és feleségeivel minden alkalommal olyan volt, mintha egy óvóhelyen bújnánk össze. Beszélgettünk, meghallgattuk egymást, megismertük egymást, lassanként közel kerültünk egymáshoz minden egyes alkalommal, amikor a barátainknak köszönhetően kapcsolatba kerültünk egymással. Az évek alatt ennek pont az ellenkezőjét vettem észre egy csapat férfi partneren, amikor kénytelenek voltak összejönni. Újra és újra azt figyeltem meg, hogy a legtöbb férfi azt gondolja, hogy akkor jó egy beszélgetés, ha tényeket és információkat oszthat meg a többiekkel, amiket azok még nem tudtak, vagy elmesélhetnek egy érdekes anekdotát, vagy ötletet, tanácsot adhatnak egy közelgő projekthez, vagy csak úgy általában rajta hagyhatják a nyomukat a beszélgetésen, mintha csak körbepisiltek volna egy fát. Ha egy este folyamán többet tanultak, mint amennyit tanítottak, akkor utána letörtek voltak; mintha a buli nem lett volna sikeres vagy nem lettek volna jó formában.
A legjobban a közhelyes közös kapcsolódási pontokat kedvelték. Figyeltem, ahogy ezt művelik minden egyes barátnőm születésnapi buliján – egy közös gondolatot vagy élményt kerestek, hogy aztán azonnal érezzék a kapcsolatot a sorstárs férfival, anélkül hogy egy kicsit is megerőltetnék magukat, hogy megismerjék vagy megértsék a másikat. Mint például: Aha, igen, a tesóm is a Leedsi Egyetemre járt. Te hol laktál? Most viccelsz? Uramisten, szóval, tudod, hogy hol van a Silverdale Road a közért mellett? Pontosabban a közérttől balra. Azaz. A tesóm barátjának a barátnőjének volt ott egy háza! Milyen kicsi a világ! Voltál ott a sarki kocsmában? A King’s Armsban? Nem? Muszáj elmenned legközelebb, nagyszerű söröző, tényleg tuti egy hely!
Az egyetlen partner, akit imádtam, az Gethin volt, Dan pasija, akivel már az egyetem óta barátok voltunk. Mindhárman közel álltunk egymáshoz, és életem legvadabb éjszakáit és legcsodálatosabb nyaralásait töltöttem velük. Az igazság azonban az, hogy nemrég csalódnom kellett bennük. Mindig is úgy gondoltam, hogy számíthatok Danre és Gethinre, hogy fittyet hánynak a hagyományokra, de az ismeretségi körömben ők kezdték el a legkonvencionálisabb döntéseket hozni.
A kapcsolatukat „bezárták”, ami igazi csalódás volt számomra, mivel a kölcsönös szexuális kicsapongásaik elképesztő sztorikat eredményeztek,
és az ismerőseim között ők voltak az egyetlen sikeres példái a nem monogám kapcsolatoknak. Megalkottak egy hihetetlenül komplikált alkoholmegtartóztató beosztást, ami azt jelentette, hogy csak bizonyos hétvégéken ihattak, más hétvégeken nem, és hét közben egyáltalán nem. Már nem jártak sehová, mert mindig épp félretettek pénzt valamire. Épp elkezdték az örökbefogadási procedúrát. Vettek egy háromszobás lakást Bromley-ban.
