"Nagyon sokáig nem igazán tudtam megfogalmazni magamnak, hogy milyen is volt ez az egész. Aztán egyszer egy könyvben olvastam egy jó metaforát: egy dinoszaurusz ott ül a nappali közepén, és tilos tudomást venni a létezéséről. És tényleg: tökéletesen visszaadja az érzést. Ott az a behemót valami, egyáltalán nem illik oda, csattogtatja a fogait, kapkod a körmeivel. A gyerek legszívesebben sírna és menekülne, de megbénítja a tapasztalat, hogy a felnőttek úgy viselkednek, mintha minden rendben lenne. Pontosan ilyen érzés egy alkoholista szülő mellett felnőni."
A szenvedélybeteg szülők gyermekei úgy élik túl a megterhelő családi légkört, hogy nem éreznek, nem bíznak és nem beszélnek arról, ami otthon történik.
A továbblépés útja lehet, hogy (ha beszélni nem is) írni kezdnek arról, ami számukra a mindennapokat jelentette. Ez a történet sokak, sokunk számára lehet ismerős, akár biztatást is jelenthet, hogy magunk mögött hagyjuk a hármas szabály bénítását.
Mattik Dora: Dinoszaurusz a nappaliban (részlet)
Azt hiszem, az emberek szeretik népmeseként megélni a valóságot. Így születnek a családi legendák. Apám családjának is megvolt a maga meséje a szép szőke lányról, a bátor hercegről, a gonosz sárkányról, meg persze a mindenek felett álló tisztességről és szeretetről. Egyszer volt, hol nem volt, élt valahol Marosvásárhelyen egy gyönyörű gimnazista lány, aki a második világháború évei alatt tanárai ösztönzésére, hazafias felbuzdulásból levelezni kezdett az orosz fronton harcoló katonákkal. Köztük volt a jóképű, tehetséges kezdő mérnök. A két fiatal a leveleken keresztül egymásba szeretett, a fiú a szabadsága alatt először nem a szüleihez sietett, hanem meglátogatta a lányt Erdélyben. A háború után azonnal összeházasodtak. A történetbe itt bekerülnek olyan toposzok, mint a szegény, de szép lány, aki a menekültszállásról lótakarókból varrt kabátban érkezik az ifjú vőlegényhez. Van még egy gonosz, ármánykodó anyós, aki már kiszemelte egy gazdag és dúsan termő szőlőföldeket birtokló család leányát a fia számára. Ám győz a szerelem: a fiatalok egybekelnek. Drámai fordulat: a történelem közbeszól. A férj bátor kiállása miatt üldöztetésben részesül a Rákosi-rendszerben, karrierje kettétörik, sportolói pályafutását ellehetetlenítik. Mindez nem töri meg őket, boldogságban, elveikhez ragaszkodva élnek tovább, és nevelik gyönyörű és tehetséges gyermekeiket. Holtomiglan-holtodiglan.
Ez nagyapám és nagyanyám, apám szüleinek a története.
Nagyon későn, negyvenéves fejjel tudtam meg, hogy szülővárosom református lelkésze hosszú évekig mesélte jegyesoktatásokon a nagyszüleim történetét, illő példát állítva a házasulandó fiatalok elé. Van ebben a mesében sok igazság, legfőképpen nagyapám szakmai-sportolói tönkretételéről. ’47-ben, vagy talán inkább ’48-ban mérnökként egy szakmainak álcázott, de valójában politikai színezetű megbeszélésen vett részt városa vezetőségével. Ebben a minőségében mondott valamit, aminek igen súlyos következményei lettek. Az eset után el kellett hagynia a mérnöki pályát, közölték vele, hogy tekintse semmisnek a londoni olimpiára szerzett kvalifikációját, és a hatvanas évek végéig megfigyelték. A börtönt csak – a rendszer számára hasznos – sportszervezői tevékenysége miatt úszta meg.
Az igazság az, hogy – a mesével ellentétben – nagyapám lelkileg felőrlődött. Időnként hónapokra otthagyta a családját, még nagyanyám sem tudta, hová ment. Állítólag félt, a letartóztatás elől menekült. Pszichésen leépült, paranoiát diagnosztizáltak nála, egy ponton megpróbált öngyilkos lenni. Felvágta az ereit, és beült egy kád forró vízbe, nagymamám talált rá. Ezekről a dolgokról nem igazán lehetett nyíltan beszélni, csak a „suttogó propaganda” szólt róla, mi szerint „nagyapádat tönkretették a kommunisták”. A rendszer valóban elbánt vele, tény, hogy olyan igazságtalanságok érték, amik miatt az élete véglegesen kifordult szép ívű pályájáról. Viszont úgy sejtem, a valóság bonyolultabb.
Nagyapám évekig volt kint az orosz fronton, egyike volt azoknak, akik visszajöttek a Don-kanyarból.
Nagymamám helyette mesélte el egyszer, hogy a visszavonulásnál az egyik bajtársa leült a földre, feladta. Nagyapám megpróbálta rábeszélni, hogy álljon fel, menjen tovább, de hiába. Megrázta, majd ököllel ütötte, rúgta a másikat, hogy az folytassa az útját. Semmi nem használt, így nagyapám továbbindult a háborús beszámolókban olyan sokszor emlegetett végtelen orosz hómezőkön. Többet nem tudok arról, mi történt nagyapámmal a háborúban. A gyerekkora szintén sötét folt. De az ő szüleinek (az én dédszüleimnek) is bizonyosan megvan a maga története, a mindenki előtt vállalt és az elhallgatott egyaránt, amiből sok minden következhet nagyapám személyiségére vonatkozóan.
****
Már gyerekfejjel tudatosult bennem, hogy a szüleim házassága egész egyszerűen rossz. Emlékszem, egyszer, még óvodás koromban, valamiféle társaságban anyám azt újságolta egy ismerősének, hogy apámmal a hétvégén színházba mennek. „Miért mentek együtt, ha utáljátok egymást?” – kérdeztem csodálkozva. Anyám zavartan nevetgélt, a másik fél reakciójára nem emlékszem. Mindegy is, a családunkban meg általában az engem körülvevő világban a gyerekek buták voltak, és butaságokat beszéltek, nem kellett foglalkozni azzal, amit mondanak.
Nagyon nehéz elképzelni anyámat és apámat, amint fiatalok, szépek, mosolyognak és boldogok együtt. Van egy fénykép róluk, huszonévesek, fogják egymás kezét, olyan tipikus tiszta tekintetű szerelmespárnak tűnnek. Az emlékeimben viszont idegesek, feszültek, kerülik a másik tekintetét és társaságát. Nem emlékszem olyanra, hogy valaha közös szobában aludtak volna. Amikor tizenéves fejjel megkérdeztem anyámat, hogy miért ment hozzá apámhoz, akkor ő a tőle megszokott sóhajtozásba kezdett, és elrebegte, hogy akkoriban apám sokat nevetett, vicceseket mondott, meg ő annyira, de annyira szerelmes volt, és ugye ilyenkor az ember nem lát, nem hall. Az eset után leszűrtem a következtetést, hogy aki szerelmes, az hülyévé válik, és én soha nem leszek szerelmes, ha az ilyen állapotot idéz elő. Apámat inkább nem kérdeztem, az is sok volt, amikor teljesen magától (alapvetően részegen) hadovált házasságának kezdeti szakaszáról. Ingerült hangon emlegette a tanítóképzős lányokat (anyám itt végzett), akik a Műszaki Egyetem (ő pedig itt tanult) köré járkáltak „férjet fogni” maguknak. Azt is többször elmondta: anyám „kierőszakolta”, hogy feleségül vegye. Szerinte anyám mindent kierőszakolt, a cigire is anyám szoktatta rá. Ez volt apám világképe: ő mindig mindent más akaratából csinált, ő mindig mindent csak elszenvedett, őt folyamatosan sodorták az események.
Azt kell mondjam, ez alapvetően igaz volt. Soha semmit nem kezdeményezett, soha semmiért nem vállalta a felelősséget. Mindig kellett valaki vagy valami, ami után ment, aki megmondta neki, mit csináljon, mi a jó és mi a rossz. Először nagyapám, aztán egy rövid ideig anyám, végül pedig az alkohol. Azt hiszem, anyám pont ezért ment hozzá. Nem bírta elviselni, ha valami nem úgy volt, ahogy ő elgondolta. Mindig mindent felügyelni akart a férje és kiváltképp a gyerekei életében, minden csak úgy volt jó, ahogy ő kitalálta. (Persze mindezt leöntötte egy felületes, kedveskedős mázzal, azt a látszatot kívánta kelteni, hogy őt a szeretet és a másik érdeke vezérli. „Jót akarok, miért nem érted?!” – ez volt a szlogenje.) Látta, hogy apámat kitűnően lehet irányítani, apámnak meg tetszett, hogy nem kell döntéseket hoznia. Aztán egy idő után mindkettőnek pont abból lett elege, ami az elején vonzónak tűnt. Anyám megelégelte, hogy apámra soha nem lehet számítani, hogy magasról tesz a gyerekeire, hogy apaként is a haverokkal tölti az idejét, apámnak meg terhes lett anyám állandó intézkedése.
Aztán volt egy pont, ami robbanáshoz vezetett, és apám inni kezdett.
****
Nagyon kevés emlékem maradt gyermekkorból, és ami van, az is sokszor töredékes, vagy összefolyik a többivel. Azt tisztán érzem, hogy ha első tizenöt évemet egyetlen képpel kellene leírni, akkor az egy görcsbe rándult gyomor lenne. Egyszer, még egyetem alatt valamiféle „személyiségtesztet” töltöttem ki. Nem igazit, hanem olyat, ami színes magazinokban található, és egyetlen haszna az unaloműzés. Volt egy olyan kérdés, hogy mi a legfontosabb üzenet, amit a családodtól kaptál. Volt A, B és C válasz, hiszen nyilván nyolcmilliárd ember felosztható három kategóriára ebből a szempontból. Hozzám egyik sem passzolt, viszont akkor beugrott, hogy a legfontosabb üzenet, amit otthonról hozok, az az, hogy én nem számítok.
Apám fiatalon tehetséges ember volt.
Kitűnően biciklizett, sakkozott, és rekordgyorsasággal rakta ki a Rubik-kockát. Kettőnk viszonyáról nagyon sokat elárul, hogy én nem tudok se biciklizni, se sakkozni, és fogalmam sincs, hogyan kell hozzákezdeni a Rubik-kocka kirakásához. Nyilván apám nem egy végtelenül frusztrált, elfojtott indulatoktól remegő embernek született, de gyerekkori emlékeimben így él. Esténként rettegve vártam, hogy mikor jön haza. Addig viszonylagos nyugalom volt, de egyből készenléti állapot lett, mihelyt meghallottuk a kulcscsörgést. Pici, lakótelepi lakásban laktunk, mindenhonnan meg lehetett neszelni, meg különben is, a fülünk ki volt hegyezve erre a zajra. A testvéremmel megijedtünk, de kötelességtudóan felsorakoztunk az ajtóban, hogy a hazatérő apának puszit adjunk, ahogy egy normális családban ez szokás. Apám elvárta ezt, én pedig a mai napig kerülöm a puszizkodást, még akkor is, ha ez esetleg sértődésre ad okot. Tömény piaszaga volt, utáltam, undorodtam ettől, de azért kötelességtudóan lenyomtam a két puszit az arcára. Mindig én, ő soha nem puszilt meg engem, át sem ölelt ez alatt a kötelező ceremónia alatt.
Ezután nem volt kötött szertartásrendje gyermekkorom estéinek. Ha szerencsénk volt, akkor apám olyan részegre itta magát, hogy elterült, és úgy maradt reggelig. Ha nem, akkor ránk okádta addigi életének minden frusztráltságát, és minden gyűlöletet, ami elsősorban anyám, de úgy általában a világ ellen forrt benne. Voltak visszatérő témák. A leggyakrabban az került terítékre, hogy anyám mekkora kurva. Ezzel párhuzamban és szoros összefüggésben számtalanszor szóvá tette, hogy én nem az ő gyereke vagyok. A nővérem kimaradt a szórásból, őt inkább elfogadta, mint engem. Az „anyátok egy kurva” és az „és én még azt hittem, van két gyerekem” mondatok jelentették az alapot. Egyszer nekem támadt azzal, hogy „csak tudnám, anyád kivel baszott össze”. Idegesen járkált a lakásban, mint egy ketrecbe zárt állat, és ököllel ütötte a szekrényeket. A nyolcvanas évek elején felhúzott lakótelepen laktunk, a lakás tele volt a klasszikus fehér színű beépített szekrényekkel. Apám akárhova ment, mindenhol volt mit püfölnie. A nővéremet úgymond „szerette” apám, amikor érzelgősre itta magát, akkor mindig őt találta meg. Röviden összefoglalva: másfajta szart kapott, mint én. Hiába, lehetetlen két gyereket ugyanúgy felnevelni.
****
Gyerekkoromban a Hókirálynő volt a kedvenc mesém. Könyv formában nem kaptam meg, mivel anyámnak éles fenntartásai voltak Andersennel szemben. Azt mondta, ezek nem gyerekeknek való történetek, túl nyomasztóak, és traumatizálnak mindenkit, aki tizennégy év alatt van. Egy Hókirálynő diafilm azért átcsúszott a rostán. Sokszor nézegettem és olvasgattam, de kizárólag az első és az utolsó kocka érdekelt, amiken leírták a tükör történetét. A gonosz manó által készített, mindent torznak és rossznak mutató tükörét, ami összetörött, aminek szilánkjai szerteszóródtak a világban. A mese szerint akinek a szívébe fúródott az üvegszilánk, annak a szíve megfagyott, és nem tudott szeretni többé, akinek a szemébe ment, az mindent eltorzítva látott azután. Olyan megnyugtató volt a tudat, hogy Kay csak az üvegszilánkok gonosz varázslata miatt hagyja el Gerdát, csak ezért választja a Hókirálynő jéghideg palotáját a rózsákkal teli padlásszoba helyett. Amikor az első diakocka szövegét vagy százszor elolvastam, gyorsan az utolsóhoz pörgettem. Gerda elsírja magát, a forró könnyek felolvasztják Kay szívét, ő is sírni kezd, és a könnyek kimossák a szeméből az üvegszilánkot, minden jóra fordul. Ezt is elolvastam újra és újra, közben pedig egyre nagyobbnak éreztem a gombócot a torkomban.
Egyszer én is írtam egy mesét. Nem önként, negyedik osztályban magyarórán kötelező feladatként kaptuk. Az én mesém egy királyról szólt, aki valamilyen torz lénnyé változott a saját lánya ostobasága miatt. A lánynak egy tündér segítségével sikerült a királyt visszavarázsolnia emberré, de ennek ára volt: a királylány örökre madárrá változott, és elrepült egy messzi országba, a hegyek közé, ott kellett élnie ezután. Az alsó tagozatos tanító nénim, az ordibálós és mindig rosszkedvű Irén néni nemcsak ötössel jutalmazta a mesét, hanem fel is olvasta az osztály előtt. Aztán besüllyesztette a füzetemet a fiókba, rátért a mondatelemzésre, majd még ugyanazon az órán leüvöltötte a fejemet valami helyesírási hiba miatt.
Már kisgyerekként érzékeltem, hogy apám iszonyatosan dühös.
Meg voltam róla győződve, hogy rám haragszik, mert én okoztam azt a rosszat, ami miatt ő inni kényszerül. Soha nem neveltek hívőnek, de ösztönösen vonzódtam a valláshoz, anélkül hogy elhittem volna: Jézus Isten fia volt, járt a vízen, létezik mennyország vagy bármi, ami tudományosan nem megmagyarázható. Ennek ellenére gyerekként rendszeresen imádkoztam, hogy Isten bocsássa meg nekem azokat a bűnöket, amiket apám ellen elkövettem, és ami miatt ő olyan szomorú, hogy innia kell. Persze fogalmam sem volt, konkrétan mit csináltam, de erre az „emlékezetkiesésre” is találtam magyarázatot. Ötödik után nyári táborba küldtek egy hétre. Egy iskolaépület osztálytermében matracokat tettek a padlóra, ezeken aludtunk. Vagy harmincan zsúfolódtunk össze, én pedig nem tudtam az esti imámat elmondani, amivel az égiek bocsánatát kértem. Lámpaoltás után nyitott szemmel feküdtem, és arra gondoltam, hogy nem szeretnék feltérdelni az imádkozáshoz, mert bárki észrevehet. Azon tűnődtem, hogy ér-e bármit az ima, ha fekve mondják el. Egy másik jelentős dolog is foglalkoztatott. A táborvezetők beszélgetéséből kihallottam valamit, amire felkaptam a fejemet. Valamilyen idegrendszeri dolgok miatt az ember nem emlékszik arra, ami hároméves kora előtt történt vele. Ez megnyugtatóan hangzott, helyre rakta a dolgokat, összeállt a kép. Akkor hároméves korom előtt kellett a nagybetűs Bűnt elkövetnem, nyilvánvalóan ezért nem tudom felidézni.
***
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy apám soha nem foglalkozott velünk, soha nem próbált a kedvünkben járni.
Csak egész egyszerűen nem ismert minket, és abban sem vagyok biztos, hogy megvoltak-e, megvannak-e azok a (korszerű és trendi kifejezéssel élve) skilljei, amik segítségével mélyen és behatóan meg lehet ismerni egy másik embert. Időnként hirtelen ötlettől vezérelve idejét és energiáját arra fordította, hogy „törődjön” a gyerekeivel. Rendszerint megvásárolt valamit, amiről azt gondolta, hogy majd örülünk neki, és szinte gyermeki lelkesedéssel adta át nekünk. Boldog volt, amikor a kilencvenes évek legelején megvette a videómagnót. Napokig (hetekig?) azt ismételgette, hogy milyen jó, hogy akkor most fel tudunk venni filmeket. Szerzett egy kamerát kölcsönbe, ez nagy szónak számított akkoriban. Kitalálta, hogy megörökíti a gyerekeit az utókornak. Nővérem fuvolázott, nekem meg nem tudtak mit kitalálni, hát énekeltem. Apám meghatódva nézte vissza a nővérem zenélését és az én vonyításomat. Óvodáskori rajzokat is őriz tőlünk, amiket időnként elővesz, és elérzékenyülve nézeget. Szerintem ilyenkor tényleg elhiszi magáról, hogy szeretett minket, és jó apa volt.
Ha az időszakosan feltörő szeretetroham idején éppen piás volt, az nagyon kínos tudott lenni. Az első számítógépünket (Commodore64 – mi más?) részegen hozta haza. Leült az íróasztalomhoz, és valahogy összerakta a gépet. Mondta, hogy milyen jó lesz most nekünk, lesz számítógépünk, nem sok mindenkinek van ilyen manapság. Tudunk vele játszani, megismerünk egy ilyen modern dolgot, mint a komputer. Egy ponton teljesen elakadt. Nem emlékszem pontosan, miről volt szó, de a számítógéphez kapcsolt, szovjet gyártmányú picinyke televízió képernyőjén valami írás villogott. Apám megakadt, ettől szemmel láthatólag egyre idegesebb lett, de nem adta fel. Csapkodta a billentyűzetet, káromkodott. Valahol azt olvastam egyszer, hogy az emberi emlékezet az illatokat tudja legkönnyebben felidézni. Akkor átható piaszag lengte be a szobát. Nem vette le a télikabátját, abban ült le bűvészkedni a Commodore-ral, szerintem a zsebében kifolyhatott némi tömény. Nagyon zavart a szag, meg az is, hogy apám ott van, de csak ültem az ágyamban, nem mertem jelezni felé, hogy inkább halasszuk holnapra a számítógép beüzemelését.
De léteztek olyan percek, pillanatok, amikor tényleg jó apa volt.
Sokat gondolok egy régi estére. A testvéremmel ülünk a fürdőkádban (sok-sok habfürdővel, ezt mindig imádtam), apám meg odatette a széket az ajtóba, gitározott nekünk, és énekelte a Santa Mariát a Neotontól. Aztán elmesélte Kolumbusz történetét. Gyerekként úgy gondoltam, hogy ez a világ legizgalmasabb története, ráadásul még valóságos is. Azt hitték a régiek, hogy a Föld lapos, Kolumbusz pedig vakmerően, nem törődve senkivel, nekiindult az ismeretlen óceánnak, és felfedezett egy földrészt, aminek a létezéséről addig senki nem tudott. Ennél lenyűgözőbb történetet kitalálni sem lehet. Apának akkor jókedve volt, élvezte, hogy együtt lehet a gyerekeivel. Azt hiszem, van még egy-két ilyen szép emlékem róla, tény, hogy tudott ilyen is lenni.
Jó kérdés, hogy apám hogyan gondol magára. Látja-e, hogy mennyire „nem funkcionált” apaként? Néha azt hiszem, igen, néha az ellenkezőjét gondolom. Az első gyerekem az ő nevét kapta. Van benne valami ironikus, hogy végül mégiscsak lett dinasztikus név, még akkor is, ha egy generáció kimaradt. Igazából nem én választottam a nevet. Apámnak telefonon mondtam el, hogy fogják hívni az unokáját. Hosszan hallgatott, majd annyit mondott: tudom, hogy nem rólam nevezitek el. Semmi vádaskodás nem érződött a hangjában, csak nagyon szomorú volt. Siettem valahová, nem volt rajtam kesztyű, fáztak az ujjaim, minél előbb véget akartam vetni a beszélgetésnek. Amikor becsúsztattam a kezeimet a zsebembe, akkor kezdtem megérteni, vagy érteni vélni, mit mondott.
Lehet, hogy csak képzelődöm, de szerintem akkor apám mélyen átérezte: nem érdemli meg, hogy róla nevezzem el a fiamat.
Túl voltam a negyvenen, amikor pszichiátriai rendelésen hosszan beszélgettem egy orvossal. A családomról kérdezett, egy ponton félrecsúszott a kommunikáció köztünk. A félreértés oka annyi volt, hogy az orvos azt hitte, apám már halott. Több évtized masszív piálás, napi két doboz barna Szofi ráadásként: így nem szokták sokáig húzni. A pszichiáter nagyot tévedett, apám élt. Ráadásul nemcsak hogy nem adta fel a mája, hanem régebben olyan fizikai teljesítményekre volt képes alkoholistaként, amik alkohol nélkül sem szokványosak középkorú apukáknál. Hazajött este csontrészegen, másnap indultunk anyám szüleihez, akik hetven kilométerrel odébb éltek. Reggel korán felkelt, öklendezett a mellékhelyiségben, aztán felült a biciklire, és két órán belül megérkezett. Máig nem értem, miképp tudott apám nagyjából minden este lerészegedni, aztán minden reggel felkelni, és bemenni dolgozni, szellemi munkában teljesíteni. Akármilyen apám is van, nagy túlélő. És akármilyen nagyapám is volt, az ő vére ott lehetett apámban, hiszen ő volt az, aki hazajött a Don-kanyarból, aki felfeszítette a robogó vonat padlódeszkáit, ő feküdt ki a sínekre, hogy ne kelljen Szibériába mennie, és ő úszta át a márciusi Dunát, hogy minél előbb hazajusson. Tudom elismerő hangsúllyal is mondani róluk, hogy nem semmi emberek voltak. És tudok reménykedni abban, hogy valamit azért örököltem tőlük.
Ezzel együtt is volt olyan időszaka az életemnek, amikor gyűlöltem őt,
amikor azt gondoltam, hogy soha többet nem akarom látni, és soha nem fogok neki megbocsátani. Évek teltek el úgy, hogy gyakorlatilag nem tartottuk a kapcsolatot. A nagynéném és apám gyerekkori barátja egy időben próbáltak „elmagyarázni dolgokat”, „felnyitni a szememet”, megértést teremteni apám felé. Nagynéném azzal indított, hogy nagyapám „mélyen humanista volt, csak a gyerekneveléshez nem értett”, majd elmesélte, hogyan verte a fiúgyerekeit. Apám régi barátja – talán apám iránti kíméletből – nem volt ennyire nyílt, célozgatott, utalgatott. Kerek perec annyit közölt, hogy „apádnak is nehéz volt”. Olyanokat mondott, hogy „nagyapád soha egy rossz szót nem szólt hozzám, de én rettegtem tőle”, és hogy „apádéknak akkor volt a legjobb, amikor nagyapád hónapokra eltűnt”. Sokatmondó, nyomatékos hangsúllyal hozzátette, hogy „ugye az ember nagyon sok mindent megérez a másikkal kapcsolatban.” Egyértelműen arról beszélt, hogy nagyapám helybenhagyta a fiait, ha valami nem tetszett neki. Nem az ő hatásuk, de fokozatosan rájöttem: apámnak nálam is rosszabb volt. Egyszer megkérdezték, hogy megbocsátottam-e. A szülő egész életében egy talapzaton áll a gyereke szemében, felnőttként is úgy gondol az apjára vagy az anyjára, mint valamiféle forrásra, amiből a bölcsesség árad, valakire, aki egész biztosan többet tud nála az élet dolgairól. Én nem tudok így gondolni apámra. Fellengzős, de jobb szavaim nincsenek: gyarló és esendő embernek látom. Ha így tekintek rá, nem úgy, mint egy apára, akkor sok mindent értek, és tudok valamit érezni, ami akár megbocsátás is lehet.
***
Egy napsütéses tavaszi délelőtt a lányommal kimentünk a játszótérre, ő akkor talán kétéves lehetett. A homokozóban ültünk, amikor egy furcsa család jelent meg a színen. Apuka, anyuka és négy gyerek, három fiú, egy lány. Az apuka talán ötvenes lehetett, energikusan mozgott és beszélt, de mégis vénembernek tűnt. Az anya szétfolyó testén zsákszabású, virágmintás ruha feszült, nemrég járhatott fodrásznál, a frizurája a nyolcvanas évek konyhás nénijeinek divatját tükrözte. A négy gyerek haját géppel vágták tüsire, a kislányét is, a szoknya miatt lehetett tudni, hogy nem fiú. Az anyuka leült a padra, az apa pedig elkiáltotta magát: akkor csúszdázzatok! A vezényszóra a gyerekek gondolkodás nélkül felfutottak a várat formázó mászókára, ahonnan a csúszda indult. Egyenként, sorban egymás után fürgén csúsztak le, amelyik esetleg kicsit késlekedett, nézelődött volna a magasból, annak az apa elkapta a lábát, és lerántotta. A jelenet sokkal inkább tűnt katonai kiképzésnek, mintsem önfeledt játéknak. Két gyerek hamar eliszkolt a kényszer-csúszdáztatás elől, és az anyjukhoz menekültek. Szorosan hozzábújtak, átkarolták, pedig az semmit nem reagált, a kezei ott maradtak maga mellett a padon, nem ölelte vissza a gyerekeit. A kislány közben kieszelt magának egy saját játékot. Négykézláb mászott a meleg homokban, és nyávogott, ő volt a macska. A lányom – aki nem érzékelt semmit a jelenet groteszkségéből – lelkesen figyelte, majd ő is négykézlábra ereszkedett, utánozta a kislányt, nyávogott, és elindult vele szembe, kereste a szemkontaktust. Mutatta: ő is macska, játszanak együtt, legyenek ketten cicák, úgy izgalmasabb. A kislány tudomást sem vett róla, nem reagált a barátkozásra. Két külön kis gyerek-univerzumban nyávogtak, a háttérben pedig ott pufogtak apuka vezényszavai.
A családon kívül, velem együtt talán heten-nyolcan lehettünk a játszótéren, anyukák és gyerekek vegyesen. Mindenki olyan „normális anyuka” volt, aki könyveket olvas a kötődő nevelésről, viszonylag csinosan öltözik, és csak végszükség esetén kiabál a gyerekkel, utána pedig bocsánatkérően pillant körbe. Minden felnőtt lemerevedve bámulta a családot, akiknek látszólag el sem jutott a tudatukig, hogy ők itt valamiféle barbár törzsnek számítanak, akik betörtek a civilizált területre. Sőt, az apuka, tudomást sem véve az őt körülvevő valóságról, mintha csak egy lett volna a többi játszóterező közül, társasági csevejt kezdeményezett az egyik anyukával valamelyik homokozó vödör használati jogáról. Nem maradtak sokáig, talán húsz perc múlva elvonultak a színről. Mindenki felengedett, a merev bámulásból felocsúdva visszatértünk a korábban félbehagyott játékhoz.
Jó kérdés, hogy vajon a családomra, ránk és a szüleinkre, a kívülállók mennyire tekintettek elborzadva,
mások mennyire ijedtek meg tőlünk, milyen gyakran fordult meg a fejükben, hogy itt valami nagy gáz van. Egyszer elmondtam a nővéremnek, hogy világosan emlékszem arra az esetre, amikor nagymamám egyik barátnője nevetve, kedveskedve közölte anyámékkal, hogy „Ti olyanok vagytok, mint a Szeleburdi család.” Dicséretnek szánta, azzal a felhanggal közölte, hogy „Ti annyira nem vagytok beleilleszthetőek a konszolidált, nagyon szabályos család képébe. De olyan szétszórtan szerethetőek vagytok”. Nővérem azt válaszolta, ő gyerekként nagyon büszke volt arra, hogy úgy érezte, sikeresen titkoljuk a szörnyű otthoni körülményeket. Elégedettséget érzett, hogy mi, a család, képesek vagyunk hamis képet mutatni magunkról a világ felé. Én megjegyeztem, hogy ha már film, akkor inkább Addams Family, nem a Szeleburdi család.
Azért abban nagyon bizonytalan vagyok, hogy tényleg sikerült-e megőrizni a látszatot. Folyamatosan éreztem, hogy valami nincs rendben, a világ furcsa szemmel méreget minket. Mindig találtam valamit a lakásunkban vagy a szüleim viselkedésében, amitől úgy éreztem, szégyenkeznem kell. Nem szerettem, amikor ismerősök „feljöttek” hozzánk, különösen, ha ezek az osztálytársaim voltak. Arra gondoltam, hogy itt valami nincs rendben, ide nem jöhetnek idegenek, mert meglátják a megláthatatlant. Utána elkezdenek beszélni, és majd az egész iskola rólam fog sugdosni a hátam mögött. Néha nem lehetett kikerülni, hogy mások betegyék a lábukat a lakásunkba. Ha beteg voltam, akkor a tanítónőim biztosan odaküldtek valakit a leckével. Olyankor úgy érzékeltem, nagyon kellemetlen szag van nálunk, a lakásunk meg koszos. Ijedten szemléztem a bútorokat. Valamelyiken biztos felfedeztem kopást, karcolódást, piszokfoltot. Valami szégyenletes dolgot, amit nem láthat meg idegen.
Apámmal végigsétálni az utcán szintén vérfagyasztó érzés volt.
Mondjuk, ilyen csak elvétve történt meg, nem ő vitt-hozott minket az iskolából, nem szervezett semmilyen programot a számunkra. Egyszer elmentünk vele a közeli erdős-mezős területre sétálni. Vasárnap délelőtt volt, akkor is anyám beszélte rá, hogy vigyen el minket a lakótelepünk mellett húzódó városszéli „hegyre”. Apám nem volt túl lelkes, de elkezdett öltözni. Előző nap esett az eső, félő volt, hogy sár lesz, így felhúzott egy bakancsot. Ez szörnyű volt, ilyen cipőt soha nem láttam az osztálytársaim szülein. Ők nem hordanak ilyet, bakancsot nyilván nem vesz fel egy „normális” apuka, jel lesz, hogy mi mások vagyunk. Ha megyünk ki a hegyre, akkor át kell mennünk a lakótelep új részén. Az iskolatársaim közül sokan laknak arrafelé, vasárnap van, ebéd előtt, nyilván mindenki lent van a ház előtt. Ránéznek majd a cipőre, és látni fogják, hogy mi mások vagyunk, nem tartozunk a normálisok nyájához, le fogunk bukni. Úgy történt, ahogy vártam. A párhuzamos osztályból páran kint ültek az egyik négyemeletes panel tövében, vizslatva figyeltek minket, amint elhaladtunk. Roppant kellemetlen volt, mélyen meg voltam győződve róla, hogy a következő héten semmi másról nem volt szó az iskolában, csak arról, hogy apám milyen cipőt viselt.
****
Léteztek fogódzók, amikkel könnyebb volt kibírni az iskolai napokat. A nyolcvanas években igencsak népszerű pöttyös könyvek egyikében olvastam egy kislányról, akinek képzeletbeli barátai voltak. Ez nagyon tetszett, nagyon megfogott. Barátaim nem nagyon voltak az iskolában (olyan „furcsa” voltam, ezt még sokáig és sokszor megkaptam), így kitaláltam, hogy lesz egy skót juhászkutyám, aki mindig velem marad. Attól kezdve szerettem kimenni az iskolai mosdóba, mert ha a tükörbe néztem, láttam kettőnket egymás mellett. Néha mintha tényleg testet öltött volna, mintha ténylegesen láttam volna őt. Vele minden más volt, magabiztosabban mentem végig a folyosón, hiszen az a gyönyörű kutya ott sétált mellettem, nyugodtabb voltam az órákon is, mert ott ült az ölemben, miközben tanultunk. Nem emlékszem pontosan, hogy mikor született meg ez a (kizárólag az elmémben létező) barátság, de másodikos koromban már ott voltunk egymásnak, hiszen több emlékem van vele kapcsolatban, amik a második évi osztálytermünkhöz köthetőek. Aztán valahogy kikopott a tudatomból, de az álmodozás megmaradt.
Tengernyi elképzelésem volt arra az időre, amikor majd felnőtt leszek, és magam mögött hagyhatok minden rosszat.
Például terveztem, hogy régészként dolgozom majd, és Egyiptomban fogok fáraók sírja után kutatni. Rengeteg könyvet elolvastam ebben a témában, izgalmasnak, misztikusnak éreztem azt a világot. Aztán az is eszembe jutott, hogy majd elköltözök Japánba, és ott fogok élni. Nem tudom, miért éppen ez az ország jutott az eszembe, hiszen szinte semmit sem tudtam róla. Kapaszkodót jelentett, hogy tudtam ezekről a dolgokról „gondolkozni” (így hívtam akkoriban) szünetekben vagy akár óra közben. Sétáltam a lebetonozott udvaron, csak úgy az orrom után, és elképzeltem, hogy felfedezek egy újabb sírt a Királyok Völgyében vagy egy ismeretlen, titkos járatot a piramisban. A külvilágról teljesen elfeledkeztem ilyenkor, nem láttam, és nem hallottam. Ha órán „gondolkoztam”, akkor be kellett csukni a szememet, hogy kikapcsoljam a külvilágot. A tanáraim időnként megkérdezték, hogy jól vagyok-e. Siettem megnyugtatni őket, hogy igen, jól vagyok, de furcsa nézésüket ezzel nem tudtam kivédeni.
Az álmodozás remek menekülési útvonalat jelentett, más módszer már nem bizonyult feltétlenül ennyire sikeres stratégiának, inkább magamat szívattam vele. Hajlamos voltam túlzottan vonzódni, szinte megmentőnek látni azokat a felnőtteket, akik két kedves szót szóltak hozzám. Hajlottam arra, hogy pár barátságos mondatba túl sokat belelássak. Kilencéves korom körül egyszer beleestem egy üvegajtóba. Anyám vitt be a sebészetre, ott egy nagyon kedves doktornő varrta össze a sebet. Kérdezgetett, érdeklődő, barátságos volt, és még azt sem éreztem, hogy ügyefogyottnak tart a peches esés miatt. Annyira jólesett, hogy nem is bántam a nagy riadalmat meg a négy öltést. Örömmel töltött el a tudat, hogy a varratokat ki kell majd szedni, vagyis hamarosan viszont fogom látni a kedves doktor nénit. Türelmetlenül vártam a kontroll napját, az újbóli egymásra találás pillanatát. Nem úgy történt, ahogy terveztem. A doktor néni, mintha elfeledkezett volna rólam, csak ránézett a sebre, és megkérte az asszisztensét, hogy távolítsa el a varratokat. Ő maga egy számomra ismeretlen kislánnyal foglalkozott, vele beszélgetett kezelés közben. Pont olyan aranyos volt vele, mint velem az első találkozásunkkor, pedig én valahogy úgy képzeltem, hogy ez a törődés csak nekem jár tőle, másnak nem. Sírni persze nem sírtam, de elég sötéten néztem ki a fejemből, amíg a hazafelé gördülő Trabant hátsó ülésén ültem. Otthon elvonultam a gyerekszobába, egész nap nem szóltam senkihez, próbáltam túltenni magamat az érzésen, hogy hűtlenek voltak hozzám.
