Caleb Azumah Nelson a kortárs brit irodalom egyik legígéretesebb fiatal szerzője, már számos díjat bezsebelt. Regényében egy ghánai fiú felnövéstörténetét követhetjük végig délkelet-Londonban. Miután Stephen nem jut be az áhított zeneművészeti iskolába, apja javaslatára elkezd egy üzleti főiskolát a városon kívül. Hamar rájön, hogy az üzleti világ nem neki való, ezért visszatér Londonba, és séfnek áll egy családi barát éttermében. A főzésben megtalálja a szenvedélyét, ám közben meg kell küzdenie se-veled-se-nélküled kapcsolatával, apja rosszallásával és egy váratlan családi tragédiával is.
A Kis világok minden érzékre ható regény apa-fiú kapcsolatról, hitről, a közösség erejéről, sok-sok zenével és izgalmas ghánai receptekkel. Most elolvashatsz belőle egy részletet.
Caleb Azumah Nelson: Kis világok (részlet)
Fordította Pék Zoltán
28.
Amikor kamaszok voltunk, még a szüleink rendszeres ghánai útjai előtt apus évente egyszer barbecue-t rendezett. Ez mindig családi összejövetel volt.
Együtt próbáltuk megsaccolni, hányan férnek el a kertben, és anyát meg apát ismerve mindig megtoldottuk tízzel.
Rayjel kő, papír, ollóval döntöttük el, ki ébredjen hajnali négykor, hogy elkísérje apust a billingsgate-i piacra, ahol a kereskedők friss halat árultak nagykeráron. Raymond sose veszített, így mindig ő ment a henteshez anyával.
Megszerettem a rövid, csendes pillanatokat apussal, a várakozást, ahogy autóztunk a londoni nyár rózsaszín hajnalában. Visszafelé mindig kitérőt tettünk a McDonald’shoz egy reggelire, aztán amikor hazaértünk, apus azonnal munkához látott, szeletelt, vágott, pácot kevert. Megkért, hogy vigyem ki a tartót, amiben benne volt az összes CD-je, a hanggá változtatott összes érzése. Ebben az órában mindig az a CD szólt, amire alkoholos filccel azt írták, hogy oldies. Anya sokat ugratta az állítólagos DJ-időszakával, de apa tényleg értett hozzá, hogyan kell sorba rendezni a dalokat, hogyan kell hangulatot teremteni Marvin Gaye-jel, Minnie Ripertonnal, Otis Reddinggel.
Mire Bill Withers került sorra, anyám már a karjában volt, és én tudtam, mi a szerelem, mi lehet.
Másnap, miután a hús és a hal be lett pácolva, a zöldség megpucolva és felaprítva, a barbecue leporolva és lesúrolva – irdatlan nagy grill, amin egyszerre hárman is dolgozhattak volna (anya azzal viccelt, hogy ez apa kapuzárási pánikos vásárlása) –, miután apus kiválogatta, milyen zene szóljon, és mikor, elkezdődött a parti. Általában csodás idő volt, amikor a nap nem akar lemenni, és amikor mégis, akkor is csak vonakodva, színes csíkokat mázolva az égre. Pár óránként visszatértem a grillhez, kezemben üres tányér, arcomon máris elégedettség. Nagy adag jollof, olyan tökéletesen grillezett hús, hogy édesnek érződött. Naplementére a gyerekek kiszaladgálták magukat, kénytelen volt hazavinni őket az a szülő, aki önként jelentkezett, vagy akiért elküldtek, maradt egy csoport felnőtt, részegen vagy úton afelé, és mi, akik felnőttnek érezzük magunkat. És megtaláltuk a módját, hogy alkoholt csenjünk, hogy átvegyük azt a lazaságot, amit a felnőtteknél láttunk. A hatvanas-hetvenes évek soulját felváltotta a kilencvenes évek hangzása, a vidám garage-dalok, amik mozgásra ösztönöztek. Mire a Rewind jött, már ismétlést kértünk, hogy azok lehessünk, akik pillanatokkal korábban voltunk, hogy a boldogságot elnyújthassuk a végtelenbe, az örökkön örökkébe. Mielőtt a dal újrakezdődött, már a kedvenc szövegünket kiabáltuk, én szemben Rayjel, apa mindkettőnket átölelt, anya derűsen figyelt, meghatódva attól, hogy milyen szerepet játszik az életünkben.
Azokban a napokban biztos voltam benne, hogy azt szeretném, ha az általunk felépített kis világ örökre ugyanolyan maradna.
Ehelyett a világ így néz ki: korán érkezem, mert attól tartok, hogy botrány lesz, és azt nem akarom. Idegennek érzem magam az egyetlen helyen, amit valaha is otthonomnak neveztem, de próbálom elhessegetni a szorongást, a nemkívánatosság érzését. Próbálok nyitott lenni. Ray már ott van, Malachi vergődik a karjában, a szüleim gügyögnek neki. Van egy pillanat, amikor tíz lépésre vagyok, és még senki nem vett észre, Malachi apám karjába mászik, aki megöleli, az unokája melege az arcán, keze a kis tarkóján, Ray keze apánk derekán, anyám az arcát fogja meghatódva attól, hogy milyen szerepet játszott ebben. Akkor előveszem a zsebemből az eldobható kamerát, és csinálok egy képet. El akarom nyújtani ezt a pillanatot. De villan a vaku, és máris zavaró tényező vagyok. Valami megváltozik. Látom apám arcán, ahogy visszaadja Malachit Raynek, és a ház felé indul. Mellettem megy el, de nem néz rám, mintha kiradírozott volna az elméjéből. Utánaszólok, de nincs válasz.
Cipelhetem egy olyan ember szégyenét, aki nem tudja kimondani, mit érez,
vagyis inkább nem tudja áthidalni a szakadékot érzés és kifejezés között, és fél megpróbálni, fél, hogy mit tud meg magáról. Ott állok egy olyan fiú szégyenével, akivel nem áll szóba az apja. Gyönyörű nap, gondolom, ahogy észreveszem a csüggedést Ray vonásain, anyám szomorúságát, az arcukat olyan meleg fény keretezi, ami nem akar szűnni. Érzem, ahogy bezárkózom, próbálom óvni az újra megnyílt sebet. Anyám megy el mellettem, gyengéd keze a karomon azt mondja, ne menj sehová. De nem tudok olyan helyet, ahol ennél kevésbé szeretnék lenni, ahol apámnak nem is kell kimondania, hogy nem akar ott látni, mert kimutatja. Máshol a kertben gyerekek visítanak az örömtől. A barbecue füstöt küld az égbe, mint egy jelzőtűz. A Can We Pretend? szól Bill Witherstől. Az élet megy tovább. Megvonom a vállam Raynek, és sarkon fordulok. Nem rohan utánam, amiért hálás vagyok. Nem akarok jelenetet. A kert oldalsó kapuján át gyorsan elhagyom a családi otthont. Próbálom magam mögött hagyni ezt a sajgást, ami rég megtelepedett a mellkasom bal felén, de attól félek, most már ilyen a világ.
Attól félek, örökre ilyen marad.
