A Gucci család történetében a nagy üzleti sikerek fájdalmas tragédiákkal és elképesztő jogi csatározásokkal fonódtak össze. A Gucci-ház című film hatására – Ridley Scott rendezésében, Lady Gaga és Adam Driver főszereplésével – újra előtérbe került a család viszontagságos élete.
Az alkotás Sara Gay Forden könyve alapján mutatta be Maurizio Gucci és Patrizia Reggiani kapcsolatát: találkozásukat, házasságukat, válásukat és a Maurizio ellen elkövetett halálos merényletet, melyet ex-felesége rendelt meg. A film felháborította az örökösöket. Sok év hallgatás után Allegra, Maurizio és Patrizia egyik lánya úgy döntött, hogy elmondja az ő verzióját – most pedig elolvashatsz belőle egy részletet.
Allegra Gucci őszintén és megrendítően, édesapjához beszélve mondja el nekünk az igazságot. Naplószerűen megírt könyvében olvashatunk a szüleivel való kapcsolatáról, az anyja börtönben töltött éveiről, a zsarnoki és kapzsi nagymamáról, a környezetükben élő nyerészkedőkről.
A lány apja halála után hirtelen egy másik világba került: nyugodt, jómódban töltött élete megváltozott. A hatalmas, elképzelhetetlen veszteség okozta szenvedés mellé további büntetések is társultak: rágalmazás, pletyka, médiazaklatás, bírósági hercehurcák. A játszma vége egy bizalmas és őszinte vallomás, egy nő története, aki élete darabjait szeretné összerakni. Ehhez pedig az igazat kell mondania. Az apja, a lányai és a Gucci család nevében is.
Allegra Gucci: A játszma vége – Fények és árnyak a Gucci család körül (részlet)
Fordította Szarka Lucia
ELŐSZÓ
Apámat, Maurizio Guccit 1995. március 27-én gyilkolták meg. Ezt az átkozott napot követően az élet igazságtalanságai újra megölték.
Ez a könyv egy párbeszéd – képzeletbeli, kell-e mondanom? – közte és köztem. Egyben az emlékekkel átszőtt múltam és jelenem, az édes nosztalgiába merülés, a dühkitörések naplója is. Úgy írtam meg, mintha élő, de (a szokásos, keserves üzleti elfoglaltságok miatt…) távol lévő apámnak mesélném el azt a részt magamból, az életemből, amelyet nem láthatott. 1995-ben 14 éves voltam. Ma felnőtt nő, kétgyermekes anya vagyok.
A gyilkosság óta sok mindenen mentem keresztül, sok rosszat hallottam. Többé-kevésbé érdekvezérelt hamis állításokat és rágalmakat apámról, rólunk: a lányairól, azaz a nővéremről, Alessandráról és rólam. Az eseményeknek a történeti igazsággal – és az érintett személyeket megillető tisztelettel – mit sem törődő rekonstruálása nemrég kiegészült annak a hamisítatlan párhuzamos univerzumnak egy kasszasikerével is, amelynek a neve Hollywood. Mondjuk úgy, hogy ez volt az utolsó csepp a pohárban.
Éveken keresztül tartottam magam a hallgatás aranyszabályához, hacsak nem kényszerültem az ügyvédeken keresztül kommunikálni.
Amikor azonban úgy éreztem, hogy meg kell szólalnom, spontán módon kezdtem el írni: nem egy rövid kommentárt, amelyet félre is értelmezhetnek, hanem az egész történetet. Elérkezett a megfelelő pillanat: a családom becsülete miatt, hogy a gyermekeimnek az igazságról tehessek tanúbizonyságot, hogy lezárjam ezt az ügyet (nem véletlenül lett A játszma vége a címe), és ha lehetséges, ha nem kérek túl sokat, a saját nyugalmam miatt is. Mielőtt olvasni kezdik a könyvet, egy dolgot azonnal leszögezek. Apám egyke gyerek volt. Anyám egyke gyerek. Ez a családom, ha tetszik, ha nem. Nincsenek nagybácsik, nagynénik, nincsenek unokatestvérek. Aki azt állítja, hogy közeli rokonságban áll Maurizióval, Patriziával és velem, leszámítva természetesen a nővéremet, Alessandrát, csak egy opportunista kívülálló, még ha ugyanazt a vezetéknevet is viseli, mint én.
Azt hittem, hogy a múlt megközelíthetetlen, megfoghatatlan, megfejthetetlen és el van rejtve. Tévedtem. Csak keresnem kellett, hogy a szemem elé táruljon. Tökéletesen láthatóan. Világosan. Azt is hittem, hogy többé nem kell szembenéznem ezzel a múlttal. Ismét csak tévedtem. Elvarratlan szálak maradtak bennem: ez a könyv segített felgöngyölíteni őket. Terápiás hatása is volt. Jót tett (újra) magamba nézni.
Ami volt, elmúlt, nem lehet kitörölni a rosszul „forgatott anyagot” egy jobb felvétel kedvéért.
Már az is nagy szó, ha sikerül mindent rendbe tenni, a megélt órákat olyan sorrendben „megvágni”, hogy értelmük legyen. Ez a megpróbáltatás erősebbé tett: már nem félek a múlt szereplőitől. A felidézésük segített elfelejteni őket. Megedzett, hogy az utamat végigjárva újra felleltem a valóban baráti, gondoskodó szeretetet (mindenekelőtt apámét).
Ez a könyv egy új élet kezdeti lépéseit jelöli. Egy könyv, hogy emlékezzek, felejtsek és újra álmodni kezdjek. Őszintén és nyíltan el akartam mondani, ami bennem volt. Magam mögött hagytam a régi kapcsolatok és régi ellenségeskedések mérgező árnyait és levegőjét. Ma a tekintetemmel – és a szívemmel – egy fényes, ígéretes, ösztönző erejű horizont felé fordulok.
Köszönöm azoknak, akik bátorítottak és kitartottak mellettem ezen az úton. Mindenekelőtt Enrico (tudatosan) és a gyermekeim (tudtukon kívül). Ahogy a barátom, Roberto Iasoni, aki mellettem állt ebben a kalandban. Köszönöm az igaz barátaimnak, hogy mindig ott vannak nekem.
1.
1995. MÁRCIUS 27.,
A NAP, AMIKOR MINDEN MEGVÁLTOZOTT
Kedves Apa,
eljött az idő, hogy valóban beszéljek veled. Úgy értem, többé nem néma szavakkal: azok, szinte mindig kérdések formájában, megállás nélkül gyülemlettek fel bennem 1995. március 27-e óta. Attól a naptól kezdve, amikor minden megváltozott. E szavak között vannak olyanok, amelyek rögeszmés gyakorisággal ismétlődnek újra és újra: igazságtalanság, őrület, abszurd, hihetetlen, fájdalom… Mások egyfajta lassú érlelődés eredményeként később öltöttek formát, szavak, amelyeknek idő kellett, hogy utat törjenek a gondolataim között, míg végül tisztán meg lehetett őket különböztetni. És van két szó, amelyek egy lezárt értelmű, rendkívül rövid, és valószínűleg – rajtam kívül mindenki más által – agyonhasznált, elkoptatott mondatban forrnak össze: hiányzol nekem.
Eljött az idő, hogy most már ne csak veled osszam meg a szavaimat. Sok mondanivalóm van.
Az én igazságom, a te igazságod, a mi igazságunk. A történet, amely túl régóta vár arra, hogy napvilágot lásson.
Magunkba fojtani azt, amit ki kéne mondani, hangosan ki kéne ejteni, akár ki is kiabálni, kóros állapot: van, aki titoktartásnak hívja, és azt képzeli, hogy ezzel a hangzatos kifejezéssel leplezheti ezt a kínos gátlást. De a helyzet az, hogy fáj mindent magamban tartani. Diszkréció, mértéktartás, visszafogottság: kislánykorom óta hallom emlegetni ezeket a szavakat, olyanoktól is, akik saját viselkedésükkel ellentmondtak az efféle „úri” tanításoknak. Ahogy azt is, hogy vigyázz, mert mindaz, amit mondunk és teszünk, vagy amit nem mondunk és nem teszünk, nagyon fajsúlyos, vigyázz, légy körültekintő, mérlegelj. Az ismertség ára, mondogatták nekem mindig. Észszerű, tapasztalatból fakadó tanácsok: gyakran kellett tudomásul vennem, hogy hirtelen indulatból cselekedni semmi jóra nem vezet. Sőt legtöbbször ellenkező hatást vált ki. A nővéremet, Alessandrát, az elsőszülött lányodat ugyanilyen fából faragták. Soha nem adtunk okot a pletykára, hogy magunkra irányítsuk a figyelmet: ösztönös visszafogottság jellemzett bennünket, amit önmaguk védelme tett alapvetően szükségessé. Egyfajta „ellenállás”, amelyet össze lehetett keverni – és a mai napig össze is keverik – felsőbbrendűséggel, lenéző távolságtartással. De te tudod, hogy nem így van. Végül mi más marad, mint a hallgatás?
Közben a nyilvánosságot más, az igazságnak álcázott narratívák foglalkoztatták.
És ilyenkor történik, hogy a titoktartás páncélja alatt a lélek fulladozik, megbetegszik.
Ma már azt gondolom: jót tesz, helyes dolog megszólalni, figyelmet kérni, hogy meghallgassanak, ha kell, akár kiabálni is. Olyan elektromos kisüléssel jár, ami visszatereli a szívritmust a megfelelő mederbe. Ezért döntöttem úgy, hogy a néma szavakhoz (amelyeket nem tudok és nem is akarok megfékezni, amelyek továbbra is úgy hömpölyögnek a titkos beszélgetéseinkben, mint egy föld alatti folyó vize, még azután is, hogy már befejeztem az írást) hangosan is hozzáfűzök jó párat. Elérkezett a pillanat, hogy kilépjek az árnyékból, és megosszak valamit a mi titkos párbeszédünkből. Mesélni. Elmesélni magamat. Elmesélni téged.
1995. március 27-én meggyilkoltak.
Emlékszem, hétfő volt, tiszta, világos délelőtt, talán a nap is sütött. Előző éjjel, ebben biztos vagyok, erős szél fújt, verte a redőnyöket, amitől nem tudtam aludni. De nyugodt voltam, a szél ritmusával és fütyülésével játszadoztam, egy dalt farigcsáltam belőlük. Ma szinte túlontúl könnyű arra gondolni, hogy egy hang volt, amely mondani akart nekem valamit, figyelmeztetni, felkészíteni. A szél elűzi a felhőket az égről, fényessé teszi a késői órákat, mélységet ad a tájnak: az én esetemben azonban másként történt.
Az a szél mérhetetlenül elnyújtotta az éjszakát. Ahelyett, hogy elkergette volna a felhőket, a fejem fölé vonta őket.
Ahelyett, hogy kitágította volna a horizontot, összezsugorította, véget vetett egy történetnek, amely éppen csak elkezdődött. 14 éves voltam, öt évvel fiatalabb a nővéremnél, Alessandránál. Egészen addig a napig nagyon szerencsés kislánynak mondhattam magam. Nem értettem a válásotokat, ahogy világszerte sok millió gyerek sem érti, akik hányódnak a családi fészkük széthullása miatti aggódás és a remény között, hogy a vihar elvonul, és minden visszatér a rendes kerékvágásba. De nekem legalább kényelmes életem volt.
1995-nek a fordulat évének kellett volna lennie. Születésnapi ajándékként egy kis robogót kaptam, egy csodaszép, metálszürke Suzuki ZZ Sepiát: az egyetlen dolog, amelyre abban az időben igazán vágytam. A földkerekség legboldogabb embere voltam. Végre önállóan közlekedhettem. Elég volt abból, hogy a Gonzaga Intézet és az otthonom között sofőr fuvarozott. Az osztályban én voltam az egyetlen, akit kocsival hoztak-vittek, akit rövid pórázon tartottak. Nem volt ínyemre. Olyan akartam lenni, mint a többiek, az órák után szabadon ott maradni még egy kicsit, dumálni az osztálytársaimmal, sétálni egyet a környéken, lélegezni. A robogóval végre megengedhettem magamnak. Az a kis kétkerekű forradalmasította az életemet. A függetlenség elérése, és nem csak az otthon és az iskola közötti útvonalon, fontos lépés volt afelé, hogy önállóan osszam be az időmet, már amennyire lehetett.
De aznap, március 27-én otthon maradtam. Valószínűleg valami bajom volt, amikor felébredtem. Alessandra szokás szerint elment a gimibe. A lakás, amelyet a válást követően anyánknak és nekünk hagytál használatra, a Galleria Passarella épületének utolsó emeletén volt. Onnan föntről pazar kilátás nyílt Milánó központjára, míg az utcáról látni lehetett a balkonunkon zöldellő növényeket. Az én szobám a térre nézett. Nem emlékszem, mivel foglalatoskodtam éppen, amikor
anyám belépett, és minden teketória nélkül azt mondta: „Apa balesetet szenvedett… apa meghalt.”
Nem tudom felidézni, hogy sírt-e. Kiment a szobámból, és magamra hagyott.
Az idő megállt. Ha ma visszagondolok, látom magam, ahogy mozdulatlanul, keresztbe tett lábakkal állok az ablaknál, és lefelé nézek. A téren a szokásos forgalom. Az emberek jöttek, mentek. Az üzletekben nagy nyüzsgés. A sárga taxik indultak és érkeztek. Az élet, mint mindig, teljes sebességgel zajlott, a Milánóra jellemző lendülettel. Miközben az én életem hirtelen és teljes mértékben megváltozott.
Hányingerem támadt. A fejemben egyetlen kérdés kavargott, mintha nem találna kiutat, mintha nem lenne rá válasz: mi történt? Hallottam az otthoni zajokat, de nem a megszokottak voltak. A hangok, a telefon: minden másként szólt, de minden felismerhető volt. A felfordulás tompán szűrődött be hozzám.
Nem emlékszem a részletekre. Lehet, hogy valami belső mechanizmus lépett működésbe: úgy éreztem, mintha egy áttetsző buborékban lennék, amely lelassítja a saját életemet, míg a körülöttem zajló életet elnyeli, messzire eltávolítja onnan. Valószínűleg ekkor kezdtem felhúzni magam köré azt az egyszerre elszigetelő- és védőgátat, amelyet az évek során tovább építettem: egy fal, egy menedék, egy támasz, egy biztos bázis, ahonnan a világot lehetett szemlélni, egy pajzs nekem és a hozzám legközelebb álló, legfontosabb embereknek.
Egy védőbástya a fájdalom ellen.
Ha már a fájdalomnál tartunk… Mindent magában foglaló szó, amelynek rétegei az én esetemben a kőkemény megpróbáltatások évei alatt rakódtak egymásra: eleinte apa elvesztése (nem is elvesztése, ellopása) iránti fájdalom, amelyet az anya letartóztatása okozta fájdalom követett, de ezt legalább ellensúlyozta az ártatlanságába vetett hit; majd a börtönévek után, amikor úgy tűnt, hogy a legrosszabbon már túl vagyunk, és el lehetett kezdeni gondolkodni egy „normális” élet felépítésén, újabb fájdalom tört utat magának, amely abban a pillanatban a bűnösség kegyetlen, brutális beismerése volt a számomra (később még visszatérek erre); végül az állandó fájdalom, amelyet a bírósági tárgyalótermekben és az újságok lapjain elszenvedett igazságtalanságok végeláthatatlan sora okozott.
Miközben ott álltam egyedül a szobámban az ablaknál, semmibe révedt tekintettel, anyai nagyanyám, Silvana elment Alessandráért a gimnáziumba. A nővérem útközben tudta meg, mi történt, a kocsiban, amely furcsamód nem hazafelé tartott. Nagyanyám úgy döntött – egyike az őrület számos pillanatainak, amelyektől hemzseg ez a történet –, hogy a Via Palestro 20. felé mennek, oda, ahol egy bérgyilkos megölt téged. Akárhányszor csak rágondolok, megfagy a vér az ereimben. El tudod képzelni a fotósok, operatőrök, újságírók és kíváncsiskodók hadának hirtelen támadt izgalmát, amint az úgynevezett „tetthelyen” szembetalálták magukat az áldozat egyik lányával?
Milánó központját lezárták, a városban káosz uralkodott, és nagyanyánk pontosan a földrengés epicentrumába tartott.
Soha nem tudtam meg, mi volt ennek az értelmetlen és – a nővérem, Alessandra által elszenvedett sokkra gondolva – kegyetlen kitérőnek az oka.
Mit jelentett akkoriban a halál számomra? Egy elvont fogalmat. Soha nem halt meg senki azok közül, akiket jól ismertem, akikkel szoros kapcsolatban voltam. Az apád, Rodolfo nagypapa 1983-ban hunyt el, és azért hagyott mélyebb nyomot a családi krónikában, mert filmrajongó lévén megörökítette saját magát az Il cinema nella mia vita című önéletrajzi filmben, amely pont az én keresztelőmmel ér véget. 1990-ben meghalt Rodolfo testvére, Aldo bácsikád, de nem állíthatom, hogy ismertem vagy közvetlen kapcsolatban álltunk egymással. Azonban 1995. március 27-én a valódi, rettenetes, kegyetlen halál váratlanul, mindent elsöpörve tört be a szobámba: megölték az apámat. Megöltek téged.
Akkortájt már nem laktál velünk, időnként találkoztunk. Ezt a fajta viszonyt nevezik „alkalomszerű kapcsolattartás”- nak. A válás közted és anya közt mindent megnehezített, még izzó láva volt. Amikor egy férj és feleség szétmennek, előfordul, hogy a gyerekeket alku tárgyaként használják, túszokként, hogy valamiféle ellentételezést kapjanak, fegyverként, hogy egyikük megsebezze vele a másikat azért a bűnéért, hogy kilépett a házasságból. Velünk ez történt. Te tíz évvel azt megelőzően költöztél el a közös otthonból. Négyéves voltam akkor.
Néhány hétvége, éttermi vacsorák: kevés időt töltöttünk együtt.
Te vergődtél ezernyi hivatalos elfoglaltságod, a munkád, amely miatt gyakran voltál távol, és anyánk kijátszási stratégiái között. Mindezt akkor nem tudtam belátni.
Ma, felnőtt nőként, feleségként és anyaként megértem: bizonyos pillanatokban az ember úgy érzi, elengedhetetlen szüksége van a leválásra, az eltávolodásra, hogy ne a munka és a volt házastárssal folytatott háborúskodás okozta stressztől mérgezett levegőt kelljen szívni. Ezzel magyarázom az időszakos jelenléted, hogy hetekig nem bukkantál fel, majd olyan hévvel toppantál be, ami nem tűrt halasztást vagy vitát a részünkről. Megértetted, hogy anyánktól eltávolodva tőlünk is messzebbre kerültél, ez fájt neked, ezért olyankor rohantál hozzánk, és felforgattad az életünket. De ekkor meg kellett küzdened a bizalmatlanságunkkal, amelyet a hátad mögött anyánk szított. Vagyis dúlt a háború. Ami kiérződik az Anyánkkal váltott leveleitekből a különköltözés után (ami tényleges különélés volt, bár a bíróságon sosem lett hivatalos formába öntve) és a válás előtt, amely 1992-ben következett be: hányszor vetetted a volt feleséged szemére, hogy nem engedi, hogy lásd a gyerekeidet.
Ki tudja, vajon emlékszel-e erre a két levélre.
A tiéden, amelyet írógéppel írtál, a következő keltezés szerepel: St. Moritz, 1987. május 29. A fejlécen a „Dr. Maurizio Gucci” névben egy tollvonással áthúztad a „Dr.” címet, hogy kevésbé formálisnak tűnj, ami ebben az esetben el is volt várható. A levelet „Tisztelt Patrizia Gucci asszony”-nak, és tájékoztatásul az ügyvédeinek címezted.
