Hol és hogyan találkozhat a második világháború olasz frontja, a szerelem, a magyar űrprogram furcsán ismerős sci-fije, Micimackó és Soros György, a tűzkárosultakkal, özvegyekkel, irodai dolgozókkal, sorozatgyilkosokkal és egyetemi professzorokkal?
Nos, Nyerges Gábor Ádám Vasgyúrók című novelláskötetének lapjain.
Závada Pál úgy fogalmaz a könyv fülszövegében: „Ezek az elbeszélések a szatirikus próza hazai alkotóival és tárcaíróival vállalják a rokonságot. A szerző sokoldalúan tárja föl napjaink morális és egzisztenciális csapdahelyzeteit, mégsem ítélkezően ábrázolja figurái determinált észjárását,
kiszolgáltatottságba ágyazott élethazugságát.”
Nyerges Gábor Ádám másfél évtizede, a 2000-es évek végén kezdte pályáját. Bár elsősorban versek és regények szerzőjeként ismerjük, ez idő alatt folyamatosan jelentette meg novelláit, elbeszéléseit, tárcáit, többek között a 2000, az Élet és Irodalom, a Kalligram, a Népszava, a Prae és a Tiszatáj hasábjain. E több mint évtizednyi anyagból válogatta a szerző első novelláskötetét, mely a 2024 Ünnepi Könyvhétre jelent meg.
Nyerges Gábor Ádám: Vasgyúrók (részlet)
Szerelmes a gyerek
Most majd nemsokára rendel még egy kört. Már fátyolosodik a tekintete, a szembogarán már feszül a hamarosan, néhány pislantás után lezúduló könnyhártya, de ő még nem veszi észre, nem sejti, hogy mindez így fog folytatódni. A másik arra gondolhat, ha a szemben gyűlő könnyhártya alól olvasni tudná az arckifejezést, hogy ez bizonyosan nem most és nem az ő társaságában játszódik le először. Hogy ennek az embernek ez, ha nem is napi, de legalább heti-havi rendszerességű programja. Magánéletének kis és nagy, imént megvallott titkai rendszeres műsorszámok, melyeket néha variál,
de összességében alig-alig változhat a repertoár.
Aztán mégis másként alakul az este, mert az újabb kör megérkezése után az egyikük orrot fúj, könnyei így szaladnak le, egyenesen lesietnek az arcán, ő pedig ezt reflexszerűen észreveszi, így ingujjával, minden különösebb odafigyelés nélkül, lezseren letörli őket. A vele szemben ülő közben ezen merenghet talán, hogy ennyin múlik, hogy ugyanannyi vízmennyiségből egy orrfújást kísérő, heveny könnyezés, nem pedig nagy-nagy, drámai sírás legyen.
Most őrá terelődik a szó.
Arra, egészen pontosan, hogy van-e valakije. Bizalmatlan tömbként esik ki a szájából, hogy van. Ha a vele szemben ülő, immár letörölt könnyhártyája híján, olvasni tudná gesztusait, hanglejtését, s nem a poharát emelné enyhén borvirágos orrához, tán meghallaná ennek a tömbnek a puffanását, döngését. A következő kérdések külsődlegesek, arról szólnak, hogy jól néz-e ki a lány. Nem, bűn ronda, sajnos, feleli egykedvű arccal, a vele szemben ülő nem érti a viccet, amíg, vele megértetendő, kis erőltetéssel hozzá nem nevet egy kicsit. Részleteknek kell, kéne következni, mindenre kiterjedően. Látja az enyhén újra hártyás-fátyolozódó szempárban, hogy a tulajdonosának már ez is pornográfia, annak valamilyen legalacsonyabb ingerenciájú szintje, hogy elmondás alapján elképzeli magának (nagy vonalakban) az unokaöccse nőjét. Nagy melle van-e, most épp ezt kérdezi, miközben fölkrákog némi toroktájt eltévedt vörösbort.
Úgy fogja a poharat, mint filmbéli óriásmajom a földből kiszakított felhőkarcolót.
Ja, szép nagy, csak sajnos a fején nőtt ki az egyik, ezt már nem mondhatja az unokaöcs, pedig még csomó ilyen ötlete lenne a beszélgetés életben tartásához. Bólint, mást tenni nincs gusztusa, a vele szemben ülő, tudja, így is már úgy kezd nézni rá, mint kis, szemérmes széplélekre – ez a szemérmesség, hogy nem feltétlenül akar, nem ezzel a számára félig-meddig ismeretlen, középkorú úrral, borvirágok, krákogások és könnyfátylak közt hozzá közel álló csöcsökről beszélni, az ebből levezetett, ki nem mondott, de innentől minden ránézéshez hozzákódolódó szemérmességképzet mellékeveredik a nyomokban eddig is tapasztalható fitymáláshoz, hogy ő az ő korában mit tud még egyáltalán a világról, miközben a vele szemben ülő, szájbiggyesztő alak önmagára, tudható ez is, nagy idők nagy tanújaként tekintene,
ha fáradt nézésű, könnyedző szemét egyszer-egyszer befelé is fordíthatná.
Szerelmes vagyok, ennyi, jelenti ki nagyjából úgy, mintha halálhírt közölne, majd kimegy rágyújtani, hogy legalább csak az utcáról, üvegablakkal elválasztva lássa, amint a másik, a nagybáty ezen igen jót derül, nagy idők nagy tanújaként, színpadiasan, nagyot nevet, szerelmes, azt mondja, szerelmes a gyerek, ilyenekre szinkronizálja maga elé a nagybáty által kiejtett szavakat, amiket szerencsére az utcáról csak láthat, leolvashat, csücsörítések és ajakrések formájában, de legalább nem hall.
Nyitókép: Kis Norbert
