A fekete ikerlányok, Desiree és Stella tizenhat évesen elszöknek az isten háta mögötti otthonukból, de hamarosan megszakad köztük a kapcsolat. Sok évvel később Desiree bántalmazó férje elől menekülve visszaköltözik kislányával a szülővárosukba, miközben a világosabb bőrű Stella fehérként éli az életét, és még férje sem tud semmit a múltjáról. Hiába ékelődik azonban az ikerlányok közé sok kilométer és hazugság, sorsuk újra összefonódik. És mi történik vajon, amikor lányaik útjai is keresztezik egymást?
Brit Bennett az amerikai Déltől egészen Kaliforniáig ívelő, több generációt felvonultató családregényében egyszerre mesél érzelmekben gazdag történetet, és nyújt betekintést az amerikai történelem egyik meghatározó időszakába. A faji kérdéseken jócskán túlmutató könyvéből kiderül, hogy milyen hosszú árnyékot vethet a múlt egy ember döntéseire, vágyaira és elvárásaira, és hogy milyen okai lehetnek annak, ha valaki a gyökereitől elszakadva kénytelen élni. A halványuló fél 2020 egyik legnagyobb könyvszenzációja volt, megjelenését követően az HBO szinte azonnal lecsapott a megfilmesítési jogaira.
A Dél-Kaliforniában született és nevelkedett Brit Bennett a Stanfordon és a University of Michiganen végzett. A National Book Foundation jelölte a "Harmincöt év alatti tehetségek" elismerésre, esszéi olyan rangos lapokban jelentek meg, mint a The New Yorker, a The New York Times Magazine, a The Paris Review és a Jezebel. Az anyák után ez a második regénye.
Brit Bennett: A halványuló fél (részlet)
1. rész
Az eltűnt ikrek (1968)
Egy
Azon a reggelen, amikor az eltűnt ikrek egyike visszatért Mallardba, Lou LeBon rohant az étkezdébe, hogy világgá kürtölje a hírt, és az emberek még ma, annyi évvel később is emlékeznek rá, milyen megdöbbentő látványt nyújtott, ahogy a verejtékező férfi belöki az üvegajtót, mellkasa folyamatosan emelkedik-süllyed, inggallérjánál sötét folt terjeng az erőlködéstől. A még éppen csak ébredező vendégek nagy hangzavarral köré gyűltek: körülbelül tízen lehettek, bár később többen is hazudták, hogy jelen voltak, így legalább eljátszhatták, hogy fültanúi voltak valami ténylegesen izgalmasnak.
Mióta a Vignes nővérek kámforrá váltak, a kis földművelő városban nem történt semmi meglepő.
1968 áprilisának egyik reggelén azonban Lou munkába menet észrevette, hogy Desiree Vignes a Partridge Roadon sétál, kezében egy kisméretű, bőrből készült bőrönddel. Pontosan úgy nézett ki, mint amikor tizenhat évesen odébbállt, bőre még mindig olyan világos volt, akár az éppen csak nedves homok. Filigrán teste egy erős szellőnek feszülő ágra emlékeztette az embert. Leszegett fejjel sietett valahová, és – ezen a ponton Lou a műsor kedvéért tartott egy kis hatásszünetet – egy hét-nyolcéves kislány kezét fogta.
– Ébenfekete volt – mondta a férfi. – Mintha egyenesen Afrikából repült volna ide.
Erre Lou Tojásfalodájában rögtön szétforgácsolódott a beszélgetés, tucatnyi különböző eszmecsere vette kezdetét. A szakács felvetette, hogy talán nem is Desiree volt az, Lou mégiscsak májusban tölti a hatvanat, és még mindig túl hiú ahhoz, hogy szemüveget hordjon. A pincérnő azt mondta, fix, hogy Desiree volt az, egy Vignes lányt egy vak is kiszúr, és egészen biztosan nem az a másik volt. A vendégeket, akik a pulton hagyták megkezdett tojásaikat és kétszersültjeiket, nem a Vignes lányok bolond húzása foglalkoztatta, hanem az, hogy ki a csuda lehet az a sötét bőrű gyerek. Elképzelhető, hogy Desiree lánya?
– Hát ki másé lenne? – kérdezte Lou. Kihúzott egy maréknyi szalvétát az adagolóból, és megtörölte velük nyirkos homlokát.
– Lehet, hogy egy árva, akit befogadtak.
– Én aztán el nem tudom képzelni, egy ilyen fekete gyerek hogyan jöhetett volna ki Desiree-ből.
– Akkor szerinted olyan típus, aki nem fogadna be egy árvát?
Persze hogy olyan volt. Önző lány – ha egyáltalán emlékeztek is bármire vele kapcsolatban, hát erre igen, másra nem igazán, legalábbis a többség. Az ikrek tizennégy évvel ezelőtt tűntek el, közel annyi ideje, ameddig ismerték őket. Az Alapítók Napján rendezett tánc után lógtak meg az éj leple alatt úgy, hogy az anyjuk a szomszéd szobában aludt. Egyik reggel még a fürdőszobai tükör előtt tolongtak: négy egyforma lány igazgatta a haját. A következőn már üresen állt az ágyuk, bár a takarójuk rá volt terítve, mint mindig: feszesen, amikor Stella ágyazott be, gyűrötten, amikor Desiree. A város lakói egész délelőtt az ikreket keresték, az erdőt járva kiabálták a nevüket, tanácstalanul néztek egymásra, hogy vajon elrabolták-e őket. Eltűnésük váratlan volt, akár az elragadtatás, a bűnösök egész Mallardot csak úgy hátrahagyták.
Természetesen szó sem volt semmi gonoszságról vagy misztikumról: ezek a felelősség elől menekülő, önző csitrik hamarosan felbukkantak New Orleansban. A helyiek azt tartották, sokáig úgysem maradnak távol. A nagyvárosi élet majdcsak kifárasztja őket. Elfogy a pénzük, elpárolog a fejükből a gőz, aztán fülüket-farkukat behúzva visszaoldalognak az anyjuk tornácához. De nem ez történt.
Az ikrek élete egy évvel később úgy vált ketté, akár a tojások, amelyeken rendszeresen megosztoztak.
Stella fehér lett, Desiree pedig hozzáment a lehető legsötétebb bőrű férfihoz, akit csak talált.
Most viszont, a jó ég tudja, miért, visszatért. Talán honvágy fogta el. Lehet, hogy ennyi év után elkezdett hiányozni neki az anyja, vagy csak hencegni akar azzal a sötét bőrű lányával. Mallardban senki sem házasodott sötét bőrűvel. Tény, hogy elmenni se ment senki, és Desiree ezt már megtette. Azzal, hogy összeházasodott egy sötét bőrű férfival, és most végigparádézott az ébenfekete gyerekével a városon, végképp túlment a határon.
Lou Tojásfalodájának vendégei szétszéledtek, a szakács felcsattintotta a hajhálóját, a pincérnő nekilátott átszámolni az ötcenteseket az egyik asztalnál, a kezeslábast viselő férfiak még felhörpintették kávéjuk maradékát, aztán elindultak a finomítóba. Lou a maszatos ablaknak dőlve bámulta az utcát. Arra gondolt, fel kéne hívnia Adele Vignest. Azért mégsem járja, hogy a saját lánya csak úgy rárontson, mindazok után, amiken az a szerencsétlen asszony átment. Akad annak elég baja, most meg itt van Desiree és az a sötét bőrű gyerek. Uram kegyelmezz. Lou már nyúlt is a telefonért.
– Vajon maradnak, vagy mi lesz? – kérdezte a szakács.
– Ki tudja – felelte Lou. – Mondjuk, úgy látszott, elég sietős neki. Kíváncsi lennék, hová lesz a menet. Szó szerint átnézett rajtam, nem is integetett, meg semmi.
– De nagyra van magával! Csak tudnám, mire fel.
– A jóisten tudja. Én ilyen fekete gyereket még sose láttam.
Furcsa egy város volt.
Mallard a rizsföldeken és a lápvidéken élő örvös récékről kapta a nevét. A város, akárcsak kismillió másik, inkább létezett az emberek fejében, mint valós helyként. Legelőször Alphonse Decuir fejében született meg a gondolat 1848-ban, ahogy ott állt egy cukornádültetvényen, amelyet attól az apától örökölt, aki annak idején őt magát birtokolta. Így, hogy a férfi már nem élt, a szabaddá lett Alphonse valami olyat akart felhúzni ezen a sokhektáros birtokon, ami több évszázadon át állni fog.
Egy várost a magafajták számára, akiket soha nem fogadnak el fehérként, ők viszont soha nem hagyják négerként kezelni magukat.
Tehát ez egy harmadik típusú hely lesz. Az anyja, isten nyugosztalja, ki nem állhatta Alphonse világos bőrét: amikor ő még kisfiú volt, rendszeresen kilökdöste a tűző napra, könyörögve, hogy ugyan legyen már sötétebb. Talán ezért kezdett eredetileg álmodozni a városalapításról. A világos bőr – mint minden, amit nagy áron örököl az ember – magányos ajándék. Alphonse egy még nálánál is világosabb bőrű mulattót vett el feleségül. A nő akkor már terhes volt az első gyerekükkel, és a férfi elképzelte, ahogy a gyermekeinek gyermekeinek gyermekei majd még világosabbak lesznek, akár egy tejszínnel kitartóan higított kávé. Egy tökéletesebb néger. Minden újabb generáció világosabb lesz, mint az azt megelőző.
Hamarosan egyre többen lettek. Hamarosan a fejekben létező város és maga a valós hely elválaszthatatlanok lettek egymástól, és Mallard híre elterjedt Saint Landry megye többi részén is. A színesek sutyorogni és ábrándozni kezdtek róla. A fehérek képtelenek voltak elhinni, hogy egyáltalán létezik. Amikor 1938-ban megépítették a St. Catherine’st, a püspökség ideküldött egy fiatal papot Dublinból, aki érkezésekor teljesen biztos volt benne, hogy eltévedt. Hát a püspök nem azt mondta neki, hogy Mallard a színesek városa? Akkor meg kik mászkálnak itt az utcákon? Világosak, szőkék és vörösek, még a legsötétebb bőrű sem füstösebb egy görögnél. Amerikában ők számítottak színesnek, őket akarták elszeparálni? Egyáltalán, hogyan tudják megállapítani a különbséget?
Mire a Vignes ikrek a világra jöttek, Alphonse Decuir már réges rég halott volt. Az ük-ük-ükunokái azonban – akár tetszett nekik, akár nem – megörökölték a hagyatékát. Még Desiree is, aki minden egyes Alapítók Napján rendezett piknik előtt hőbörgött, és amikor csak elhangzott az iskolában az alapító neve, forgatta a szemét, mintha ennek az egésznek semmi köze nem lenne hozzá. Ez megmaradt az emberekben még azután is, hogy az ikrek eltűntek.
Hogy Desiree soha nem akart része lenni a városnak, amelyhez elsőszülötti jog fűzte.
Hogy úgy érezte, lerázni magáról a történelmet annyi, mint arrébb tolni egy kezet a válláról. Egy város elől van menekvés, de a vérvonal elől nincs. A Vignes ikrek valamiért mégis úgy érezték, mindkettő elől elszökhetnek.
Akárhogy is, ha Alphonse Decuir végigsétálhatott volna a városon, amelyet annak idején elképzelt, borzasztóan örült volna, hogy láthatja ük-ük-ükunokáit. Ikerlányok, krémszínű bőr, mogyoróbarna szempár, hullámos haj. Az álla is leesett volna attól, hogy a gyerekek kicsivel tökéletesebb lettek, mint a szüleik. Hát mi lehet ennél csodásabb?
A Vignes ikrek 1954. augusztus 14-én tűntek el, közvetlenül az Alapítók Napján rendezett tánc után, vagyis – mint az később mindenkinek leesett – pontosan úgy, ahogy eltervezték. Stella, kettejük közül az okosabbik, nyilván előre látta, hogy az egész város mással lesz elfoglalva. Kábultak lesznek, miután hosszasan barbecueztak a tűző napon a főtéren, ahol a hentes Willie Lee füstölt egy rahedli bordát, marhaszegyet és louisianai kolbászt. Aztán Fontenot polgármester megtartotta a beszédét, Cavanaugh atya megáldotta az ételt, közben a gyerekek már be voltak sózva, az imádkozó szüleik tányérjáról csipegették a ropogós csirkebőrt. Az ünneplés délutánja hosszúra nyúlt, a zenekar kitartóan játszott, az este pedig a szokásos tánccal ért véget az iskolai tornateremben, ahonnan a felnőttek azután kezdtek el hazatámolyogni, hogy túl sok pohárral ittak Trinity Thierry rumpuncsából, mert az a pár tornatermi óra gyengéden visszahúzta őket fiatalkori énjük felé.
Ha Sal Delafosse kikukucskált volna az ablakán, mint bármelyik másik éjszakán, könnyen lehet, hogy a holdfényben meglátja a két távozóban lévő lányt. Adele Vignes meghallhatta volna a padlódeszkák nyikorgását. Még a Tojásfalodáját éppen bezáró Lou Lebon is kiszúrhatta volna az ikreket a párás üvegtáblákon túl. Az Alapítók Napján azonban korán lehúzta a rolót. A hirtelen megfickósodott Sal az ágyrugókat megdolgozva tért nyugovóra a feleségével. Adele a rumpuncsos csészékkel a kezében hortyogva álmodott arról, hogy a hazalátogatási ünnepségen táncol a férjével. Senki sem látta, hogy az ikrek kisurrannak, és ők pontosan így tervezték.
A távozás ötlete nem Stelláé volt: az utolsó itteni nyarukon Desiree döntött úgy, hogy a piknik után meglép. Ebben persze nem is volt semmi meglepő, elvégre már évek óta mondogatta mindenkinek, aki hajlandó volt végighallgatni, mennyire ég a vágytól, hogy itthagyja Mallardot. Bár leginkább Stellát traktálta ezzel, aki mindig türelmesen kezelte, már rég hozzászokott nővére efféle téveszméi végighallgatásához.
Stella szemében Mallardot elhagyni olyan mesebeli ötletnek tűnt, mint Kínába repülni.
Tulajdonképpen kivitelezhető, de ettől még nem tudta elképzelni magáról, hogy tényleg képes lenne megtenni. Desiree azonban mindig is fantáziálgatott arról, milyen lenne az élet a kis földművelő városukon kívül. Amikor az ikrek az opelousasi ötcentes moziban megnézték a Római vakációt, Desiree alig hallotta a film párbeszédeit az erkélyen tömörülő többi színes gyerektől, akik annyira unták magukat, hogy mindenfélét bekiabáltak, és pattogatott kukoricát dobáltak az alattuk ülő fehérekre. A lány azonban nekipréselődött a korlátnak, megdelejezve bámulta a vásznat, és elképzelte, amint a felhők felett elsiklik valamilyen messzi-messzi helyre, mint Párizs vagy Róma. Még New Orleansban sem járt, pedig az csak két órára volt tőlük.
– Téged Mallardon kívül semmi más nem vár, csak a sok rosszaság – mondta mindig az anyja, amitől persze Desiree csak még inkább útra akart kelni. Az ikrek ismertek egy Farrah Thibodeaux nevű lányt, aki egy évvel korábban megszökött New Orleansba, és ez elmondva rém egyszerűen hangzott. Hát mennyire lehet nehéz, ha a náluk alig egy évvel idősebb Farrah is képes volt rá? Desiree elképzelte, ahogy megszökik a városba, és színésznőnek áll. Eddig csak egyetlen darabban szerepelt – a Rómeó és Júliában, kilencedikes korában –, és amikor ő állt a színpad közepén, egy másodpercig úgy érezte, talán mégsem Mallard a legszürkébb város Amerikában. Osztálytársai éljeneztek neki, Stella visszahúzódott a tornaterem árnyékába, Desiree pedig akkor az egyszer úgy érezte, csak ő maga van, nem egy ikertestvér, nem egy pár egyik fele. A következő évben azonban lecsúszott Viola szerepéről a Vízkereszt, vagy amit akartokban: a polgármester lányáé lett, miután az apja az utolsó pillanatban adományt küldött az iskolának. Úgyhogy, míg Mary Lou Fontenot az örömtől ragyogó arccal integetett a közönségnek, Desiree egész este duzzogott a színpad oldalszárnyában, aztán közölte a testvérével, alig várja, hogy elhúzzon Mallardból.
– Mindig ezt mondod – jegyezte meg Stella.
– Mert mindig ez az igazság.
Bár valójában nem így volt.
Nem is igazán utálta Mallardot, csak úgy érezte, annyira kicsi a város, hogy moccanni sem bír benne.
Egész életében ugyanazokat a földutakat járta, ugyanazoknak az iskolai padoknak az alsó felébe karcolta bele a monogramját, amelyekben az anyja is tanult, és egy nap az ő gyerekei is kitapogathatják majd az ujjaikkal a recés betűket. Ugyanabban az épületben tanult, ahol mindig is, minden évfolyam egy helyre járt, így amikor középiskolás lett, az sem érződött előrelépésnek, csak egy másik terembe kellett besétálnia a folyosón. De mindezt még valahogy kibírta volna, ha nem lett volna mindenki megszállottja a világosságnak. Syl Guillory és Jack Richard arról vitatkoztak a borbélynál, melyikük felesége szőkébb; Desiree anyja folyton utánakiabált, hogy vegyen fel kalapot; az emberek elhittek mindenféle képtelenséget, például, ha egy terhes nő kávét iszik vagy csokit eszik, sötét bőrű lehet a gyereke. Az apja annyira világos bőrű volt, hogy ha hideg reggeleken maga felé fordította a karját, tisztán látszott, milyen kékek az erei – ez persze mit sem számított, amikor azok a fehér férfiak eljöttek érte. Ezek után Desiree hogyan tulajdonítson jelentőséget világos bőrének?
Már alig emlékezett az apjára, ami egy kicsit megrémisztette. A halála előtti élet mintha csak egy történet lett volna, amelyet rengetegszer elmeséltek neki. Hogy volt olyan, amikor az anyja még nem kelt fel hajnalban, hogy kitakarítson fehérek emberek házában, vagy nem hozott haza pluszmosnivalót hétvégére, hogy a ruhaszárító kötelektől szinte mozdulni se lehessen a nappalijukban. Az ikrek régebben szerettek elbújni a paplanok és lepedők mögött, de aztán Desiree egy nap rádöbbent, milyen megalázó, hogy az otthonuk mindig tele van vadidegenek piszkos holmijaival.
– Ha mindig is ez volt az igazság, már csináltál volna valamit – mondta Stella.
Stella mindig is annyira gyakorlatias volt. Vasárnap esténként az egész következő hétre kivasalta a ruháit, míg Desiree minden reggel kapkodott, hogy találjon tiszta ruhát, és megcsinálja az iskolatáskája mélyére süllyesztett házi feladatot. Stella szeretett iskolába járni. Óvodás kora óta ötöse volt számtanból, és másodéves gimnazista korában Mrs. Belton megengedte, hogy néhány órát ő tartson meg az elsősöknek. A tanárnő kölcsönadta neki szamárfüles számtankönyvét még a Spelman College-os idejéből, Stella pedig heteken át tanulmányozta az ágyban, hogy megfejtse azokat a furcsa formákat és a zárójelek közé préselt, hosszú számsorokat. Egyszer Desiree belelapozott a könyvbe, de számára az egyenletek mintha valamilyen rég kihalt nyelven íródtak volna, Stella pedig rögtön kikapta a kezéből, mintha Desiree pusztán a pillantásával beszennyezhetné.
Stellának az volt az álma, hogy egy nap a Mallardi Középiskolában tanít majd. Desiree azonban akárhányszor elképzelte, neki milyen jövője lenne ebben a kisvárosban,
az pergett le előtte, hogy pontosan úgy telik majd az élete, ahogy eddig,
végeláthatatlanul, mire úgy érezte, alig kap levegőt. De amikor csak szóba hozta a távozást, Stella hallani sem akart az ötletről.
– Nem hagyhatjuk itt mamát – érvelt mindig, és ilyenkor Desiree megfeddve érezte magát, úgyhogy inkább elhallgatott. Mama már így is annyi mindent elveszített, szólt a mondat, amelyet soha nem kellett kimondaniuk.
Tizedikes korukban, az utolsó tanítási napon, az anyjuk munkából hazatérve bejelentette, hogy ősszel nem mennek vissza az iskolába. Miközben óvatos mozdulatokkal letelepedett a kanapéra, hogy pihentesse egy kicsit a lábát, azt mondta, elég volt már nekik a tanulásból, most már pénzt kell hozniuk a házhoz. Az ikrek ekkor tizenhat évesek voltak, és teljesen padlót fogtak. Bár Stella igazán észrevehette volna, hogy egyre gyakrabban hoz a postás számlákat, Desiree pedig igazán elgondolkodhatott volna, hogy az anyjuk miért küldte Fontenot-hoz még több hitelért csak az elmúlt hónapban kétszer. A lányok azonban némán bámultak egymásra, mialatt az anyjuk kioldotta a cipőfűzőjét. Stella úgy festett, mint aki bekapott egy gyomrost.
– Csinálhatnánk azt is, hogy suli mellett dolgozom – vetette fel. – Megoldanám…
– Nem lehet, kicsim. A munka lekötné a nappali óráidat. Tudod jól, hogy nem csinálnám ezt, ha nem lenne muszáj.
– Tudom, de…
– Nancy Belton pedig hagyta, hogy órákat tarts. Mit kéne még megtanulnod?
Az anyjuk eddigre már talált nekik munkát: egy opelousasi házban kell majd takarítaniuk, másnap reggel kezdenek. Desiree ki nem állhatta, ha segítenie kellett az anyjának a suvickolásban. Utált a szutykos alsóneműk között turkálni, felmosófákat szorongatni, tudni, hogy egy nap az ő ujjai is feldagadnak és göcsörtösek lesznek majd, miután annyit sikálta a fehérek ruháit. De legalább nem lesz több dolgozat, magolás és memoriter, nem kell végighallgatnia újabb, halálosan unalmas kiselőadásokat. Már felnőtt. Végre ténylegesen elkezdődik az élete. Amikor azonban az ikrek nekiláttak elkészíteni a vacsorát, Stella gyanúsan szótlanul és morcosan mosta meg a répákat a csap alatt.
– Azt gondoltam… – kezdte. – Nem is tudom, csak azt gondoltam…
Még el akarta végezni a főiskolát, és nyilván felvették volna a Spelmanre vagy a Howardra vagy ahová jelentkezett volna. A gondolat, hogy Stella nélküle költözne Atlantába vagy Washington D. C.-be, mindig is megijesztette Desiree-t, így most egy kicsit megkönnyebbült. Stella egészen biztosan nem hagyná itt. De azért utálta, hogy szomorúnak kell látnia a testvérét.
– Azért így is elmehetsz továbbtanulni – mondta neki. – Úgy értem, majd egyszer.
– Hogyan? Ahhoz előbb ki kell járni a középsulit.
– Hát, valahogy biztos meg tudod oldani. Este vennél órákat vagy ilyesmi. Seperc alatt elvégzed, te is tudod.
Stella megint elcsendesedett, csak szeletelte a répákat a pörkölthöz. Tisztában volt vele, milyen kényszerhelyzetben van az anyja, soha nem bírálta volna felül a döntését. De annyira felkavarta a bejelentése, hogy megcsúszott a kezében a kés, és elvágta az ujját.
– A franc egye meg! – suttogta hangosan, mire Desiree összerezzent. Stella szinte soha nem káromkodott, pláne nem akkor, amikor az anyjuk meghallhatta. Elejtette a kést, mutatóujjából keskeny vércsík szivárgott, Desiree pedig gondolkodás nélkül bekapta, mint fiatalabb korukban, amikor a testvére nem akarta abbahagyni a sírást. Tudta, hogy már túl idősek ehhez, de akkor is a szájában tartotta Stella ujját, érezte vére fémes ízét. Stella szó nélkül nézett rá. Nedvesnek tűnt a szeme, de nem sírt.
– Ez undorító – mondta, de nem húzta el a kezét.
Az ikrek nyara úgy telt, hogy reggelente átbuszoztak Opelousasba, ahol egy fehér márványoroszlánokkal díszített vaskapu mögé rejtett, hatalmas fehér házban kellett munkára jelentkezniük. A dekoráció olyan abszurd módon színpadias volt, hogy Desiree első ottjártukkor elnevette magát, Stella viszont csak fáradtan meredt az oroszlánokra, mintha azok bármelyik pillanatban életre kelhetnének és szétmarcangolhatnák. Amikor az anyjuk közölte velük, hol kell dolgozniuk, Desiree egyből tudta, hogy fehér és gazdag család lesz. Ilyen házra azonban még ő sem számított: a kristálycsillár olyan magas mennyezetről lógott, hogy fel kellett másznia egy létra tetejére, csak úgy tudta leporolni; a csigalépcső olyan hosszú volt, hogy teljesen elszédült, miközben végigtörölte egy ronggyal a korlátját; a tágas konyhában olyan újnak és futurisztikusnak tűnő eszközöket látott felmosás közben, hogy azt sem tudta, hogyan kell használni őket.
Néha elszakadt Stellától, és nem tudta, merre lehet a testvére, de félt elkiáltani a nevét, nehogy visszhangozzon a magas mennyezetről. Egyszer akkor talált rá, amikor épp a hálószobában lévő öltözőszekrényt fényesítette: sóvárogva bámult a piperetükörre és az előtte lévő apró tégelyes kencékre, mintha legszívesebben leült volna arra a plüssbevonatú padra, hogy illatos krémeket masszírozzon a kezébe, mint Audrey Hepburn. Hogy csak úgy gyönyörködjön magában, mintha olyan világban élne, ahol a nők rendszeresen csinálják ezt. De aztán megjelent mögötte Desiree tükörképe, és Stella félrenézett, szinte szégyellve, hogy rajtakapták, amint egyáltalán akar magának valamit.
A Dupont családnál dolgoztak. A hullámos szőke hajú feleség egész délután csak ücsörgött, majd’ leragadt a szeme, látványosan unta magát. A férj a Saint Landry Bank & Trust alkalmazottja volt. Két kisfiuk egyfolytában civakodott a tévékészülék előtt – Desiree ilyet se látott még korábban –, és volt a házban egy kólikás csecsemő is, akinek még a haja sem nőtt ki. Az ikrek első munkanapján Mrs. Dupont végignézett rajtuk, és szórakozottan annyit mondott a férjének:
– Milyen csinos lányok. Jó világosak, mi?
Mr. Dupont csak bólintott. Esetlen férfi volt, egy poharat sem tudott rendesen megfogni, szódásüveg-szemüvege mögött mintha gyöngyök lettek volna. Amikor csak elhaladt Desiree mellett, félredöntötte a fejét, mintha épp valamiféle kvízzel szórakoztatná magát.
– Te melyik is vagy? – kérdezte rendszeresen.
– Stella – válaszolta néha Desiree csak úgy szórakozásból. Mindig is ügyesen hazudott. A hazudozás és a színjátszás között egyedül annyi a különbség, hogy ez utóbbinál a közönség tudja, mit lát, de ettől még mindkét esetben megtévesztésről van szó.
Stella soha nem akart szerepet cserélni.
Biztos volt benne, hogy úgyis lebuknának, és a hazudozás vagy a színjátszás csak akkor lehet sikeres, ha az ember teljesen beleteszi magát. Desiree éveken át tanulmányozta Stellát. Figyelte, hogyan játszik a ruhája szegélyével, hogyan tűri be a haját a füle mögé, hogyan néz tétován a másik szemébe, mielőtt köszönne neki. Desiree képes volt tükrözni testvére mozdulatait, utánozni a hangját, belakni a testét a sajátjában. És attól, hogy tudta, ő előadhatja magát Stellának, Stella viszont nem képes ugyanerre, különlegesnek érezte magát.
A Vignes ikrek egész nyárra eltűntek a helyiek szeme elől. Egyik lányt sem látták a Partridge Roadon sétálni, vagy becsusszanni Lou egyik hátsó bokszába, vagy a focipályán gyakorló fiúkat stírölni. Az ikrek minden reggel eltűntek a Dupont-ház ajtaja mögött, esténként pedig kimerülten, feldagadt lábbal léptek ki rajta, Desiree egész hazaúton a busz ablakának dőlt. Már kis híján véget ért a nyár, ő pedig bele sem akart gondolni, milyen lesz az ősz, amikor fürdőszobapadlót sikál, miközben a barátnői az iskolai ebédlőben pletykálnak, vagy a hazalátogatási ünnepségen előadandó táncot tervezgetik. Neki ilyen lesz az egész hátralévő élete? Ki sem teheti a lábát egy házból, amely abban a pillanatban elnyeli, hogy belép az ajtaján?
Egy kiút azért volt. Tudta, mindig is tudta, és augusztusra már máson sem járt az esze, csak New Orleanson. Az Alapítók Napjának reggelén, már előre félve attól, hogy vissza kell térniük Duponték házába, megbökte Stellát az ágyban, és azt mondta:
– Húzzunk innen.
Stella nyögve oldalra fordult, a takaró összecsavarodott a bokáján. Mindig is rossz alvó volt, és gyakran kínozták rémálmok, amelyekről soha nem számolt be senkinek.
– Hová? – kérdezte.
– Tudod te, hová.
Unom már, hogy csak beszélünk róla. Menjünk.
Desiree kezdte úgy érezni, megjelent előtte egy menekülést kínáló ajtó, és ha túl sokáig totojázik, örökre eltűnik. Stella nélkül azonban nem kelhetett útra. Soha nem szakadt még el a testvérétől, és nem is volt benne biztos, hogy túlélné.
– Na, gyere már – nógatta. – Egész életedben Duponték után akarsz takarítani?
Soha nem tudhatta biztosan, minek köszönhette. Talán Stella is unta már magát. Talán – tekintve, Stella milyen gyakorlatias természet volt – rájött, hogy New Orleansban többet keresnének, még haza is küldhetnének belőle, így jobban tudnának segíteni a mamának. Vagy talán ő is meglátta azt a gyors eltűnéssel fenyegető ajtót, és rádöbbent, hogy minden, amit akar, Mallard határán kívül esik. De kit érdekel, miért gondolta meg magát? Csak az számított, hogy végül igent mondott.
Az ikrek egész délután csak tébláboltak az Alapítók Napja alkalmából rendezett pikniken, Desiree úgy érezte, titkuk bármelyik percben kirobbanhat belőle. Stella ugyanolyan higgadtnak tűnt, mint mindig. Desiree világéletében csak vele osztott meg titkokat. Stella tudott a dolgozatokról, amelyekre egyest kapott, tudta, hogyan hamisította alá az anyja aláírását ahelyett, hogy megmutatta volna neki a jegyét. Tudott róla, milyen csecsebecséket emelt el Fontenot-tól – egy rúzst, egy doboz gombot, egy ezüst mandzsettagombot –, mert képes volt rá, és mert amikor a polgármester lánya elsietett mellette, jó volt tudni, hogy elvett tőle valamit. Stella mindig meghallgatta, néha kifejtette elítélő véleményét az adott titokról, de soha nem mondta el senkinek, és mindenekelőtt ez számított.
Elmondani Stellának egy titkot olyan volt, mint belesuttogni egy befőttesüvegbe, és rácsavarni a fedelét.
A nővére semmit sem kotyogott ki. Desiree-nek akkoriban meg sem fordult a fejében, hogy neki is lehetnek saját titkai.
Néhány nappal azután, hogy otthagyták Mallardot, a folyó megáradt, és minden utcát sártengerré változtatott. Ha még egy napig vártak volna, a vihar keresztbe tesz nekik. Vagy ha az eső nem is, a sár biztosan. Elcaplattak volna a Partridge Road feléig, és ott azt mondják: na jó, hagyjuk. Nem voltak ők kemény csajok. Öt kilométert biztosan nem bírtak volna megtenni egy saras úton, csuromvizesen hazaoldalogtak volna, és azonnal bedőlnek az ágyba. Desiree beismerte volna, hogy meggondolatlan ötlet volt, Stella meg azt mondta volna, ő csak lojalitásból ment bele. Aznap éjjel azonban nem esett. Amikor elindultak otthonról, és vissza sem néztek, tiszta volt az égbolt.
