25 évvel az első megjelenése után, felújított kiadásban tér vissza Böszörményi Gyula József Attila-díjas író kultikus fantasy regénye, a Gergő és az álomfogók. A regény 2003-ban elnyerte az IBBY- és a Körtemuzsika-díjat az Év Gyermekkönyve kategóriában, 2018-ig kilenc kiadást élt meg, és több mint 20 000 példányban kelt el (a sorozat többi kötetével együtt közel 60 000 könyv talált gazdára), mára pedig már csak antikváriumokban hozzáférhető.
A regényben Gergőt álmaiban egy szürke kölyökfarkas kíséri, és bármennyire igyekszik is a fiú lerázni őt, amikor családja váratlanul meghívást kap a Vajákosok, Táltosok, Énekmondók, Sámánok és Egyéb Révülők Találkozójára, rá kell döbbennie, hogy álom és valóság összeér. A 12 éves kortól ajánlott könyvben a klasszikus mesék próbatételei, segítői és fantasztikus világai mellett már egy összetettebb, kalandos történetben jelennek meg a kiskamaszkor nagy érzelmei, bizonytalanságai és identitáskérdései.
A 2022-ben elhunyt szerző a magyar ifjúsági irodalom kiemelkedő alakja volt, aki leginkább Gergő-sorozatával és az Ambrózy báró-kötetekkel lett ismert, az ifjúsági könyvek mellett írt sci-fi és fantasy regényeket, novellákat is.
Az újraszerkesztett kötetet Ölveti Szabolcs illusztrációi, egy limitált darabszámú Világfa poszter, valamint a szerző tollából származó filmszinopszis gazdagítja. Olvass bele!
Böszörményi Gyula: Gergő és az álomfogók (részlet)
I.
A pince
Az éjbe burkolózó város millió színes, szép, borzongató álomtól nyüzsgött. Budapest minden lakója, aki hajnali háromkor az ágyában pihent, most nyugtalanul fordult át a másik oldalára. Bármilyen mély volt is az álmuk,
mind megérezték, hogy valami elkezdődött, valami megtörtént, s valami más felébredt.
A vihar olyan hevesen csapott le a városra, hogy sokan felriadtak tombolására. A Csipetke utcában álló öreg, körfolyosós bérház azonban túl sokat látott már csillanó ablakaival ahhoz, hogy nyugtalankodni engedje lakóit. A vastag falak eltompították az égzengés hangját, a szobákba egyedül a kopogó esőcseppek bádogereszkoncertje jutott be.
Az első emelet négyes számú lakásának egyik apró szobájában Gergő állig húzta takaróját, és vacogva bámulta a plafont. Rémálmok bántották, amikről senkinek sem mert beszélni. Most pedig ez a vihar! Reménykedve sandított át a másik ágyra, hátha Zsófit is felriasztotta a mennydörgés. A lány azonban békésen szuszogott.
Gergő mély levegőt vett, és lehunyta szemét. Nem hitte, hogy sikerülni fog, mégis megpróbált elaludni…
* * *
…s ahogy az már az álmokban lenni szokott, hirtelen különös erdő kellős közepén találja magát – pizsamában. Ez nagyon kellemetlen érzés. Nem mintha fázna, de zavarja a sárkányokkal, tollsöprűkkel és karmazsin színű fánkokkal díszített öltözék. Mi van, ha erre találnak jönni az osztálytársai? Mi van, ha a fák mögül csörögve befordul a hatos villamos, és utasai meglátják a pizsamás fiút? Mi van, ha…?
A háta mögött gunyoros hang szólal meg:
– Végre! Már azt hittem, ma éjjel nem is jössz.
Gergő bosszúsan megfordul. Tudja, hogy kit fog látni. A kölyökfarkassal ugyanis – aki a farkasok kamaszkorába lépett, s így nem olyan kicsi, esetlen szőrgolyó, akit az ember meg akar gyömöszölni – már többször találkozott.
– Megint te? – szól csípőre tett kézzel a fiú. – Megmondtam, hogy nem érdekelsz, untatsz, és csúnya vagy. Tűnj el az álmaimból!
– Tudod jól, hogy nem te választottál engem. Én választottalak téged – feleli a kölyökfarkas. Barna szemével várakozón néz Gergőre, farkát lassan csóválja ide-oda, majd elnyúlik a fűben. – Odaát vihar van. Még mindig félsz a mennydörgéstől?
Gergő a vihar puszta említésétől megborzong. Álmában ragyogó napsütés záporozik a különös erdőre, de tudja, hogy ez nem a valóság.
„Odaát”, ahogy a kölyökfarkas mondta, tehát a Valóságban, ő most az ágyában fekszik.
– Viharos éjszakákon mindig olyan rémes dolgokkal álmodom, mint például okoskodó kölyökkutyák, akik valóságosnak hiszik magukat – feleli Gergő, szándékosan bántó hangon. – S mivel félek, hát dobálni fogom magam az ágyban. Meg kiabálok. Anya pedig beszalad, felébreszt, és akkor megszabadulok tőled.
– Ma másként lesz – szól a kölyökfarkas, akit még azzal sem lehet megsérteni, hogy kutyának nevezik. – Ez az éjszaka más!
Gergőt nyugtalanság fogja el. Körbekémlel az álomerdőben, de nem lát semmi szokatlant. Az ősöreg tölgyek alatt két nyugdíjas postás madártollakat húzgál ki egymás füléből. Az ég kékjén autó, repülő, operaház és játékgép formájú felhők úsznak. A nyerőautomaták egyike csokikorongokat kezd ontani magából. Alatta bőrszárnyú őshüllő suhan.
Tehát minden teljesen normális.
– Nincs kedved felülni a hátamra? – kérdi a kölyökfarkas.
– Tudod, hogy úgysem fogsz rábeszélni – felel a fiú. – Már sokszor megpróbáltad. Én pedig elutasítottalak, mert biztos, hogy a bundád tele van bolhákkal.
– A bolhák legalább valami változatosságot hoznak a mindennapokba – emeli fel fejét kaján mosollyal a kölyökfarkas. – Persze ezt hiába mondom, míg nem vakaróztál egy jót. Addig ugyanis fogalmad sem lehet róla, micsoda gyönyörűség az.
Gergő legyint, és az egyik fához indul, hogy annak árnyékában ülve várja ki, míg a valóságban felébresztik.
– Ideje menni – áll fel ekkor a kölyökfarkas, és orra hegyétől a farka végéig megrázza magát. Gergő épp tiltakozásra nyitja a száját, ekkor azonban hirtelen eltűnik az erdő.
– Ezt te csináltad? – kiált a fiú a szürkebundásra, de már nem tud figyelni a válaszra. Álmában hirtelen elsötétül az ég, plafonná változik, neonlámpák sora ont rideg fényt. Hosszú, mindkét irányban a végtelenbe vezető, csempézett folyosón találja magát. Kórházi betegkocsin fekszik, ami nyikorgó kerekekkel megindul vele.
A fiú már tudja, mi következik.
Hatéves kora óta sokszor járt álmában ezen a rémes helyen. És sosem sikerült megváltoztatnia az eseményeket.
– Vigyél ki innen! – kiáltja.
– Ha komolyan vennéd az Álomvilágot, képes volnál irányítani azt. – A farkaskölyök most csupán egy félig lekopott matrica képében van jelen a csempén. – Sajnos te, amint felébredsz, képzelgésnek hiszel engem és minden mást is. Pedig ez a folyosó valóságosnak tűnik, igaz?
– Segíts!
– Miért én? – kérdi a farkaskölyök. – Hívj egy álombarátot, az majd kihúz a bajból.
– Tudod, hogy nekem nincsenek álombarátaim! – kiabál kétségbeesetten Gergő, mert a kocsi egyre gyorsabban robog vele a folyosón.
– Hát ez az! – feleli elégedetten a farkaskölyök.
A folyosó végén fehérre mázolt ajtó dereng.
– Nem akarok odamenni! – kiabálja Gergő a kölyökfarkas matricájának, ami különös módon mindig épp azon a csempén van, amelyik mellett a kocsi elnyikorog.
Az ajtó feltárul, a kerekek megtorpannak a küszöb előtt. Gergő minden erejével kapaszkodik, mégis berepül a szobába. Behunyja a szemét, pörög a levegőben, s valami puhára érkezik. Először csak az ujjait meri mozdítani, de ez is elég hozzá, hogy megállapítsa: ágyon fekszik, ami lassan kezd megdőlni. Hasra fordul, majd feláll. Valóban ágyra zuhant, csakhogy ez az ágy hatalmas. Valóságos fennsík: nem is lehet látni a végét. A takaró fehér hullámai fodrokat, völgyeket, buktatókat vetnek. A vakító síkság közepén hatalmas, vörösen ragyogó kórházi pecsét háromszöge terül el, s közepéből három alak emelkedik ki.
– Miért kell mindig újraálmodnom ezt? – kiáltja Gergő kétségbeesetten, bár sehol nem látja a kölyökfarkast. Az ágymatrac tovább billen, egyre meredekebb lesz. A fiú háta mögött mély szakadék tátong: az ágy széle. S mivel a síkság éppen arra dől, félő, hogy Gergő lezuhan.
A kórházi pecsét varázsjeléből előbújó három alak megindul a fiú felé. Egyikük Gergővel egykorú, tehát tizenhárom éves, csinos lány. Hihetetlenül hosszú, gesztenyebarna haját szabadon lengeti a szél. A lány kedves mosolyt, virágmintás szoknyát és különös feliratú pólót visel: „Ne bántsd a nerceket – ők sem járnak a te bőrödben!”
Zsófinak – mert így hívják a lányt – lombzöld szeme, átható tekintete a legkülönösebb. Gergő akár álmában, akár a valóságban néz bele mostohatestvére szemébe, mindig úgy érzi, a lány sokkal többet tud róla, mint saját maga.
A második alak cingár férfi, akin úgy lóg a ruha, mintha csak véletlenül akadt volna rá. Fekete keretes szemüvegét orra hegyére csúsztatva hordja, haja rendezetlenül ágaskodik üstökén. Zsófi apján (mert ő ez a férfi) egyetlen szemrevaló dolog látható: a cipői. Csodálatosan kifényesített, szívvel-lélekkel gondozott cipők azok, amiknek még a fűzői is úgy állnak, ahogy az A cipőhordás nagykönyvében meg van írva.
Gergő gyomra összerándul mostohaapja láttán. Ez az álom már így is elég rémes, Botlik Dénes igazán nem kellett bele.
A harmadik álomszereplő Réti Boglárka, Gergő édesanyja. Karcsú, pirospozsgás arcú, mindig mosolygó ajkú és fürge léptű, szép nő. Most is lehagyja kissé a többieket, és a fiától néhány méterre megtorpan. Addigra az ágy felszíne annyira megdől, hogy Gergő kénytelen négykézlábra ereszkedni és kezével is kapaszkodni, nehogy lezuhanjon a mélységbe.
– Gyere, Gergő, repülj! – nyújtja Boglárka a fia felé két karját. – Menni fog, csak gondolj a felhőkre!
– Vagy a papírsárkányra! – biztatja Zsófi.
– Esetleg egy könnyű strandpapucsra! – Az utóbbi javaslatot természetesen Botlik Dénes teszi. Gergő dühösen megrázza a fejét: hogyan gondolhatják, hogy képes repülni? Ez ostobaság!
Ujjai közül hirtelen kicsúszik a takaró, és ő szédítő zuhanásba kezd.
Elsuhan mellette az ágymatrac, s lent, tejfelszínű felhők közül távoli sziklák bukkannak elő. Nem kiabál, hiszen az sem segítene. Átzuhan a felhőkön, füle mellett fütyül a hideg szél. A helyzet legalább annyira reménytelennek tűnik, mint a templomtoronnyal kézen fogva délutáni sétára indulni.
– Tehát tovább makacskodsz? – szól egy kölyökfarkasforma felhő a közelből.
– Ez csupán álom – feleli Gergő mérgesen, bár szemében könnycseppek jelennek meg a félelemtől. – Nem eshet bajom.
Odalenn a sziklák repedéséből magasra törő, ágas-bogas fa várja. A fiú a következő pillanatban rázuhan, beüti a bal térdét, és…
Végre felébred.
* * *
A Csipetke utcában egyéb különös események is történtek akkor éjjel. A földszinten lakó Nemcsókné szinte rátapasztotta kövér orcáját az udvarra néző ablakra, ahogy kilesett a függönyrésen.
– Lujza, hagyd már a vén bolondot! – szólt rá cincogó hangján Nemcsók úr, nyugalmazott rágcsáló- és rovarirtó kisiparos. Mély foteljében ülve a kéken vibráló szoba egyetlen fényforrását, a televíziót bámulta, s egyre inkább bosszantotta felesége kíváncsiskodása. – Hallod, Lujza? Kezdődik!
Nemcsóknét most kivételesen nem érdekelte az éjszakai TV-shop ajánlata. Odakinn tombolt a vihar, szinte átláthatatlan függönyként szakadt az eső. Az udvari lámpák halványsárga fénye mégis láthatóvá tette a házmester, Barboncás Döme alakját. Az öregúr a macskaköves udvar közepén állt, két karját a felhők felé nyújtotta, és csak hagyta, hogy hulljon rá az eső.
– Kornyikál – jelentette Nemcsókné az ablaktól. – Már megint azon a különös hangon nyöszörög, nyávog és dörmög.
Nemcsók úr sípoló sóhajt hallatott.
– Ma műanyag kutyacsontokat lehet rendelni! – próbálta a tévé elé csábítani feleségét. – Van lila és mályvaszínben is!
Nemcsókné orra ellapult a hideg ablaküvegen. Barboncás Döme kopott kezeslábasa már tökéletesen átázott az esőben, de az öreg csak folytatta különös énekét. A villámok fel-fellobbanva világították meg alakját, két varkocsba font, ősz haját és égre nyújtott karjait.
– Fel kellene jelenteni – szólt Nemcsókné haragtól remegő hangon.
– Már háromszor feljelentettük – legyintett a fotelban Nemcsók úr.
– Jelentsük fel újra!
– Nézd! Vécédugulás elleni, antimagnetikus, önjáró csőkukac!
Ez a remek találmány végre elcsábította volna Nemcsóknét az ablaktól, ekkor azonban történt valami odakinn. Bár az eső mindent elhomályosított, az asszony meg mert volna esküdni rá, hogy Barboncás Döme lassan felemelkedik a macskakövekről. A házmestert újabb villám burkolta ragyogásba, s immár tisztán látszott, hogy a lábai valóban nem érintik a talajt: a levegőbe emelkedett, és átlebbent a szőnyegporoló fölött.
– Kázmér, gyere, ezt látnod kell! – nyekeregte döbbenettől elcsukló hangon Nemcsókné. –
Ha éneklésért nem is jelenthetjük fel, azért biztosan becsukják, mert ide-oda röpköd az udvaron.
Nemcsók úr nem igazán hitte, amit a felesége állít. Ettől függetlenül engedett az erőszaknak. Nyögve kitápászkodott a fotelból, szomorú pillantást vetve a képernyőn épp feltűnő elektromágneses fülpiszkálóra.
– Lássuk azt a csodát! – morogta. Csakhogy most éppen nem villámlott, így csupán annyit láthatott, hogy valami árnyék vetül a szőnyegporolóra.
– Mindjárt beér a lámpa fénykörébe! – izgult toporogva Nemcsókné. – Akkor jól láthatod.
Ekkor azonban az udvarról fémes csattogás hallatszott, mintha paták vernék a köveket. Majd közvetlenül az ablaküveg túloldalán valóban felbukkant egy hófehér ló szép, hatalmas feje, és fülsiketítően rányerített a leselkedőkre. Nemcsók úr és felesége rémületükben mindketten hanyatt vágódtak, esés közben letépve a csipkefüggönyt.
– Lovat tart az udvaron! – rikácsolta Nemcsókné.
– Hívom a rendőrséget! – bömbölte a földön kapálózva Nemcsók úr.
Ám mielőtt tárcsázták volna az ügyeletet, biztosak akartak lenni abban, hogy odakinn valóban egy ló áll. Visszaóvakodtak az ablakhoz, azonban az udvaron nems látták sem a lovat, sem Barboncás Dömét.
Ráadásul a vihar is elvonult.
Nyitókép: Móra kiadó
