Főhősünk, a nyolcvanegy éves özvegy, Maggie Burkhardt kényszeresen szereti rendbe tenni mások életét. Most a Nílus partján, egy egykor szebb időket élt luxusszállóban próbál mindenkin segíteni, de a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy szeretné. Christopher Bollen Káosz című thrillerében egy gyászoló nő és annak nyolcéves fia kerül a főhős fókuszába, de a kisfiú és anyukája ravaszabb, mint Maggie gondolta.
Christopher Bollen: Káosz (részlet)
1
Akinek van esze, az korán kel a Royal Karnak Palace Hotelben.
Nem feltétlenül a forróság miatt – bár késő délelőtt a sivatagi nap felperzseli egész Luxort, s noha még csak április van, ami a Szaharában rügyfakasztó tavaszi hónap, maroknyi vendég máris hőgutát kapott. Egy mézesheteit töltő nő a 207-es szobából épp a múlt héten esett össze a teraszon és került olyan állapotba, hogy helikopterrel kellett a kairói kórházba szállítani. A hirtelen rosszullétek száma riasztóan megugrott a szállodában.
– Mindig nagy a hőség, de ilyen korán még sosem köszöntött be – árulta el nekem Ahmed, a Royal Karnak igazgatója. Azt is jónak látta, ha a recepción kihelyeznek egy erre vonatkozó figyelmeztetést, én pedig segítettem az angol fogalmazással.
Tisztelt Vendégeink! Nyomatékosan arra kérjük Önöket, hogy a királysíroknál kora reggel, de lehetőleg még délelőtt tegyenek látogatást, a kirándulásra pedig feltétlenül vigyenek magukkal széles karimájú kalapot és nagy mennyiségű ivóvizet!
– Ez az! – böktem meg a vállammal, mikor megszemléltem művünket. – Nagyon jó, Ahmed! Senki nem mondhatja, hogy nem figyelmeztettük.
A táblát a recepción, a cukorkás üvegtál előtt helyeztük el, hogy senkinek se kerülhesse el a figyelmét. Nem is kérdés, Luxorban halálos a forróság. Senki nem akarja odakint találni magát a legperzselőbb délutáni kánikulában, árnyék nélkül.
Korán kelni mégis azért érdemes, mert a hajnal a nap egyetlen békés része.
Mikor három hónappal korábban a szállodába érkeztem, amatőr hibát vétettem és a Nílusra néző szobát kértem. Ki tudna ellenállni a kísértésnek, hogy fogselymezés közben láthatja a fáraók misztikus folyóját az ablaka alatt hömpölyögni, olajosan fénylő felszínén túl a sivatag káposztazöld mezsgyéjével és a poros Thébai-hegységgel, melynek csúcsai rozsdás fűrészfogakként sorjáznak a látóhatáron?
Mintha mesebeli jutalom várt volna a járvány idején tett kétnapos, kimerítő utazás végén – nyálminták és oltási igazolványok, araszoló sorok az útlevél-vizsgálatnál, rohanás a csatlakozáshoz, majd órák hosszat tartó veszteglés a kifutón az egyforma Korán-imádságok álmosító duruzsolására, mégis rettegésben, nehogy valaki eltüsszentse vagy akár elköhintse magát.
Tegyük hozzá, hogy én csak a svájci Alpok egyik szállodájából utaztam Egyiptomba. Rémálomba illő hely lett a világ, gömb helyett inkább kocka, ami minden illesztékében megroppant.
Azon az első napon, mikor belibbentem a Royal Karnak előterébe, Ahmed jómódú amerikai idiótának nézhetett. Nyolcvanegy éves vagyok, s bárhogy igyekszem, nem tudom levetkőzni a wisconsini akcentusom. Ahmed védelmében: semmi oka nem volt azt feltételezni, hogy két-három napnál hosszabb ideig maradok. Ugyanúgy tekinthet az arcunkra, ahogy mi, vendégek a szobaszámunkra: lényeges információ, fontos észben tartani az itt tartózkodás idejére, de abban a pillanatban feledésbe merül, mihelyt kitesszük a lábunkat az ajtón.
– Az a szoba egyszerűen fan-tasz-ti-kus – áradozott Ahmed, miközben vöröses-barna kerek szemével alaposan végigmért a rózsaszín márványpult mögül. Egyetlen homlokán legördülő verejtékcsepp sem árulkodott arról, hogy a járvány által térdre kényszerített idegenforgalmi piac mennyire sóvárog a fizetővendégek után. – Az „exkluzív panoráma” természetesen feláras szolgáltatás, de higgye el, Mrs. Burkhardt, a Nílus megér minden centet! A Nílus, gondoljon csak bele! Ilyen lehetőség csak egyszer adódik az életben!
Másnap reggel aztán felismertem a dolog fonákját.
Napkeltekor, de óramű pontossággal, helybéli árusok, kocsisok és ügynökök sorakoznak fel a hotel előtt kék-sárga kaftánokban, akár a színpompás énekesmadarak. Amint az első turisták előszivárognak a szállodából, a kórus tüstént rákezdi:
Elvihetjük a piacra? Hajótúra a Királyok Völgyébe? Szeretné látni a gyerekfáraó múmiáját, miszter? Nem sok, nem drága! Térjen be a bácsikám üzletébe, csak egy percre, nem fogja megbánni, minden nagyon olcsó, egy szkarabeusz, fogja csak meg a kedvemért, Egyiptomi népéért! Nem kell vennie semmit, ajándékba adom, látja, nekem van még! Mit szólna egy füstölőhöz, a Nílus illata! Várjon, ne menjen el! Elviszem. Ne hagyjon csak így itt! KÉÉÉÉREM!
A vevőcsalogatás egész nap szünet nélkül folytatódik és napnyugtáig abba se marad. A tolakodó, hovatovább vádaskodó kiáltozás természetesen az „exkluzív panorámával” rendelkező szobákban a leghangosabb, tébolyító kakofóniában egyesül a lópaták diszkóütemével és a motorok asztmás hörgésével.
Azon az első reggelen próbáltam bezárni az ablakokat, összehúzni a függönyöket, majd megnyitni az összes vízcsapot, de a lárma továbbra is átszűrődött a falakon.
Harmadik reggel migréntől villámló szemekkel masíroztam le az előtérbe és követeltem egy nem-exkluzív szobát valahol a hotel hátsó traktusában.
– Inkább azért fizetek felárat, hogy ne kelljen hallanom ezeket az embereket!
– Hogyne, Mrs. Burkhardt. – Ahmed arca épp csak egy árnyalatnyit pirult el. – Megértem. Nagyritkán, de előfordul, hogy az érzékenyebb hallású vendégek panaszt tesznek erre.
Nagyritkán?
Sosem tudom, Ahmed mikor hazudik a képembe. Mindenesetre hajlamos vagyok hinni neki, mert a civódásunk óta eltelt hónapokban hűséges és megbízható barátot ismertem meg a személyében.
Húsos ujjainak egyetlen csettintésére a londínerek három poggyászommal együtt átköltöztettek a szerényebb 309-es szobába, ahonnét ablakaim a szálloda kiterjedt narancsillatú kertjére tekintenek. Távoli duruzsolásként ide is elér az árusok szüntelen gajdolása, de a nap jelentős részében elfojtja a hátsó teraszon étkező vendégek ezüst evőeszközeinek csörgése és az úszómedence locsogása.
Dacára a rendhagyó kánikulának és ellenállhatatlan késztetésem kiújulásának, azóta is féktelen boldogságban élek a Royal Karnakban.
A késztetés: koponyám belső felét kaparássza és éjjelente felébreszt, hosszú ujjaival a homlokomon dobol.
Csak fekszel itt és nem csinálsz semmit, miközben látod mások szenvedését?
Pedig mennyire reméltem, hogy az Alpokban hagytam a mások megsegítésére irányuló kielégíthetetlen vágyat!
Úgy látszik, csak téli álomba szenderült, békésen szunnyadozott ezekben a hónapokban, hogy újult erővel ébredjen, mihelyt megvetem itt a lábam.
Bármily hihetetlen, de azt akarom, hogy mások boldogok legyenek. Vagy ha boldogok nem is, legalább szabadok.
Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy beleütöm az orromat a mások dolgába. Nem, én tudatosan létrehozok egy elágazást – egy mesebeli pillanatot, mikor megnyílik a börtön ajtaja, s vele a varázslatos újrakezdés esélye.
Talán nem mindenki ért egyet a módszereimmel. Lehet pálcát törni felettem, de szerintem a próbatétel egészséges dolog.
Üss vagy fuss. Megszoksz vagy megszöksz.
Nem döntök helyettük.
A választás mindig az övék.
Hatkor kelek, ahogy minden reggel, abban a kéklő órában, mielőtt a napkelte gézbe bugyolálná az egész világot. Ilyenkor még a kerti madarak se mozgolódnak. Tíz percen át tornázom – térdnyújtás, lábemelés és karkörzés, az izomlazítás, amire még Klode Park-i gyógytornászom tanított. A XIV. Lajos stílusú karosszékbe kapaszkodva tartom meg egyensúlyom, bár koromhoz képest meglepően ruganyos vagyok, és magasabb is a legtöbb nőnél, akit a gravitáció hüvelykujja nyolc évtized alatt könyörtelenül a földbe passzíroz. Ezzel együtt szívesen kerülöm annak a pucér testnek a látványát, amivel a fürdőszobai tükör fogad – a mellkasomról lecsüngő sárga csőszerű függelékeket, gesztenyebarna redőkkel tagolt nyakfodrom, kicsontozott angolnára emlékeztető felkarom, kendőzetlen gesztusok végtelen sorával megmunkált arcom. Rájöttem, hogy ennyi idősen az embernek nem mások elismerő pillantása hiányzik, hanem a sajátja. Fojtott rettenettel nézem tükörképem, mint akit rútul átvertek – hogy lehetek máris nyolcvanegy?
Ez már rég nem az elveszett fiatalságról és a megsebzett büszkeségről szól. (Abba évtizedekkel korábban beletörődtem.) Arra gondolok, mikor váltam ezzé a kihalás szélén egyensúlyozó törékeny teremtménnyé? Néha egyszerűen nem ismerek magamra a tükörben, s nem csupán azért, mert az Alpokból való menekülésem után feketére festettem a hajam. Nem is bő, hosszú ujjú és harsány mintás kaftánokból álló új ruhatáram miatt, amit a luxori újrakezdés örömére vásároltam.
Nem, egyszerűen ismeretlen számomra ez a halódó, szánalomra méltó fehérjehalmaz, ami visszanéz rám a tükörből.
Hiányzik Peter. Mindig hiányzik, magától értetődően, de különösen amikor végzek a reggeli tornával és belépek a kádba zuhanyt venni, miközben fájó tudatában vagyok a csúszós porcelán formájában rám leselkedő fenyegetésnek. (Reggelente, mi nyolcvanasok az életünket kockáztatjuk csak hogy megtisztálkodjunk.) Bár mondhatnám, hogy a férjem elvesztése felett érzett gyász napnyugtakor tör rám a leghevesebben, vagy reggel, amint felemelem fejem a párnáról. Hat év telt el Peter halála óta, de a fájdalom leginkább fél órával ébredés után hajlamos támadni, mikor elfordítom a csaptelep karját és kicsomagolok egy bontatlan szappant. A gyásznak nincs színpadi érzéke; otthonosan befészkeli magát a leghétköznapibb pillanatokba. Ó, igen, néha még most is könnyekben török ki (zenére – sose hallgass zenét, fájdalmat injekcióz a vénáidba), de inkább csak tompán tudatosul bennem, hogy már nem is számolom, hány napja váltunk külön Peterrel. (Egy ideig követtem: az első ezer napban minden reggel újabb számmal növeltem a gyászos halmazt, hátha végül magába omlik és agyonnyom a súlyával.) Elsöprő szerelem volt a miénk, találkozásunk pillanatától semmi sem állhatott közénk. Ötvennégy éven át nem csupán befejeztük egymás mondatait, de bármikor el is kezdtük őket.
Zuhany után megszárítkozom és beszedek egy maroknyi gyógyszert, beleértve az idegnyugtatónak szánt riszperidont. Ha Peter hiánya túlságosan kezd megviselni, a neszeszerembe nyúlok és előveszem az egyetlen relikviát, amit sikerült megmentenem: a hajtincsét. Az is elég az emlékezéshez, ha csak az ajkaimhoz érintem puha fehér szálait. Ezzel együtt nem időzöm soká a szobámban. Belebújok az egyik afrikai mintás kaftánba, amit a helyi bazárban vásároltam, és pontban 6.45-kor lemegyek reggelizni.
E korai órán nagyobb a csend, mint egy kriptában. Az alkalmazottak még nem hordták el az ajtók mellől a szobaszervizes tálcákat – az ezüst téglalapok tele ételmaradékokkal, eltépett jegyekkel és összegyűrt szalvétákkal, halálba gyötört napkrémes tubusokkal és felfordított borospoharakkal, mind egy-egy tornádó által feldúlt birtokra emlékeztetnek. Egyetlen nesz sem szűrődik ki a szobákból, de a templomi csendesség uralma nemsokára véget ér. Az alagsor mélyéről máris felszüremlik egy porszívó zúgása.
A Royal Karnak Palace. Egyszer megtudakoltam Ahmedtől, mi indokolja a szálloda pöffeszkedő nevét, mire olyan értetlenül ingatta a fejét, mintha először szegeznék neki a kérdést.
– Karnak Luxor ősi templomegyüttese, ami itt található a folyó…
Belefojtottam a szót.
– Ezt a részét értem, de mi a helyzet a többivel?
– Nos… – Ahmed rövid szünetet tartott, míg megpróbált előállni egy kellően impozáns magyarázattal. – Leginkább a patinás történelmi múltja miatt. Az alapítása óta eltelt időben számos herceg, hercegnő és méltóság megfordult a falai közt!
– Szép hárítás – gondoltam –, leplezendő a név csalóka voltát. A hely aligha „királyi”, még kevésbé „palota”. Annál inkább vérbő kapitalista vállalkozás a tehetős nyugati turisták elcsábítására.
Nyitókép: Wikipedia
