Böszörményi Gyula a magyar ifjúsági irodalom kiemelkedő alakja, aki Gergő-sorozatával meghódította az ifjú olvasókat, most pedig 9...8...7... című regényeivel teszi ugyanezt. Interjú.

A Gergő-sorozatot sokáig a magyar Harry Potterként emlegették. Mi a véleménye erről az összehasonlításról?

A Gergő-sorozat népes rajongótábora által létrehozott portálon, az alomfogo.hu-n olvasható számtalan rajongói levél épp ezt a témát feszegeti, és gyakran maguk az olvasók nyilatkoznak meglehetősen indulatos hangon arról, hogy ez az összehasonlítás mennyire hamis. Én magam valamelyest értem, miért terjedt el ez: mikor egy újságírónak röviden, tömören kell bemutatnia egy új, sokak által még nem ismert könyvet, valamihez muszáj hasonlítania, hogy az olvasót a lehető leggyorsabban „képbe hozza”.  Ezt az egyszerűsítés szülte magyarázatot megértem, de azt már nagyon nem szeretem, ha innen egyetlen bakugrással azt állítják, hogy a Gergő-regények HP-klónok. Aki ezt állítja, az nem olvasta a Gergő-regényeket – és ezt nem én, hanem az olvasóim szokták a leghangosabban kifogásolni.

A Gergő-sorozat, vélhetőleg a nagy népszerűsége miatt, több szálra szakadt, így vált ki a Zsófi-, illetve a Monyákos Tuba-sorozat. Miért határozott úgy, hogy ezek a szereplők nagyobb figyelmet érdemelnek? Meddig tervezi folytatni ezeket a sorozatokat?

Egyszerűen azért írtam meg a Zsófi-, és a Monyákos-regényeket, mert róluk még volt mit mondanom. Egyébként az ún. Álomfogó-univerzum történeteit lezártam, több olyan könyvet nem tervezek írni, ami közvetlenül oda kapcsolódna, kivéve a Monyákos-sorozat utolsó, befejező részét, ami még várat magára, s az olvasók egyre mérgesebben kérdezik, mi lesz már vele. Jelenleg azonban egészen más területen dolgozom, így a harmadik Monyákos, ami egyben az Álomfogó-univerzum utolsó kötete lesz, 2010 tavaszára várható.

A Gergő regényekkel együtt született az Álomfogó tábor, ahol a rajongók „igazi” révülővé válhatnak, továbbá nemrégiben látott napvilágot az Álomfogó-szerepjáték, valamint a kártyajáték. Honnan jött a tábor ötlete? Mi a véleménye az Álomfogók világából született fantasy játékokról?

Az Álomfogó-tábor úgymond önmagát követelte ki. A kezdetektől fogva Noémi, a feleségem bábáskodik fölötte, s próbálja az egyre romló anyagi körülmények között életben tartani. Hogy is kezdődött? Először csak vendégként hívtak - havonta egyszer - az Alma Zenekar klubjába, Budapestre, az Aranytíz Művelődési Házba. Oda kezdtek gyűlni a könyveimet szerető olvasók, s egyszercsak azt vettük észre, hogy rendre legalább ötvenen, néha százan vagyunk, s mire észbe kaptunk, megalakult az Álomfogó-klub. A rendszeres találkozás szülte aztán az ötletet [kideríthetetlen, ki vetette fel legelőször, de könnyen lehet, hogy a mellettünk működő Harry Potter klub tagsága volt, akikkel nagyon jó barátságba keveredtünk], hogy nyáron együtt tölthetnénk néhány napot. Féltünk a dologtól, mert ilyet addig még nem szerveztünk, de az első olyan remekül sikerült, hogy a mai napig évente meghírdetjük az Álomfogó-tábort, alkalmanként 30-40 fővel. A srácoknak az a két nyár volt eddig a legnagyobb élmény, mikor az első könyvben helyszínként szereplő Bagoly-bükki-völgy mellett táborozhattak. Ott találtunk egy csodálatos természetjáró idegenvezetőt, Takáts Margitot, aki szintén a regény szerelmese, és így a gyerekeket el tudta vinni azokra a helyszínekre, ahol a történet kulcsfontosságú eseményei történtek. Ma már az is örömmel tölt el minket, hogy azok a gyerekek, akik az első táborba még apró lurkókként jöttek, ma már felnőttek, és táborfelügyelőként dolgoznak velünk.

A szerepjáték általam lopta be magát a találkozóinkra, mivel magam is éveken át szerepjátékoztam tizen-huszonévesen. Mesélni kezdtem hát, és ha már lúd, akkor miért ne az Álomfogók világába meséltem volna be a játékosokat?! Ennek aztán olyan elsöprő sikere lett, hogy magam is csak lestem: jelenleg több remek mesélőnk, és saját szabályrendszerünk is van. A kártyajáték viszont Tihor Miklós, a Beholder kiadó vezetőjének ötlete volt, s a csapata profi munkát végzett. Többszáz kártyalapon jelentek meg a könyveim szereplői, akikkel így már a kártyaasztalon is lehet kalandozni.

Új sorozata indult 9...8...7...címmel, amely az emberek démonaival való küzdelemmel foglalkoznak. A könyv mind történetileg, mind a kötet arculatát tekintve sötét hangulatú. Honnan jött az ötlet? Van köze a történetnek a manapság divatossá váló dark/emo stílushoz?

Ennek a könyvnek a világban észlelhető tendenciákhoz van köze, az szülte őket, vagyis ilyen értelemben az emo, dark, grufty jelenségek „testvére”. Minél több ember él a földön, minél zsúfoltabban szorongunk, minél inkább tönkretesszük a környezetünket, a bolygónkat, és a saját lelkünket, a világ annál komorabb lesz. A jégsapkák nem önmagukat olvasztják el, a bálnák nem egymást mészárolják le – mindezt mi tesszük! A fiatalok életét se ők maguk teszik komorrá, sokszor elviselhetetlenné: a világot mi, felnőttek alakítottuk azzá a lelketlen taposómalommá, ipari és mediális húsdarálóvá, ahol sok srác másként már nem tud reagálni, mint úgy, hogy gyászba öltözik, feketére festi a szemét, körmét, és megpróbál elkülönülni tőlünk, „normális felnőttektől”. Álszentek és szemforgatók vagyunk, mikor az ilyen gyerekeket „betegnek”, „abnormálisnak” nevezzük, az utcán kigúnyoljuk, sőt, megverjük, csak mert ők a külsejükkel jelzik: rosszul tesszük a dolgunk, mert az anyagi javak és idióta eszmék oltárán feláldozzuk az egyszerű emberséget, szeretetet és egymásra figyelést. A darkok közül sokan valóban „látják” a bennünk élő démonokat: az alkoholizmust, a politikai vakgyűlöletet, a pénzmániát. Én ezt a könyvsorozatot azoknak a srácoknak írom, akik nem hajlandóak trendi izomagyak és plázacicák lenni, csak azért, mert a társadalom azokat elfogadja [mivel nincs velük baj, jó vásárlók], de a gondolkodni képes fiatalokat megveti, mert idegesítő, ahogy felhívják a figyelmet a felnőttek idiótizmusára. A könyv mondanivalója egyébként egyáltalán nem tipikusan magyar, sokkal inkább nemzetközi tendenciákat érint, amit az is jelez, hogy már több országból komoly kiadói érdeklődés van iránta. Immár a második kötetnél tartok, s a befejező rész, természetesen 3... 2... 1... címmel ősszel jelenik meg. Idén, az Ünnepi Könyvhéten örömmel tapasztaltam, hogy a komor borító okozta riadalmat leküzdve számos szülő, tanár is elolvasta az eddigi köteteket, és őszintén dicsérte, köszönetet mondva azok nyíltságáért. Nagyon-nagyon ajánlom figyelmébe mindenkinek azt a több száz levelet, amit a sorozat hivatalos oldalára, a www.remalom.hu-ra kitettünk! Azok a üzenetek, valamint a Rémálom, rémélmény rovatban megjelenő, véresen őszinte vallomások és segélykiáltások sok felnőttet el kéne, hogy gondolkodtassanak arról, hogy is viselkedünk egymással és a most felnövő generációval.

A Jonatán-trilógia, a Jonatán Könyvmolyképző olvasásra buzdító kezdeményezése kapcsán jelent meg. Ön szerint veszélyben van a Gutenberg-galaxis? Ha igen, megmenthető a könyvmoly képzés révén?

Nem féltem a Gutenberg-galaxist, nem hinném, hogy komoly veszély fenyegetné. Ha az emberek teljesen leszoknak az olvasásról [erre vannak jelek, hála a tévé tudatos „az ostoba ember jobb vásárló”-törekvésének], akkor az emberiség kihal - ez tény. Az életösztönünk azonban még működik, s bár várható egy újabb borzalmas világégés, mely lerombolja a jelenlegi nagyvárosi civilizációt, utána ismét a könyvek lesznek az elsődleges vigaszaink. Ha pedig ez túl komor jövőképnek tűnne, akkor csak annyit mondok: statisztikailag ma sem olvas kevesebb ember, mint száz éve. Úgy tűnik, van egy bizonyos, százalékos törvényszerűség, mely kimondja, hogy egy adott társadalmon belül X számú olvasó lehet. Egyszerűbben: egy adott embertömegnek csak X százaléka elég értelmes ahhoz, hogy igényelje a rendszeres „betűbevitelt”. Természetesen mindenkinek jobb volna, ha Magyarországon ezt az arányt növelni tudnánk, mert minél értelmesebb egy adott ország lakossága, annál nagyobb eredményeket képes elérni, s annál nehezebb őrült ideológiák szekere elé fogni. A Könyvmolyképzővel és annak megteremtőjével, Katona Ildikóval mi ezért küzdünk, szerintem nem is eredménytelenül. Bocs, hogy így fogalmazok, de manapság kényelmesebbnek tűnik iszapagyú hülyének lenni, és sok pénzt csinálni trendiséggel, celebséggel, emberi tartásunk, s önmagunk elkótyavetyélésével – rendben, aki ezt akarja, és lemegy kutyába [bár ez a megfogalmazás sértő a kutyákra nézve – a lábamnál heverő Bogi kutyám rám is mordult], az tegye! Mi az értelemmel bíró, az agyatlan zombiságot elkerülni vágyó srácokat próbáljuk megszólítani, nem is hiába.   

Általában a befutott írók tanácsa a pályakezdőknek vagy az, hogy „Olvass sokat és írj sokat” vagy pedig, hogy „Az írás nem tanulható”. Mi a véleménye erről és Ön mit tanácsol a fiatal íróknak?

Szerintem mindkét megállapítás tökéletesen igaz. Erről nem is lehet több értelmeset mondani: akiben van tehetség, annak nem kell íróiskola, csak sok jó könyv, papír és toll, valamint rengeteg hit és kitartás. Akiben nincs tehetség, az hiába költ százezreket az íróiskolákra, sosem válik igazi íróvá, legfeljebb gyorsan feledhető betűgyárossá.

Min dolgozik most?

 Jelelneg a 3... 2... 1... című regényen, valamint egy új sorozat, a Rontásűzők indító kötetén, továbbá egy forgatókönyvön, amit Gát György producer felkérésére igyekszem elkövetni.