Jesusnak sikerül Kolumbia droghálózatába legalább annyira beépülnie, mint Venezuela politikájába. Kapcsolatokat épít ki, milliókat keres, embereket tesz az adósává, miközben a maga módján próbál segíteni az elesetteken, amilyen egykor ő maga is volt. Megismerkedése Gloria Chavezzel azonban fordulópontot jelent az életében.
Borsa Brown különleges, szókimondó, ugyanakkor érzelmes és szenvedélyes, erotikus írásai hamar az olvasók kedvenceivé váltak. Új sorozatának befejező részében a titokzatos és megosztó Jesus múltját ismerhetjük meg, ezzel ismét egy olyan elzárt világba kapunk betekintést, amely bővelkedik érzelmi magasságokban és mélységekben.
Borsa Brown: Jesus Herrera
1. fejezet
1992
Venezuela-Caracas
– Ugye megértettél minket?
Apám alig láthatóan bólint egyet, miközben próbálja hátrébb húzni a fejét, aminek nekiszegezik a fegyvert.
Ma reggel, anyám, engem meg a testvéreimet elvitt a húgához, majd közölte, hogy este értünk jön. Nem mondanám, hogy ritkán fordul elő ilyesmi, de láttam a szemében, hogy valamiért aggódik. Nem tudtam miért… Engedelmesen megreggeliztünk, játszottunk az unokabátyámmal, majd elszöktem és visszajöttem a házba. Senki sem volt itthon, de ez sem lepett meg, hiszen mi másért vitt volna anyám a testvéréhez minket, ha nem azért mert nem tud ma ránk vigyázni?
Még mindig nem fogtam föl, hogy az ok, ami miatt elvitt, most mutatja meg magát.
Az a fegyver ott az oka. Az az ember. Az a tekintet, azok a szavak, és az anyám, aki ott áll mellette. Nem apám mellett áll, hanem az „ok” mellett.
– Esküszöm az élő istenre, hogy eltűnök. És arra is, hogy nem csinálok semmit. De az ég szerelmére Clara!
Apám szeme anyámra fókuszál, de ebben a pillanatban anyám nem is az anyám, hanem csak egy szörnyeteg.
Nyolc éves vagyok, milliószor hallottam már apámtól, ahogy anyámat szólítja a keresztnevén, de ebben a „Clarában” más vegyül, mint a házasságuk, vagy a mi családunk egysége. Még akkor is, ha apám abban a millióban is sok ezerszer dühösen, eltorzult arccal üvöltötte anyám nevét. Mégsem bántotta soha… Veszekedtek, csapkodtak, törtek zúztak, de egymáshoz sosem értek erőszakkal. Vagy talán csak én nem láttam…
– Clara! A férjed vagyok! A gyerekeink apja! Az istenre kérlek!
Alig veszek levegőt, rettegek attól, hogy megmozdul a függöny, és lebukok.
Amikor apám hazaért, elbújtam, mert biztos voltam benne, hogy megró majd azért, amiért egyedül vagyok a házban. Nem sokkal később anyám megjelent ezzel az idegen férfivel, és annak két kísérőjével. És most? Most elrejtőzve figyelem, ahogy a szülő anyám egy férfi mellett áll, aki fegyvert fog a nemző apámra.
Nem fogom föl, hogy mi történik, de tudom, hogy valami borzalmas.
– Juan! Úgy könyörögsz az asszonyodhoz, mint egy házi kedvenc!
Juan… Juan Herrera. Az apám. Akiből származom, akire mindig felnéztem, és aki most a gonosz előtt térdelve sír, mint egy kislány.
Megfogadom, hogy bármi történjen is ebben az életben, én soha, de soha nem fogok így könyörögni vagy zokogni senkinek és senkiért.
Még csak egy gyerek vagyok, de azt jól tudom, hogy apám hiába hallatja a hangját, hiába eseng, az a férfi meg fogja ölni.
Talán, ha előjönnék, anyám rám való tekintettel leállítaná a gyilkost…Vagy talán nem. Szeretem anyámat és apámat, de most mégis rettegek az anyámtól, és hiába ő nevelt, ő oltalmazott eddig, nem vagyok meggyőződve arról, hogy most is óvna. Talán ugyanúgy letérdeltetne, és fegyvert nyomnának a homlokomhoz.
– Carlos! Miért teszitek ezt?
Carlos. Carlos a neve az „ok-nak” aki miatt ma el lettünk küldve itthonról. Carlos a neve apám utolsó perceinek. Carlos a neve a gonosznak, aki elcsábította az anyámat. Carlos a neve annak, akit egyszer meg fogok ölni.
Bele akarok kapaszkodni valamibe, de, ha megfognám a függönyt, az meglibbenne, és lebuknék. Ökölbe szorítom a kezem, érzem, ahogy forrósodik a tenyerem, majd zsibbadni kezd.
Anyám arcát nézem. Amióta az eszemet tudom, mindig szépnek láttam, most azonban, mintha a pokol fészkelt volna a jellemére, egy pacává válnak a vonásai. Nem látom az igéző tekintetét, a kedves mosolyát, a mandulaalakú szemét.
A fekete bőre még sötétebben izzik, mintha a gonoszság újra színezte volna.
Megannyi verejtékcsepp csillog a vállán, mint az elszórt útjelző gyémántok. Jelzik a tragédia ösvényét, mutatják az utat a véghez, és minél több van belőle, annál közelebb a cél.
Anyám váratlanul közelebb lép apámhoz, és megsimogatja az arcát. A fekete bőre rásimul apám fehér bőrére… Akaratlanul is a saját kezemre nézek, melynek színe is mutatja, hogy kettejük szerelméből, egyesüléséből származom. Anyám fekete bőrű, apám fehér, én pedig félvér. Próbálom saját bőrömön föllelni, hogy melyikük jele erősebb rajtam… Mi vagyok inkább? Fehér? Fekete? De sehova sem tartozom…
– Bocsáss meg nekem, Juan!
Apám arca elkomolyodik, elfogynak a könnyei, és megkeményedik az arca. Talán ebben a pillanatban jött rá, hogy mindegy mit tesz, ezt már megírta fönt az úr. Apám mindig arról beszélt, hogy a sorsunk eleve el van rendelve, ha megpróbáljuk kikerülni, utánunk nyúl a végzet.
– Rajta! Csináljátok! Ne feledd Clara! Bele kell majd nézned a gyerekeink szemébe!
Elszorul a torkom, a szívem dörömböl, akaratom ellenére folynak végig arcomon a könnyek. Nem akarok sírni! Kemény akarok lenni! Keményebb, mint apám. Nem fogok sírni, nem fogok úgy letérdelni, ahogy ő. És azt fogom tenni, amit mond… Eljön az ideje, hogy belenézek mindenki szemébe, aki most itt van, és elszámoltatom őket.
Anyám hátrébb lép, minden gyorsan történik. Az „ok” megszorítja a fegyvert, apám kissé oldalra fordítja a fejét. Váratlanul találkozik a tekintetünk. Lassítva látom, ahogy kitágul a pupillája, a szája szóra nyílik, mintha kiabálni szeretné a nevemet: Jesus…
De a fegyver elsül, vér borít be mindent, és az „ok” hirtelen egy „céllá” válik.
Bosszú.
Anyám felsikít, mintha ő maga sem számított volna ilyen hirtelen cselekedetre. Aztán felocsúdik, törölközőket dobál szét, fel akarja itatni a vért, ami szétterül, határokat húz, mintha valami hódító hadvezér lenne. A vér felém közelít, de a függöny széléhez érve megáll, a széle kérgessé válik, akadályként tornyosul a még száguldó vörösség elé. Apám vére a lábam előtt válik olyan keménnyé, és hideggé, mint a szívem.
– Gyerünk! Nem maradhat nyoma…
– Ugyan már Clara… Ostobaság! Mondtam, hogy úgy lesz, ahogy én javasoltam. Itt hagyjuk!
– Már hogy hagynánk itt? Ez a házunk!
![Biró Zsombor Aurél: Az első könyvemet szerettem írni, a másodikat is szeretni akarom [Alkotótárs]](https://konyvesmagazin.hu/file/slides/4/42337/fe_580_320_birozsombor_konyvesmagazinhu.png)
