Mihez kezd egy humorista 24 órával az esküvője előtt? Megkönnyebbül vagy beletörődik? Esetleg veszekedni kezd? És ha a jó párkapcsolat alapja a szeretet, akkor mi a malter? Kié lesz a szempillaspirál, ha nincs többé „te” meg „én”? Miért Cicciolina a hibás? Mi köze a házassági oklevélnek a Káma-Szútrához? Megéri borrá változtatni a vizet? Segít, ha szűzlányok vérében fürdünk? És persze mi a teendő, ha van egy élő/halott macskánk?
A Showder Klub és a Dumaszínház humoristájának legújabb regénye a boldogító igenekről és az elkerülhetetlen nemekről szól, de a végére még az is kiderül, hogy az emberi konfliktusok alapjáraton vicces dolgok. Egy szórakoztató olvasmány – akár esküvő előtt, közben és után is.
Bálint Ferenc a Szomszédnéni Produkciós Iroda humortársulat tagja, 2014-ben kapott Karinthy-gyűrűt.
Bálint Ferenc: Boldogságtól ordítani (részlet)
A SZERZŐ ELŐSZAVA
Még mielőtt az olvasó utánaszámolna, leszögezném, hogy a könyvben nincs annyi veszekedés, amennyit az alcím ígér. Őszinte leszek: a teljesség iránti vágy, a kerek számok szeretete, valamint erkölcsileg megkérdőjelezhető marketingszempontok vezéreltek a címadásban. Meg aztán „A 47 legszebb veszekedés a kezdetektől napjainkig” nem hangzott volna olyan jól. Minden más pontosan akkor és úgy történt, ahogy azt leírom.
A SZERKESZTŐ ELŐSZAVA
Amit a szerző az előszavában ír, szemenszedett hazugság. Mármint a „pontosan akkor és úgy történt” rész. Igaz, hogy nem voltam részese az esküvőjét megelőző eseményeknek, de szóról szóra idézni minden ott elhangzott beszélgetést egyszerűen képtelenség.
Főleg annak fényében, hogy a szerző egy adott ponton bevallja, hogy néha még arra sem emlékszik, hogy miért megy ki a hűtőszekrényig.
Más pontatlanságok is akadnak a könyvben. Például semmi bizonyíték nincs arra, hogy a bibliai Sámson szeretője frufrut akart vágatni a férfinak. Vagy hogy valaki lecsacsizta volna Brutust Caesar meggyilkolása előtt. Az sem igaz, hogy a havasalföldi fejedelem, akiről Bram Stoker Drakulát mintázta, féltékenységből kegyetlenkedett volna. És persze a molylepkék sem beszélnek.
A KORREKTOR ELŐSZAVA
Maradjunk annyiban, hogy ha a szerző megtanulta volna helyesen ragozni az ikes igéket, a szerkesztő pedig több figyelmet szán a központozásra, akkor a gyermekeimnek nem kellene anya nélkül felnőniük.
AZ EMBERISÉG HAJNALÁN
Úgy kezdődött, hogy hárommillió évvel ezelőtt, a kelet-afrikai Afar-medencében két előember hirtelen felindulásból visszamászott a majomkenyérfára. Az alig másfél méteres hím könnyedén vette az akadályokat, erős végtagjaival játszva röpítette a maga harminckét kilóját a fa teteje felé.
A nőstény termetre ugyan kisebb volt, de hasonló elszántsággal követte. Lucynek hívták. Ezt persze még egyikük sem tudta, csak 1974-ben fog neki nevet adni Donald Johanson paleoantropológus, akit a maga idejében egy kacsáról neveztek el a szülei.
A két australopithecus afarensis[1] egymással versengve jutott egyre magasabbra, egyre távolabb a biztonságot nyújtó talajtól.
– Oú oú oú – mondta a nőstény a hímnek.
– Huáh! – jött nemsokára a válasz.
Veszekedtek. Senki sem tudhatja biztosan, mi lehetett a vita tárgya, de a nyakamat tenném rá, hogy az, hogy korábban minek kellett onnan lejönni. A nőstény valószínűleg többször is szóvá tette, hogy a lombok között biztonságban voltak, az ágakon gyümölcsöket is lehetett találni, és a vadállatok sem veszélyeztették az életüket.
„De kellett nekünk flancolni – mondhatta Lucy – felegyenesedéssel, két lábon járással és egyéb ilyen ostobaságokkal. Mert elég egy pillanatra magadra hagyni téged, és rögtön gyűjtögetni kezdesz, kőbaltát pattintasz, fel akarod találni a tüzet! Ráadásul a könyökömön jön ki ez a sok szöveg arról, hogy a jövő az emberé. Majomnak lenni már büdös, vagy mi van?!”
„Jó, akkor menjünk vissza arra a kurva fára” – veszíthette el az önuralmát a másik, és egyre csak mászott fölfelé.
– Huáh… – visszakozott Lucy, amikor végre utolérte. A hím alig akart hinni a fülének. Közelebb mászott a nőstényhez, majd óvatosan rákérdezett:
– Oú oú oú?
– Huáh – jött a békítő válasz.
– Huáh?
– Huáh.
Amikor ismét egymáshoz simultak, már beletörődtek abba, hogy nem ez lesz az utolsó veszekedésük. Ha lejönnek a fáról, majd vitatkozhatnak azon, hogy melyik bogyó ehető és melyik nem, hogy egy állatot levadászni érdemesebb vagy megszelídíteni, vagy éppenséggel a szabad ég alatt aludjanak vagy keressenek inkább egy barlangot… A lehetőségek korlátlanok, de ha ez az ára annak, hogy együtt legyenek, talán megéri az áldozatot.
Lucy belenézett a hím hatalmas, gesztenyebarna szemébe, és arra gondolt, lehet, nem is olyan nagy baj, hogy bizonyos dolgokról másképp gondolkodnak, lehet, pont ez az a hiányzó láncszem, ami előreviszi a világot.
Ahogy elindultak lefelé, még fogalmuk sem volt arról, hogy nemsokára elhullatják szőrzetüket, megnő az agytérfogatuk, legyőzik az első mamutot, feltalálják a kereket, a gőzgépet, a repülőt, a műholdat és a FLABÉLOS vibrációs trénert intuitív LED-kijelzővel. És ki tudja, talán egy távoli utódjuk majd arról fog könyvet írni, hogy milyen kétségek között őrlődik egy férfi az esküvője előtti utolsó napon. Hogy milyen fenntartásai vannak, min aggódik, miben reménykedik…
Azt pedig végképp nem gyanították, hogy ez a történet azzal fog kezdődni, hogy hárommillió évvel ezelőtt két előember megmászott egy majomkenyérfát.
HÁROMMILLIÓ ÉVVEL KÉSŐBB
Akkorákat tüsszenteni, mint amilyeneket Zsuzsa szokott, majdhogynem lehetetlen. A hang egy nanoszekundumnyi időre a rádió és a motor zaját is elnyomta, de még az M1-es autópálya morajlásán is felülkerekedett.
– Biztos a légkondi – jegyeztem meg.
A legnagyobb kánikula közepén hagytuk el Budapestet. Már attól is folyt rólunk a verejték, hogy bepakoltunk az autóba, és a java még hatra volt. Indulás előtt kétszer is leellenőriztük a csomagtartó tartalmát, nem akartuk, hogy Zsámbékon derüljön ki, hogy valamit otthon felejtettünk. Egymás hegyén-hátán álltak az esküvői díszek, ültetőkártyák, játékkellékek, a bérelt fényfüzér és az állvány, amire az üdvözlőszöveg fog kerülni. Mellettük, dobozokban sorakoztak a cipők, lazán bedobált merevítőkön a váltóruhák, az öltönyöm, és mintha csak annyi szerepe lett volna, hogy elfedje a káoszt, legfölül ott díszelgett egy átlátszó műanyag burokban a pasztellrózsaszín menyasszonyi ruha. Ennek nem szabad összegyűrődnie – ez volt az egyetlen útmutatás.
– Megkérlek szépen, hogy ne vitatkozz a pappal – szólt rám a párom, félúton a parókia felé.
– A múltkor is ő kezdte.
– Ő kezdte? Hány éves is vagy?
– De ha egyszer így volt. Megint jött Ádámmal, Évával, meg a teremtéssel…
– Azt akarjuk megbeszélni vele, hogy mi lesz a szertartás menete, nem azt, hogy honnan származunk. És egyébként is, úgy vettem észre, hogy ebben a kérdésben ő sokkal nyitottabb nálad.
– Persze, hogy az. Semmi baja az evolúcióval, ameddig az ember a négy fal között csinálja.
– És semmi poénkodás.
– Elmondtam neki, hogy humorista vagyok.
– Mindenkinek elmondod, hogy humorista vagy!
– Mire akarsz ezzel célozni?
– Semmire. Csak ne felejtsd el, hogy ez az ember fog minket holnap összeadni.
Akkor sem tudnám elfelejteni, Zsuzsa, ha akarnám. Hetek óta hozzá járunk jegyesoktatásra, és minden alkalommal figyelmeztetsz előtte, hogy ne felejtsem el, ki ez az ember…
És ha igazad is lenne, mert már-már betegesen rossz az arcmemóriám, ez akkor is túlzás. Aki vett már részt istentiszteleten, tudja, hogy még egy kisebb tömegben is könnyű kiszúrni a papokat. Általában emelvényen állnak, fekete, földig érő palástot viselnek, és arról beszélnek, hogy a jó legyőzi a rosszat. Ilyenkor nagy az esély arra, hogy egy református pap áll előtted.
Vagy Zorro.
A néma lázadozásomat ismét ő szakította félbe.
– Csak azért mondom, mert valahányszor templomba megyünk, kényszeresen poénkodni kezdesz…
– Ez általánosítás.
– Igen? Mit írtál a brugge-i Szent Vér-bazilika vendégkönyvébe?
– Most miért kell ezt felemlegetni…
– Mit írtál brugge-i Szent Vér-bazilika vendégkönyvébe?
– Remek akusztika, gyenge wifi.
A párom találta meg a zsámbéki romtemplomot, amikor esküvői helyszínek után keresgélt az interneten, de anyám volt az, aki miatt bevállaltam a szertartást.
Nem akarom, hogy bűnben éljetek, jelentette ki. Azzal hárítottam, hogy tizenkét éve élünk bűnben.
Eddig nem zavart, tette hozzá ellentmondást nem tűrő hangon.
Elgondolkodtatott, mert anyám nem szokott ilyen szavakkal dobálózni. Mindenki nagyon béketűrő asszonyként ismeri, akit világéletében nagyon kevés dolog zavart. Ha jól emlékszem, az egyik az volt, amikor Damu Roland kiakadt a Vacsoracsatában, és belerúgott a bográcsba. A másik meg, hogy tizenkét éve bűnben élek. Van ez így.
Lehet ezért is akartam a kedvében járni, mert ő volt az egyetlen a családból, aki a születésem óta kiemelt figyelmet szentelt a lelki üdvösségemnek. Azzal kezdte, hogy megkeresztelt, és amikor tizennégy éves lettem, ragaszkodott hozzá, hogy konfirmáljak. Így történhetett, hogy megismertem a kereszténység alapvető tanait, hitet vallottam a gyülekezet előtt, illetve megtudtam, hogy a továbbiakban egyházi adót kellene fizessek. Ami az utolsót illeti: fenntartásaim voltak.
Nem fogok adót fizetni a református egyháznak, döntöttem el.
Akkor nem fognak eltemetni, zárta rövidre a vitát.
Mielőtt még indokolatlanul rossz színben tüntetném fel a Királyhágómelléki Református Egyházkerületet, meg kell jegyeznem, hogy anyám nem egy oknyomozó újságíró, aki több, egymástól független forrásból is leellenőrzi az információit.
Csak hallotta valakitől, hogy a pap addig nem megy ki a temetőbe, ameddig a hozzátartozók nem rendezik az elhunyt számláját. Ha hasonló helyzetbe kerülnék, javasoltam neki, akkor temető helyett vigyétek az élettelen porhüvelyem a Lidl parkolójába.
Biztos van a Lidlnél valami policy, ami nem engedi, hogy hullák álljanak a szupermarket bejáratánál. Közegészségügyi előírásokat is sértene, és a parkolást is nehezítené. A Lidl biztos lesz olyan jó fej, hogy gondoskodjon az elhantolásomról.
Vagy ha mégsem, legfeljebb az éjszaka leple alatt átvisznek az Aldihoz.
Hülyeségeket beszélsz, mondta megrökönyödve.
Ebből élek, válaszoltam.
Minden, ami ezután következett, elkerülhetetlen volt. Mikor először mutatta Zsuzsa azokat a fotókat a zsámbéki romtemplomról, ráadásul azzal a célzattal, hogy gondoljuk végig,
már tudtam, hogy a döntés megszületett.
Neki bejön a helyszín – állapítottam meg magamban –, ráadásul anyám is magánkívül lenne az örömtől. Az évek során annyi bosszúságot okoztam neki, már csak ezért is megérdemli.
Belementem hát, hogy egy XIII. század első felében épült, kora gótikus stílusjegyeket viselő monostortemplomban legyen az egyházi szertartásunk.
Igen, tudom. Egy áldozat vagyok.
Valamivel korábban, kimásoltam a Wedding Magazine honlapjáról a 10 legfontosabb esküvőszervezési tippet. A felsorolás azzal kezdődik, hogy ha tökéletes esküvőre vágyunk, ne akarjunk megfelelni a szüleink elvárásainak. Ahogy áthúztam ezt a tételt a jegyzetfüzetemben, megérkeztünk a lelkészi hivatalba.
[1] * Főemlős, a homo sapiens egyik távoli rokona. Manapság csak valóságshow-kban találkozunk velük.
