Little Richardtól, Elvis Presley-től és Frank Sinatrától kezdve Roy Orbisonon, Santanán és a Grateful Deaden át egészen Judy Garlandig, Cherig és Nina Simone-ig – összesen hatvanhat zenészről beszél Bob Dylan kötetében. A könyhöz lejátszási lista is készült.
Összehasonlíthatatlan stílusban megírt lírai esszéjében egyszerre meséljen a dalok mögött húzódó érzésvilágról, zenei formanyelvükről és keletkezésük körülményeiről. Ám Bob Dylan nem elégszik meg ennyivel. Szövegei mindig többek egyszerű kommentárnál: egy-egy nóta kapcsán gyakran az emberi létezés mélyére ás, és önmagához híven sosem habozik véleményt nyilvánítani erkölcsi-társadalmi kérdésekben sem.
80 éves Bob Dylan, az ezerarcú krónikás, aki a bolondját járatta a Nobel-bizottsággal, miután visszavonhatatlanul alakította az amerikai, és azon keresztül a globális kultúrát.
Tovább olvasok2020-ban kiadott Rough and Rowdy Ways című albumával Bob Dylan lett az egyetlen olyan előadó a könnyűzene történetében, akinek a hatvanas évek óta minden évtizedben sikerült felkerülnie a Billboard Top 40-es listájára. A modern dal filozófiája az első kötete a magyarul 2005-ben megjelent Krónikák, és a 2016-ban elnyert irodalmi Nobel-díj óta.
Bob Dylan: A modern dal filozófiája (részletek)
Fordította Falcsik Mari
RAY CHARLES: I GOT A WOMAN
Eredetileg kislemezen jelent meg
(Atlantic, 1954)
Írta: Ray Charles és Renald Richard
MÉG FÉL HÁZTÖMB A KERESZTEZŐDÉSIG, a beakadt lámpán már szinte megposhadt a sárga. De nem sokat számított, a forgalom a jelzőlámpák makrancoskodása nélkül is akadozott. Várható volt, hogy legalább három óra lesz így az út. Talán még vacsorázni is megállhatott volna, miután eljött a munkahelyéről, és még úgy is odaért volna ugyanakkorra. De ő várta.
A késő délutáni nap égetőbb, mint a parázs, de az út elég hosszú volt ahhoz, hogy megszáradjon az autó üléséhez tapadó, átizzadt inge. Ahogy rákanyarodott az útra, megpaskolta a zsebét, biztosan van-e nála rágó, amiből még bekaphat egyet. De hol volt az még. Fölhangosította a rádiót, és a kormánykeréken ütötte a ritmust Fathead Newman tenorszaxofonjára.
Fájt a feje a sok kávétól. Eszébe jutott az új lány a munkahelyén, a cipóka pofijával, és a sebtapasszal a sarkán, ahol a cipője föltörte. Hogy mosolygott, ahogy tartotta neki a liftajtót. Valószínűleg arrafelé lakik a közelben. Miért is ne tetszhetne neki ez a lány?
Eleinte még vakmerően vezetett, vágytól hajtva száguldott át a piroson, mielőtt belevásódott volna a tompult megszokásba, és már csak idegőrlő rutinmunka lett a vezetés, nem volt többé harci küldetés.
Tudta, a nő félálomban, zsörtölődve fogja várni a kanapén. Nem mintha maga is kellemes társaság tudna lenni, miután átevickélt a városon. Persze az első időkben csupa édes élvezet volt minden. Éjjel-nappal szerelem, semmi zsémbelés, semmi nyűgölés. De ez gyorsan elmúlik. És aztán már csak egy marad:
a hosszú kocsiút.
A vágy elhervad, ám örökkétig tart a forgalom.
ELVIS PRESLEY: VIVA LAS VEGAS
Eredetileg kislemezen jelent meg
(RCA, 1964)
Írta: Doc Pomus és Mort Shuman
EZ A DAL A HITRŐL SZÓL. Olyasfajta hitről, mint amikor az ember a sivatag közepén odalép egy zuhany alá, és kétség nélkül hiszi, hogy folyni fog belőle a víz. Vagy, pontosabban, olyasfajta hitről, mint amikor egy fényűző szálloda márvány előcsarnokában állsz a neonvillogásban, miközben ezer csinos nő aranyflitteres balettdresszben kínál ingyen italokkal, és kacérkodnak veled a borravalóért, egy zálogházakkal és öngyilkosságokkal teli fényes városban, és még mindig azt hiszed, hogy nyerni fogsz. Nem csoda, hogy lángra lobbantja a lelkedet.
A „Viva Las Vegas” egyben reklám is. Persze, amikor Elvis 1963-ban először fölénekelte ezt a Doc Pomus–Mort Shuman szerzeményt, majd 1964-ben lemezen is kiadta, nem tudhatta, hogy öt évvel később, 1969 júliusában ez a csillogó és könnyed szerelmes dal lesz a csúcspontja élő műsorainak – s hogy viszonzásul ez az ember alkotta híres éji oázis vámpírként fogja föléleszteni benne a legrosszabb szokásait és ösztöneit.
A rajongók egy bizonyos rétege Tom Parker ezredest nem csak azért szokta szidalmazni, mert egyre pocsékabb filmekben tékozolta el Elvis tehetségét, de azért is, mert ott fogta Las Vegasban, hogy a Hiltonnal kötött titkos paktuma értelmében segítse rendezni a menedzser elképesztő szerencsejáték-tartozását. Mint köztudott, Elvis egészsége és teljesítménye gyorsuló ütemben hanyatlott alá, ennek ellenére estéről estére ott kellett parádéznia. A látvány kezdett P. T. Barnum esetére hasonlítani, aki, csak hogy becsalogassa az embereket a cirkuszsátorba, különszámként egy olyan csillag attrakcióját hirdette, aki már jócskán megette a kenyere javát. Ebben az esetben Elvis volt a különszám, a sátor pedig Vegas, ahol egy szétporladó csillag miatti csalódás után is bőven akad szórakozás, amivel el lehetett terelni az emberek figyelmét – és el lehet szedni a pénzüket.
Ez az a lecke, amit az ezredes megtanult valahol a születési helye, Hollandia és a cirkusz között, ahol valójában megszületett.
Valaki egyszer mesélt nekem egy spirituális gyógyítóról, aki megnyerő külsejű embereket állított az újjászületési összejövetel ajtaja elé, hogy ingyenes tolószéket kínáljanak mindenkinek, aki nehezen jár – bárkinek, aki mankóval, bottal, járókerettel érkezett vagy akár csak láthatóan sántított. Azt mondták nekik, hogy a színpad mellett vannak a tolószékes helyek. A spirituális gyógyító kijön, fölismeri a maga tolószékeit, és ezek közül az emberek közül fölvisz egyet a színpadra. Azt mondja a tömegnek, hogy az illetőnek nincs szüksége többé a tolószékre. Sőt, már ő is tudja ezt. Azt mondja az embernek, keljen föl és járjon. Amikor az illető megteszi, az emberek ujjongnak, azt hiszik, csodát láttak, és nem tudják, hogy az illető a saját lábán érkezett. Így működik a szemfényvesztés.
De az érdekes az, hogy amikor beszélsz a tolószékes taggal – ő maga is elhiszi az egészet. Hatalmas gyógyszer színpadon lenni, miközben az emberek téged éljeneznek. Adrenalin, endorfin, és ki tudja, még mi pumpálódott át annak az embernek a szervezetén, még az is lehet, hogy életében először végre nem voltak fájdalmai. Nem számít, miképp magyarázzák neki a történteket, ő is azt hiszi, hogy csodában részesült. És a hit így működik. És az igazi szemfényvesztőknek, az igazán jóknak egy kicsit hinni is kell a csodákban. Ahogy W. C. Fields mondta:
„A becsületes embert nem lehet becsapni.”
Az Elvis-mítoszban könnyű olyannak lefesteni az ezredest, mint Júdás, aki ezüstöt dobott a félkarú rablóba, harminc darabot egyszerre. De fontos, hogy ne felejtsük el: Tom Parker kemény munkája és kezdettől fogva megingathatatlan hite nélkül nem lett volna Király, akit lezüllesszen. És az ezredes még a legsötétebb órákban is hű és igaz maradt hozzá, nem imádott trónkövetelőket, sem hamis isteneket, sem más ügyfeleket. Ő Elvis halála után is ott lakott a Hiltonban, hogy továbbra is biztosítsa a kellő tisztelet megadását – bár a cinikusok gyakran rámutattak: az ezredes azért engedte meg magának, hogy turisztikai attrakcióvá váljon, hogy továbbra is ki tudja fizetni a maga kitartóan növekvő szerencsejáték-veszteségeit.
Mindeközben a dal társszerzője, Doc Pomus, noha szintén tolókocsihoz volt kötve, nem kapott semmiféle spirituális gyógyítást – ő a maga hitét valahol a póker és a sor között tartotta. Túl kockázatosnak találva a dalírást, elhagyta manhattani lakását a nagy tétekben való pókerezés viszonylagos biztonságáért, és csak akkor hagyott föl vele, amikor az egyik játékostársát egy éjszakai parti után az East River vetette partra. Nem sokkal ezután B.B. King és Dr. John bekopogtak Doc ajtaján, és visszarángatták a zene csupán csak metaforikusan gyilkos világába.
Mára Elvis halott, az ezredes halott, Doc Pomus halott, B.B. és Dr. John halottak. Eközben a Hiltonnak immár harmincegy szállodája van Las Vegasban.
A bank mindig nyer.
Viva Las Vegas.
BING CROSBY: WHIFFENPOOF SONG
Eredetileg kislemezen jelent meg
(Decca, 1947)
Zene: Tod B. Galloway
Szöveg: Meade Minnigerode és George S. Pomeroy
EZ A DAL A VIGYORGÓ HALÁLFEJ. Kórusban éneklendő kékvérű nóta, benne van az előkelőségek névjegyzékében is. Nem a középosztálynak szánták, az nem kell, hogy értse – mintha valami mélysötét titkot rejtene. A Mory’s asztalaitól a rejtelmes Louie-n át a régi jó Templom bárig, bölcs tanácsok a vájtfülűek számára. Átfogalmazza Kiplinget, és fölemlít néhány olyan dalt, amiket soha senki sem hallott. Sok a csont és a csontváz ebben a dalban. Még a whiffenpoof szó is szelleműző, a dallam is ősi – az utolsó zihálás, a vég kezdete.
Ezt a nótát a bennfentes kör tagdíjfizetői éneklik.
Manapság a legtöbb ember nem is tud róla, hogy ismeri ezt a dalt. A whiffenpoof is ismeretlen, furcsa szó a számukra. De kezdd csak el énekelni: „Szegény kis bárányok vagyunk, akik eltévedtünk…” – és szinte biztos lehetsz benne, hogy máris zengik a választ:
„Beee! Beee! Beee!” És Bing annyira egyenesen énekli, semmi kikacsintás, szemernyi irónia sincs benne, hogy arra kell gondolni, biztos van valami mélyebb értelme.
A közlegény urak a hámból kirúgnak, mindörökkön örökké elkárhoztatnak. Ez a dal mindenkié, a testvéri rendé, a politikai gépezeté, a csöndes többségé, a nemzet jólétéé. Eleve elrendelt, felszentelt, egyenest a Sors Könyvéből eredeztetett. Rettenetes és reménytelen. Szavatol érte, hogy megőrzöd a jókedvedet. Exkluzív és elérhetetlen – titkos értelmű dal, rejtjelezett üzenettel. Csak énekeld, és egészen a tiéd lesz.
