A New York Times bestsellerében, a Földönkívüliben Avi Loeb, a Harvard csillagászati tanszékének leghosszabb ideig regnáló vezetője egy olyan elmélettel állt elő, ami komoly visszhangot keltett a tudományos világban. Azt állította, hogy valószínűleg egy csillagközi technológiai eszköz látogatott el a naprendszerünkbe.
Ez a provokatív, ugyanakkor meggyőzően kifejtett felvetés több millió embert gondolkodtatott el világszerte az intelligens, földön kívüli élet lehetőségéről és arról, hogy mennyi érdekességet tartogathat még számunkra az univerzum. De most, hogy már számításba vesszük a földön kívüli élet esetleges létezését, mi legyen a következő lépés? Hogyan készíthetnénk fel magunkat a találkozásra egy csillagközi civilizációval?
Hogyan válhatna a mi kultúránk is csillagközivé?
Loeb ezekre a kérdésekre egy lelkesítő, hatásos kiáltvánnyal válaszol, amelyben újradefiniálja a földönkívüliekkel való kapcsolatfelvétel mikéntjét. Elveti az eddigi elképzeléseinket, amelyeket fiktív történetek és filmek ültettek el bennünk, és realista, gyakorlatias szempontból írja le, hogyan mehet végbe egy ilyen interakció, miközben a feje tetejére állítja a földön kívüli objektumok azonosításával kapcsolatos kulturális elvárásainkat és beidegződéseinket. Emellett izgalmas formában, első kézből mutatja be nekünk azokat az elképesztő természettudományos és technológiai fejlesztéseket, amelyek a kapcsolatfelvételt segítik majd elő, az azonosítatlan légi jelenségeket övező heves vitáktól kezdve egészen a földön kívüli eredetű technológiai eszközök után végzett kutatásokig. Végül azt is részletezi, milyen következményekkel járhat, ha csillagközivé válunk – vagy esetleg nem válunk azzá.
Ez a könyv a legfrissebb technológiai fejlesztéseket, a fizikát és a filozófiát egyesítve forradalmasítja a földön kívüli élet utáni kutatómunka koncepcióját és önmagunk felkészítését annak felfedezésére. Miközben bepillantást nyújt nekünk a jövő lehetőségeibe, Avi Loeb mesterien fejti ki az emberiség előtt álló legfontosabb kérdéseket és bizonyítja be ismét,
hogy a túlélésünk kulcsa a természettudományos kíváncsiságban rejlik.
Avi Loeb: Csillagok között (részlet)
Fordította Farkas Veronika
Gratulálok! Te is abba a nemzedékbe tartozol, amelyik az emberiség csillagközi jövőjének hajnalán élhet. Hatalmas kozmológiai változásoknak lehetünk tanúi egy olyan időszakban, amikor egyre több bizonyítékot kapunk arra nézve, hogy nem vagyunk egyedül, és hogy módunkban áll kezdeményezni közelebbi találkozásokat a csillagrendszerünkön túli univerzummal és mindazzal, ami benépesíti.
Ezzel a lehetőséggel pedig élni is fogunk.
A földön kívüli életre, a földön kívüli civilizációkra utaló bizonyítékok mind gyorsuló ütemben gyűltek az elmúlt évtized során, és ezzel párhuzamosan a földön kívüli dolgok iránti érdeklődésünk is egyre nő. Jelenleg éppen azt vizsgáljuk, létezhet-e élet a Marson és a Vénuszon. Elég nagy a statisztikai valószínűsége annak, hogy a számtalan exobolygó valamelyikén már megjelent az élet. Ezt hamarosan ellenőrizhetjük is, méghozzá olyan űrjárművek segítségével, amelyek egy emberöltőnél rövidebb idő alatt képesek visszaküldeni adatokat. És – ami a legfontosabb – a történelem során most először kutat a tudományos világ Föld közelében található földön kívüli eredetű tárgyak után, részben közpénzből, részben magánforrásokból. Csak rajtunk múlik, hogy az emberiség fennmarad-e addig, amíg képessé nem válik olyan hosszú időre elszakadni a szülőbolygójáról, hogy a saját csillagrendszerünktől távol folytassa az életét. És amennyiben elég szorgalmasnak, okosnak és kitartónak bizonyulunk, talán még az is elképzelhető, hogy ezt földön kívüli segítséggel valósíthatjuk meg.
Egy ilyen lehetőség már kicsúszott az emberiség kezéből.
A rendelkezésünkre álló adatok alátámasztják annak lehetőségét, hogy 2017-ben egy földön kívüli eredetű mesterséges tárgy haladt át a Naprendszeren. Abban az évben a csillagászok – a hawaii Haleakala Obszervatóriumban található Panoráma-megfigyelőteleszkóp- és Gyorsreagálású Rendszer (Panoramic Survey Telescope And Rapid Response System) segítségével – azonosítottak egy csillagközi objektumot, amit ’Oumuamuának neveztek el, ami „előőrsöt” jelent hawaii nyelven.[i] Az objektumról begyűjtött adatok alapján jómagam arra jutottam, hogy az ’Oumuamua nagy valószínűséggel mesterséges és földön kívüli eredetű lehetett, nem csak egy egyszerű csillagközi kődarab.
Az ’Oumuamua – hosszú és feltűnően lapos – alakja nagyon különbözött az összes valaha látott kozmikus objektumtól. És az is bebizonyosodott, hogy a Nap körüli – amúgy is szokatlan –pályájának változását nem szemmel látható gázképződés okozta, mint az az üstökösöknél szokott történni, hanem nagy valószínűséggel a napsugárzás tolóereje. Ugyanez történt vele, mint a 2020SO jelű égitest esetében is, amit a PanSTARRS 2020. szeptember 17-én fedezett fel – erről utóbb kiderült, hogy a NASA egy régebbi rakétafokozata. Ezenfelül az ’Oumuamua sebessége rendkívül alacsony is volt, amikor a Naprendszerünk találkozott vele, annyira, hogy megegyezett azzal, amit a csillagászok lokális nyugalmi vonatkoztatási rendszernek (Local Standard of Rest, LSR) neveznek. Az űrben minden mozog minden máshoz képest. Az olyan objektumokat nevezzük nyugalmi helyzetben lévőnek, amelyek a sebességüket tekintve gyakorlatilag „állnak” a többi objektum átlagos sebességéhez képest, ahogy az ’Oumuamua is tette. És ez ritka. A lokális nyugalom a csillagközi objektumok alig két ezrelékére jellemző. Nem jellemző a természetre, hogy lokális nyugalmi állapotban tartana dolgokat. De ha az emberiség létre akarna hozni, majd lokális nyugalmi állapotba akarna tenni egy objektumot, a jelenlegi technológiai ismereteire támaszkodva képes lenne rá. És ezért mondtam, hogy az ’Oumuamua inkább bójához hasonlít a Naprendszerünkhöz képest,
mint a Naprendszerünk felé indított rakétához.
Mivel nem tudunk képet készíteni az ’Oumuamuáról, sem befogni, és mivel az észlelőeszközeinket nem arra terveztük és optimalizáltuk, hogy képesek legyenek földön kívüli, potenciálisan mesterséges eredetű földközeli objektumokat észlelni, nem áll rendelkezésünkre elég adat. Persze, ez a tudományos élet nagy részére igaz, és éppen az adatok hiányossága az egyik előfeltétele az új felfedezéseknek és új kutatási területek kialakulásának. Továbbá, mint arról a Földönkívüli című könyvemben is írtam, az ’Oumuamuáról begyűjtött adatoknak az a legegyszerűbb és legvalószínűbb magyarázata, hogy ez az objektum mesterséges eredetű, bár nem emberek készítették.
Az „egyszerű és valószínű” persze csak abban az esetben igaz, ha abból indulunk ki, hogy nem az emberi civilizáció az egyetlen a világegyetemben. De sokak számára ennek elfogadása nem csupán leküzdendő akadályt jelent, hanem egy áthatolhatatlan falon kellene átjutniuk hozzá. Ugyanakkor azok a tudósok, akik a mai napig természetes magyarázatot próbálnak találni az ’Oumuamua szélsőségesen hosszúkás alakjára és folyamatos, a gravitációs erővel dacoló gyorsulására, ugyanilyen falakba ütköztek. Gondoljunk csak Jennifer Bergner és Darry Seligman munkájára („Az 1I/’Oumuamua gyorsulása H2O jégben radiolitikusan létrejött H2 hatására; Acceleration of 1I/’Oumuamua from radiolytically produced H2 in H2O ice”)[ii]. A Nature folyóiratban 2023 márciusában megjelent tanulmány Seligman 2020-as elméletének kidolgozottabb változata. Kiindulópontja, hogy az ’Oumuamua teljes egészében molekuláris hidrogénjégből áll. Ezt az elméletet – azokkal a hipotézisekkel együtt, melyek szerint az ’Oumuamua színtiszta vízből vagy színtiszta oxigénből állt volna – később cáfolták. Ugyanakkor Bergner és Seligman később, 2023-ban már elképzelhetőnek tartotta a vízjégből álló, illetve a kozmikus sugarak hatására a csillagközi térben részben hidrogénre bomló kozmikus jég elméletét. Lehet, hogy igazuk van, de ez se nem egyszerű, se nem valószínű megoldás. Először is, semmilyen rendelkezésünkre álló adat nem utal arra, hogy a természet vízből és hidrogénből álló csillagközi objektumokat hozna létre. Másodszor pedig: az ’Oumuamuánál megfigyelt nemgravitációs gyorsulást nem magyarázná meg egy ilyen víz-hidrogén üstökös hidrogénpárologtatása. Bergner és Seligman modellje figyelmen kívül hagyja a hidrogénpárolgás okozta lehűlést, ami rögtön harmadára csökkenti a felvetett gázképződést, és ebből következően ez a modell nem adhat magyarázatot az ’Oumuamua ismert viselkedésére.
Az, hogy az eredetéről szóló tudományos vita még az ’Oumuamua felfedezése után öt évvel sem zárult le, jó hír a tudomány számára.
Az viszont, hogy a földön kívüli mesterséges eredet még mindig elfogadhatatlan sokak számára, kijózanító hír az emberi civilizációra nézve.
A Földönkívüli megjelenése óta sokan kérdezgetnek a „másnapról”, vagyis arról, hogy szerintem mi fog történni közvetlenül azután, hogy az emberiség szembesül a földön kívüli technológiai civilizációk létezésével. Erre már tudjuk a választ. A média ráugrik a témára. A nyilvánosság kis része fel fog figyelni rá. De az emberek nagy része anélkül folytatja majd az életét, hogy különösebb érdeklődést tanúsítana. A politikusaink továbbra is azon dolgoznak majd, hogy újraválasszák őket, az üzletemberek profitot próbálnak termelni, és a Másnap nagyjából ugyanolyan lesz, mint az azelőtti nap.
Ez egyáltalán nem lepne meg. Az viszont megdöbbentett – sőt, csalódást okozott –, hogy a tudományos közösség a „Másnap”, sőt, az Elsőtől az Ötödik Évig és azon túl is szkeptikusan áll ennek bizonyítékához, pedig az nagyobb jelentőséggel bír az összes többi tudományos elméletnél, a húrelmélettől a sötét anyag típusain át a multiverzumokig. A helyzetet tovább súlyosbítja, hogy az elméleti húrok, a sötét részecskék vagy a sajátunkon kívüli univerzumok létezését semmi nem bizonyítja. Másképp fogalmazva, a tudósok jóval készségesebben adnak hitelt egy olyan jelenség létezésének, amelyre nincs empirikus bizonyítékuk, minthogy egy olyanét fogadják el – a földön kívüli civilizációét –, amelyre van.
És mindez óhatatlanul annak belátásához vezet, hogy nem az a kérdés, mihez kezdünk majd, miután szembesülünk a földön kívüli civilizációk létezésének bizonyítékával, hanem az, hogy mihez kezdünk majd, miután még több bizonyítékával szembesülünk a földön kívüli civilizációk létezésének. És ezért írtam meg ezt a könyvet.
Az emberiség a közeljövőben hatalmas felfedezéseket fog tenni a kozmikus szomszédságunkkal kapcsolatban. Az univerzum itt kopogtat az ajtónkon, mi pedig arra készülünk, hogy kinyissuk. Annak valószínűsége, hogy a földön kívüli tudatos intelligencia cáfolhatatlan bizonyítékaival fogunk találkozni, ott toporog a küszöbünkön. Elképzelhető, hogy már csak alig néhány hónapra vagyunk több kozmológiai revelációtól és a teljes civilizációnkat megváltoztató felfedezéstől.
Erre fel kell készülnünk. Új megfigyelő- és beavatkozásra alkalmas eszközökre lesz szükségünk. Fokoznunk kell az átláthatóságot, és ezzel párhuzamosan a tudósok és a politikai vezetés közötti koordinációt is. Az átláthatóságnak köszönhetően az emberiség többi részének is reálisabb képet kell kapnia arról, hogyan fognak valószínűsíthetően lezajlani az első találkozásaink a csillagközi objektumokkal, utána pedig a földön kívüli élettel és civilizációkkal. Az előkészületeink és a jelenlegi viselkedésünk – és itt gondolok a teljes társadalomra és a tudományos közösségre is –meghatározza, milyen pszichológiai ráfordításokkal és előnyökkel jár majd ránk nézve a tudatos földi létnek ez az új korszaka.
Először is, új szókincsre lesz szükségünk.
Azt, hogy milyen gyorsan gyűlnek a földönkívüliek létezésére utaló bizonyítékok, híven tükrözi, hogy 2022-ben az Egyesült Államok kormánya beismerte az azonosítatlan légi jelenségek (Unexplained Aerial Phenomena, UAP) létezését, amiket korábban UFO (azonosítatlan repülő tárgy) néven neveztek. Érdekes egybeesés, hogy közvetlenül az UAP-ok létezésének elismerése után az amerikai hadsereg lőni kezdett rájuk. 2023 első két hónapja során az amerikai repülőgépek megsemmisítettek egy magaslégköri ballont, amiről kiderült, hogy kínai gyártmány, illetve három azonosítatlan objektumot. Ezek nagy valószínűséggel szintén emberi eredetűek lehettek, ami nem változtat azon a tényen, hogy ezt a lelövésük pillanatában senki nem tudta. Alig pár hónappal korábban, történelmünk során először indított az emberiség tudományos alapú, több szakterületet felölelő kezdeményezéseket földön kívüli eredetű tárgyak felkutatására. Az első ilyen, a Galileo-projekt, amit én vezetek, nem sokkal a fenti kormánynyilatkozat előtt jött létre, és 2022-re az első, kifejezetten az UAP-ok azonosítására tervezett obszervatóriumunk is működni kezdett. És a 2022-es év leforgása alatt az ’Oumuamua elveszítette első helyét a beazonosítottan csillagközi objektumok sorában, és kronológiailag a harmadikká vált a négyből.
Ebben az évben az egyik hallgatómmal, Amir Sirajddzsal kielemeztük a Földközeli Objektumok Tanulmányozásának Központja (Center for Near Earth Object Studies, CNEOS) által összegyűjtött tűzgömb- és bolidaadatokat (utóbbi a légkörben felrobbant meteorokra utal), és sikerült két csillagközi meteort is azonosítanunk. A rendelkezésünkre álló adatok szerint mindkettő jóval erősebb anyagokból állhatott, mint a Naprendszerünkből származó űrsziklák legnagyobb része. A kettő közül az egyik arra vár a Csendes-óceán mélyén, a Manus-szigettől közvetlenül északra, hogy a felszínre hozzuk. Bár nem kaptunk teljes hozzáférést az Egyesül Államok kormányának birtokában lévő összes adathoz, még így is tíz kilométeres pontossággal meg tudjuk állapítani, hol nyugszanak a maradványok. Reményeink szerint 2023-ban egy általam vezetett expedíció felfedezi egy csillagközi objektum töredékeit.
De bármit is találunk az óceánban, a civilizációnknak jobban fel kellene készülnie a jövőre.
Akár beismerjük, akár nem, mind az én generációm, mind az olvasóé, mind az utánunk következőké annak az új korszaknak a hajnalán él, amelyben az emberiség elindul a csillagközi jövője felé. Még soha nem kerültünk ilyen közel ahhoz, hogy tudományosan támadhatatlan bizonyítékokat szerezzünk rá: a Föld és az emberi civilizáció nincs egyedül az univerzumban. Meggyőződésem, hogy egyrészt fájdalmasan közel állunk ahhoz, hogy kiderüljön számunkra, miszerint nem a földi élet az egyetlen élet a Naprendszerben, és nem kizárólag az emberi civilizáció az egyetlen, ami létezik vagy létezett. Másrészt viszont az emberiség nem áll erre készen.
Az elmúlt évtizedek tudományos-fantasztikus művei nem szolgálták az emberiség épülését. Gyakorlatilag az összes ilyen történetben csak díszletként használják az űrt és a földön kívüli életet, hogy ezek háttere előtt előadják a megszokott történeteinket, legyen szó horrorról, fantasyről, románcról vagy kalandregényről. Amennyiben kapcsolatba lépnénk földön kívüli civilizációkkal, az a legkevésbé valószínű, hogy az emberiség és az idegenek látványosan paroláznának a Fehér Ház előtt, vagy rakétákkal kezdenénk harcolni a lézerfegyvereik ellen. Változatos tudományos és statisztikai okoknál fogva jóval nagyobb az esélye, hogy első körben csak egy idegen civilizáció hulladékaival vagy szondáival fogunk találkozni, és ezekkel is csak azért, mert kifejezetten törekszünk rá.
Az új eszközök készítése, továbbá az új tudományos és technológiai kutatások irányának meghatározása, illetve azok finanszírozása mellett az emberiségnek azt is újra kell gondolnia, milyen kulturális előítéletekkel és elvárásokkal áll egy esetleges földön kívüli objektum felfedezéséhez. A gyakorlati és elméleti kutatások élvonalában dolgozó asztrofizikusok, kozmológusok és csillagászok pedig adatokon alapuló ismereteket gyűjtenek arról, hogy mi az emberiség jelentősége és célja a 13,8 milliárd éves univerzumunkban.
Amennyiben elfogadnánk, hogy az UAP-ok léteznek, hogy a rendkívül ritka anyagerősségű csillagközi anyagok szinte már a markunkban vannak, és hogy egyre több bizonyítékot kapunk majd a földön kívüli civilizációk létezésével kapcsolatban, jóval tisztábban látnánk az emberiség lehetőségeit, mind ami a közeli, mind ami a távoli jövőt illeti. Olyan időket élünk, amelyek megkövetelik, hogy minden intellektusunkat, tehetségünket, elhivatottságunkat és lelkesedésünket ennek a kutatásnak szenteljük. Nem csupán azért, mert immár bizonyítékokkal is rendelkezünk arról, hogy az UAP-ok léteznek, és bizonyos százalékuk veszélyforrásnak tekinthető. Nem is csak azért, mert a földön kívüli civilizációk létezését is egyre nehezebb tagadni, hanem azért is, mert egyre jobban kell tartanunk az emberi eredetű veszélyforrásoktól is, a klímaváltozástól egészen a háborúkig. Mindenkinek ki kell vennie a részét a munkából, mert az emberiség válaszúthoz érkezett. Én meg vagyok győződve arról, hogy a most következő lépéseink fogják eldönteni – különösen a tudósokéi –, hogy a civilizációnk fennmarad-e, és az emberi élet elterjed-e az univerzumban.
Vagyis végső soron azt is, hogy hol van az emberiség helye a kozmikus civilizációk panteonjában.
Csábító lenne azt feltételeznünk – továbbá jellemző is az emberiség hübriszére –, hogy helyünk van abban a panteonban. Statisztikailag viszont jóval nagyobb az esélye annak, hogy nincs.
A civilizációk osztályozásának a legjobb skáláját 1964-ben dolgozta ki Nyikolaj Kardasov szovjet csillagász. Kardasov karrierje nagy részét a földön kívüli élet elméleti és gyakorlati kutatásának szentelte, a legkiemelkedőbb műve kétségkívül a Kardasov-skála. Ezen a skálán belül azok a civilizációk, amelyek képesek a saját bolygójuk erőforrásait magas szinten felhasználni, az 1. besorolást kapják. Az emberiség pillanatnyilag itt tart. Miután az adott civilizáció a saját csillaga energiakibocsátásának felhasználását is elsajátítja, átkerül a 2. kategóriába. A 3. típusú civilizációk pedig azok, amelyek a teljes galaxisuk energiáját ki tudják aknázni.
A Kardasov-skálának megvannak a maga érdemei, ugyanakkor véleményem szerint van egy nyilvánvaló hiányossága is. Az energiafogyasztás nem sokat árul el egy adott civilizáció kultúrájáról, prioritásairól, ambícióiról vagy az önmagával, illetve az élettel kapcsolatos elvárásairól akár a saját bolygóján, akár azon kívül. Én úgy vélem, hogy létezik egy ennél használhatóbb szempont is. Szerintem a civilizációk fejlettségi szintjét nem abban kellene mérni, hogy mennyi energiát tud átcsatornázni, hanem abban, hogy a vizsgált civilizáció képes-e a létrejöttét lehetővé tévő asztrofizikai körülmények reprodukálására.
Ezen a kozmikus skálán a C osztályba az a civilizáció tartozna, amelyik képes élhető körülményeket létrehozni a saját bolygóján napenergia nélkül. Ha például a dinoszauruszok elsajátították volna ennek a módját, akkor nem pusztította volna el őket a Chicxulub nevű, nagyjából tizenöt kilométer átmérőjű aszteroida vagy üstökös, ami körülbelül 66 millió évvel ezelőtt csapódott be a Földbe. Bár 2022-ben a NASA bemutatta a kettősaszteroida-eltérítő tesztjét (Double Asteroid Redirection Test, DART), az első bolygó méretű védekezési technológiánkat, amellyel képesek vagyunk befolyásolni és így potenciálisan eltéríteni a Föld felé tartó aszteroidákat vagy üstökösöket, egy akkora objektum ellen, mint a Chicxulub, pillanatnyilag semmit nem tehetnénk. Az ugyanakkor elképzelhető, hogy az emberiség egy része egy hasonló kataklizma után képes lenne fenntartani magát:
üvegházakban termesztene növényeket, és nukleáris energiát használna.
A B osztályú civilizációk függetlenné tudnák tenni a közvetlen környezetük életfeltételeit a bolygójuktól és a napjuktól. Az emberi civilizáció B osztályú; szinte konkrétan meg tudná építeni Noé bárkáját. Ebben az esetben az emberiség először a Naprendszeren belül, utána azon túl terjeszkedne, és nagy valószínűséggel megfelelően beprogramozott és technológiailag fejlett MI-szondák segítségével honosítaná meg a földi életet távoli exobolygókon, dacolva a Föld és a Nap esetleges pusztulásával. A legfelső szintre pedig az A osztályú civilizációk kerülnének. Ezek képesek lennének újra megteremteni azokat a kozmikus körülményeket, amelyek lehetővé tették a megjelenésüket, vagyis laboratóriumi körülmények között létrehozhatnak egy újszülött univerzumot.
A jelenlegi fizikai ismereteink szerint az A típusú technológiai fejlettség elérhető. Ennek a kihívásait már 1990-ben felvázolta Edward Farhi, Alan Guth és Jemal Guven a közös publikációjukban.[iii] Véleményük szerint „a fizika általunk ismert törvényei elvben lehetővé teszik az ember által létrehozott új univerzumok megteremtését”. Ha a matematika nyelvét alkalmazzuk az ismert fizikai törvényekre, annál a letesztelhető hipotézisnél lyukadhatunk ki, hogy a Teremtés könyvét talán úgy kellett volna kezdeni: „Kezdetben volt… a laboratóriumi köpeny.”
Ez egy jóval nehezebb kérdéshez vezet: hol helyezhető el az emberiség 2023-ban ezen a kozmikus civilizációs skálán? Szerintem a D osztályú civilizációkhoz állunk a legközelebb, azokhoz, amelyek aktívan rombolják a szülőbolygójuk életfeltételeit.
Ebből kezd nyilvánvalóvá válni, mennyire szorult helyzetben vagyunk – és az előttünk álló lehetőségek is körvonalazódnak. Meggyőződésem, hogy ahhoz, hogy élhessünk ezekkel a lehetőségekkel, az emberiségnek jóval komolyabb energiákat kell a tudományra fordítania. A tudomány fogja megadni nekünk a civilizációnk fejlődéséhez szükséges szókincset, a tudomány vezetheti olyan irányba a technológiát, hogy az felvértezzen minket a szükséges eszközökkel. Annak, hogy találkozunk földön kívüli civilizációkkal, ára lesz, pszichés értelemben mindenképp –
arra is a tudomány fog válaszolni, hogy ezt hogyan tudjuk a legelőnyösebben megfizetni a gyakorlatban.
Ennek a könyvnek az a célja, hogy lelkesedést ébresszen és tartson fenn a csillagközi jövőnkkel kapcsolatban. Én hiszek abban, hogy az emberiség képes optimista szellemben, egyszersmind tudományos megközelítéssel fókuszálni azokra a lehetőségekre, amelyek eldöntik, csatlakozhat-e a létformánk a csillagközi civilizációk sorához.
Ebből következően két részre osztottam ezt a könyvet. Az első öt fejezet kifejezetten az eddigi és a még előttünk álló lépésekről szól. Ezek a lépések afelé vezetnek, hogy megtaláljuk a helyünket abban, amire én az emberiség „tegnap utáni jövőjeként” gondolok. Ebben a részben a különböző területekhez kötődő gyakorlati teendőket fogom sorra venni. Ezeket el kell végeznünk ahhoz, hogy kiterjesszük a földön kívüli mesterséges tárgyakra irányuló kutatásainkat, felkészítsük a civilizációnkat ezek felfedezésére, és átgondoljuk, milyen technológiai lehetőségek állnak rendelkezésünkre, valamint válnak hamarosan szükségessé ahhoz, hogy a tudományos háttér lépést tudjon tartani ezzel a küldetéssel. E lépéseket vagy a tudomány kezdeményezi, vagy az teszi lehetővé. Az, amit közvetlenül azután meg kell tennünk, hogy felfedezzük, miszerint nem vagyunk egyedül, máris a jelenlegi és jövőbeli feladatunkká vált.
A csillagközi jelenünk gyakorlati tudományos és technológiai kérdéseket is felvet. Új teleszkópokat kell építenünk. Új űrhajókat kell létrehoznunk és felbocsátanunk. Ezek fel fogják gyorsítani a földön kívüli élet felfedezésének folyamatát, vagy más, nem emberi, de mesterséges objektumokét, más civilizációk bizonyítékaiét. Nem tudhatjuk előre, mikor fogunk rábukkanni ezekre. De az biztos, hogy az emberiség csillagközivé válása nemcsak gyakorlati kérdéseket vet fel, hanem a létezésünk legalapvetőbb elméleti kérdéseit is érinti. És a gyakorlati aspektusokat már most sem lehet elválasztani a filozófiaibbaktól. A könyv második öt fejezete ezért akár spirituálisnak is mondható. Én úgy érzem, hogy a csillagközi jövőnk kapcsán tudományos szempontból a legalapvetőbb kérdésekkel is szembesülni fogunk, és az idő választ ad majd ezekre a kérdésekre. Ennek az optimista, tudományos és filozófiai lelkesedésnek a jegyében reménykedem abban, hogy még 2023 vége előtt rábukkanhatunk egy mesterséges földön kívüli objektum kézzelfogható bizonyítékaira.
És talán az is elképzelhető, hogy amikor ezt megtalálom, egy-két gomb is lesz rajta, amit megnyomhatok.
[i] Avi Loeb, Földönkívüli – Egy idegen civilizáció első nyomai. Agave Könyvek, 2021.
[ii] Jennifer Bergner és Darryl Seligman, „Acceleration of 1I/’Oumuamua from radiolytically produced H2 in H2O ice”, Nature Vol: 615, 610–613. old.;
Darryl Seligman és Gregory Laughlin, „Evidence that 1I/2017 U1 (’Oumuamua) was Composed of Molecular Hydrogen Ice”, The Astrophysical Journal Letters 896:L8;
Thiem Hoang és Abraham Loeb, „Destruction of Molecular Hydrogen Ice and Implications for 1I/2017 U1 (’Oumuamua)”, The Astrophysical Journal Letters, 899:L23;
Thiem Hoang és Abraham Loeb, „Implications of Evaporative Cooling by H2 fir 1I/’Oumuamua”, megjelenés előtti vázlat, 2023. március 24., a The Astrophysical Journal Lettershez beadva.
[iii] Edward Farhi, Alan Guth és Jemal Guven, „Is It Possible to Create a Universe in the Laboratory by Quantum Tunneling?”. Nuclear Physics B 339, no. 2 (1990. július 30.), 417–90. old.
