A civilizációtól elszigetelt nyaralóban mindenki a másiktól retteg

Hogy kiszakadjanak pörgős New York-i életükből, és több időt töltsenek kamasz fiukkal és lányukkal, Amanda és Clay az Airbnb-n egy teljes hétre kivesznek egy pazarul berendezett házat Long Island egy félreeső szegletében. Érkezésük másnapján, késő este azonban kopognak az ajtajukon: egy zaklatott idős házaspár, Ruth és G. H. az, állításuk szerint a ház tulajdonosai. Ezek a vadidegenek azt mondják, áramszünet állt be egész New Yorkban, felbolydult a város, ezért vidéken kerestek menedéket.

Rumaan Alam
Távol a világtól
Ford.: Kemenes Iván, Gabo Kiadó, 2021, 296 oldal
-

Mivel azonban nincs sem tévé-, sem mobil-, sem internetszolgáltatás, Amanda és Clay nem tudják, mit gondoljanak. Bízhatnak vajon a másik párban, és vice versa? Mi történt valójában New Yorkban? A civilizációtól elszigetelt nyaraló tényleg biztonságot nyújthat a két családnak? És egymástól biztonságban vannak?

A könyv filmjogaira még a megjelenée előtt lecsapott a Netflix, és olyan sztárokat nyert meg a főbb szerepekre, mint Julia Roberts és Denzel Washington.

Rumaan Alam: Távol a világtól (részlet)

1

Végül is sütött a nap. Ezt jó jelnek vették – az emberek a legapróbb dolgot is képesek ómenként értelmezni. Pedig az a nap semmiben sem különbözött a többitől, mármint attól eltekintve, hogy az eget éppen nem takarták felhők. A napkorong ugyanott volt, ahol máskor is. Kitartóan, közömbösen árasztotta melegét.

Az utak egymásba torkollottak. A forgalom alvadásnak indult. Szürke autójuk belső tere olyan volt, mint egy üvegburába zárt mikroklíma: légkondi, kamaszbűz (izzadság- és lábszag, faggyúváladék), Amanda francia samponja, és a papírszemét folytonos, elkerülhetetlen zizegése. A kocsi Clay birodalmának számított, aki volt annyira trehány, hogy hagyja felhalmozódni a gazdaságos csomagban vásárolt müzliszeletek zabtörmelékét, egy fél pár tenisz zoknit, a New Yorker előfizetői űrlapját, néhány takonytól megkeményedett zsebkendőgalacsint, meg azokat a ragtapaszok hátuljáról ki tudja, mikor lehántott, vékony, fehér műanyag lapocskákat. A gyerekek rózsaszín bőre sérülékeny, mint az érett idénygyümölcs héja. Állandóan ragtapaszra van szükségük.

A napfény kellemesen simogatta a karjukat. Az ablakokat a bőrrákot távol tartó sötétítő réteg fedte. A hírekben egyre intenzívebb hurrikánszezonról volt szó, előzetesen jóváhagyott listáról vett, cifra viharnevek hangzottak el. Amanda inkább kikapcsolta a rádiót. Vajon szexistának számított, hogy most is, és mindig, Clay ült a volán mögött? Akárhogy is, Amandát nem érdekelte: semmi kedve nem volt a New York-i típusú parkolás vagy a húszezer kilométeres futásteljesítmény-ellenőrzés fárasztó szabályaival vesződni. Pláne, hogy Clay kifejezetten büszkén vállalta az ilyesmit. Egyetemi tanár volt, és eleve

kedvét lelte a hétköznapi élet rutinfeladataiban.

Szeretett papírgyűjtésre szánt, régi újságstószokat madzaggal összekötni, fagyos idő esetén jégmentesítő vegyszert szórni a járdára, villanykörtét cserélni, minipumpával eldugult lefolyót akadálymentesíteni.

Az autójuk ahhoz nem volt elég új, hogy fényűzőnek számítson, de azért nem is olyan régi, hogy már a bohém kategóriába essen. Középosztálybéli embereknek szánt, középszerű jármű volt, melyet úgy terveztek, hogy inkább tetszetős, mint kirívó legyen. Egy tükörfalú, tessék-lássék módon lufikkal teleaggatott szalonban vették, melyben a vevőknél jóval több eladó lézengett kettes-hármas csoportokba tömörülve, Men’s Wearhouse öltönynadrágjuk zsebében aprót csörgetve. Előfordult már, hogy Clay a parkolóban egy másik, ugyanolyan kocsihoz lépett oda (hiszen népszerű típus volt, úgynevezett grafitszürke), aztán bosszankodott, amikor a kulcs nélküli zár nem engedelmeskedett.

Archie tizenöt éves volt. Kilós kenyérnyi méretű, ormótlan tornacipőt viselt. Enyhe tejillat lengte körül, mint az újszülött csecsemőket, alatta meg izzadságszag és hormonbűz. Hogy enyhítse, valamilyen vegyi oldatot fújt a hónaljába, melynek szaga még csak véletlenül sem emlékeztetett semmi természetesre, de valami fókuszcsoport arra jutott, remekül kifejezi a maszkulin ideált. Rose ennél nagyobb gondot fordított magára. Egy fiatal, bimbózó lány árnyéka volt; talán csak egy véreb tudta volna kiszimatolni az enyhe fémszagot a belépő szintű kozmetikumok és a kamaszos ízléssel magára fújt mesterséges alma- és cseresznyeillat mögött. A család összes tagja szaglott, de a gyorsforgalmi zaja túl nagy volt, hogy lehúzzák az ablakokat. – Muszáj felvennem. – Amanda figyelmeztetésképpen feltartotta a mobilját, nem mintha bárki méltatlankodott volna. Archie a saját telefonját bámulta, Rose szintén: mindketten játékokba és a szüleik által jóváhagyott közösségimédia-oldalakba mélyedtek. Archie éppen Dillon nevű haverjával SMS-ezett, akinek két apja azzal próbálta kiengesztelni a folyamatban levő válóperük miatt, hogy egész nap hagyták füvet szívni a Bergen Street-i, barna téglás házuk felső emeletén. Rose máris egy csomó fényképet posztolt az útról, pedig még csak az imént lépték át a megyehatárt.

– Helló, Jocelyn. – Az, hogy a mobilok előre mutatják, ki a hívó fél, feleslegessé teszi az illedelmeskedést. Amanda ügyfélmenedzser volt, Jocelyn pedig szupervizor, és mint olyan, a három legfontosabb közvetlen munkatársának egyike a modern irodarangsoron belül. Jocelyn ugyan koreai származású volt, de Dél-Karolinában született, és Amanda képtelen volt szabadulni a benyomástól, hogy finomkodó akcentusa valahogy művi. Ez annyira rasszista gondolat volt, hogy

soha, senkinek nem merte volna bevallani.

– Elnézést a zavarásért – mondta Jocelyn szaggatottan szuszogva. Nem maga Amanda volt a félelmetes, hanem a pozíciója. A nő egy temperamentumos, tonzúrára emlékeztető frizurát viselő dán férfi irodájában kezdte a karrierét. Amikor múlt télen egy étteremben összefutottak, még mindig feszengett a társaságában.

– Nem zavarsz. – Ez nem nagylelkűség volt Amanda részéről. A hívás megváltással ért fel. Úgy kellett neki, hogy a kollégáinak szüksége legyen rá, ahogy az imádságok Istennek.

Clay dobolni kezdett az ujjával a bőr bevonatú kormánykeréken, mire a felesége rásandított. A visszapillantó tükörre pillantva meggyőződött róla, hogy a gyerekei még léteznek – ez a szokása még a csecsemőkorukban vált ösztönössé. Egyenletesen lélegeztek. A mobiljaik olyan hatással voltak rájuk, mint azok a gömbben végződő furulyák a kobrákra.

Egyikük sem látta igazán az autóút melletti tájat. Az agy előre felhergeli a szemet, ezért az ember előzetes elvárásaihoz képest a tényleges élmények gyakran szegényesnek tűnnek: sárga-fekete útjelző táblák, sorozatgyártott betonpanelekbe olvadó dombok, olykor egy-egy vasúti felüljáró vagy baseball pálya, kerti medencék. Amanda telefonálás közben folyamatosan bólogatott – nem a hívó fél kedvéért, hanem hogy elhitesse magával, érdekli a beszélgetés. Néha bólogatás közben elfelejtett odafigyelni.

– Jocelyn... – Próbált valami okossal előrukkolni. Jocelynnek nem annyira a véleményére, mint inkább a jóváhagyására volt szüksége. Mint minden, a céges hierarchia is esetleges. – Rendben. Szerintem jó lesz így. Épp a gyorsforgalmin vagyunk. Bármikor nyugodtan hívhatsz. De ha kijjebb érünk, a szolgáltatás szakadozni fog. Múlt nyáron is volt ilyen probléma, emlékszel? – Elhallgatott, mert enyhén zavarba jött; ugyan miért emlékezne a beosztottja az ő tavalyi nyaralására? – Idén még messzebbre megyünk – tette hozzá, ha már benne volt. – De persze, keress csak, vagy küldj e-mailt, meg tudom nézni. Sok sikert.

– Minden oké az irodában? – Clay sosem bírta megállni, hogy ne nyomja meg kicsit az „iroda” szót. A fogalom egyfajta sűrítése volt Amanda munkájának, aminek a jellegével ugyan nagyjából tisztában volt, de azért nem teljesen. Egy feleségnek legyen csak meg a saját élete, márpedig Amandáé jócskán elkülönült az övétől.

Talán ez lehetett az oka, hogy boldogok voltak.

Az általuk ismert pároknak legalább a fele már elvált.

– Igen. – Amanda egyik kedvelt közhelye az volt, hogy a szakmák egy bizonyos százalékát nem lehet megkülönböztetni egymástól, hiszen jobbára a tényleges munkát részletező e-mailek küldözgetéséből állnak. Az ilyen állásokban dolgozók munkanapjai magára a munkanapra vonatkozó üzenetekkel, némi bürokratikus udvariaskodással, hetvenperces ebédekkel, és huszonöt percnyi kávézással telnek, nettó húsz perc meg arra megy el, hogy a munkatársak próbálnak nem összeütközni a közös légterű irodában. Amanda néha nevetségesnek érezte a színjátékban vállalt szerepét, néha azonban elengedhetetlennek.

A forgalom eleinte nem volt vészes, egészen addig, amíg a gyorsforgalmi sima autóúttá nem keskenyedett. Az élmény hasonló volt, mint amikor otthon belekeveredtek a fárasztó csúcsforgalomba, csak itt voltak zölden burjánzó elválasztósávok és eső áztatta vakolatú, út menti mini-bevásárlóközpontok. Az itteni városok lakossága vagy közép-amerikai melósokból, vagy – a jómódúbb településeken – felső-középosztálybéli fehérekből állt: vízvezeték-szerelőkből, lakberendezőkből, netán ingatlanügynökökből, és egyéb kétes alakokból. Az igazán gazdagok egy másik világban éltek, ami akár Narnia is lehetett volna. Csak véletlenül, a fekvőrendőrös utakat az elkerülhetetlen végükig követve lehetett eljutni a zsákutcákig, cseréptetős villákig, mesterséges tavacskákig. Ott a levegő illata tengeri szellő és a csak részben kiérdemelt jólét elegye volt, amely különösen kedvezett a paradicsom- és kukoricatermesztésnek, ugyanakkor mintha nyomokban luxusautók, drága műalkotások és olyan textíliák szaga is vegyült volna bele, melyeket a tehetősek hajlamosak kupacokban felhalmozni a kanapéikon.

– Ne álljunk meg harapni valamit? – A mondat végén Clay ásított egyet, ami úgy hangzott, mintha fuldokolna.

– Kezdek éhen halni. – Archie nyilván túlzott.

– Burger Kingezzünk! – Rose kiszúrt egy éttermet.

Clay érezte, hogy a felesége teste megfeszül mellette. Amanda jobban szerette, ha egészségesen táplálkoznak (különösen Rose). A férfi radarjelként észlelte a nő rosszallását. Mint egy merevedést megelőző vérlöketet. Tizenhat éve voltak házasok.

Amanda sült krumplit kért. Archie abszurd mennyiségű csirkefasírtot. Papírzacskóba szórta az összeset, hozzávágott még némi krumplit, ráöntötte egy kis, fóliás tetejű szószos dobozka édes-ragacsos, barna tartalmát, aztán elégedetten nekilátott a falatozásnak.

– Fúj. – Rose kritikusan viszonyult a bátyjához, hiszen a bátyja volt. Hamburgert evett, kevésbé elegánsan, mint hitte, rózsaszín ajka majonéztől fehérlett. – Anyu, Hazel megírta, hol nyaralnak. Megnéznéd, milyen messze van a házuk?

Amanda még emlékezett, mennyire megdöbbentette, milyen zajosak voltak a gyerekei szoptatáskor. Lefolyók hangját idézve szívtak-szürcsöltek, közben önfeledten böfögtek, és beragadt petárdákra emlékeztető fingokat eregettek, állatiasan és szégyentelenül. Hátranyúlva elvette a lánya ujjaitól és az ételtől zsírfoltos, túlhasználattól felhevült mobilját. – Drágám, nem hiszem, hogy a közelünkben lesz. – Hazel nem annyira Rose barátnője volt, mint inkább rajongása tárgya. Rose még túl fiatal volt, hogy megértse, de Hazel apja a Lazard cég egyik fejese volt; a két család nyaralása teljesen más színvonalat képviselt.

– Legalább nézd meg. Azt mondtad, esetleg átautózhatunk.

Ez tipikusan olyasmi volt, amit Amanda félig odafigyelve felvetett, aztán később, amikor a gyerekei szembesítették az ígéretével, megbánt. A telefonra pillantott. – Ez East Hampton, drágám. Minimum egy óra. Naptól függően lehet, hogy több is.

Rose hallhatóan dühösen hátradőlt az ülésben. – Visszakaphatom a mobilomat?

Amanda hátrafordult frusztrált és kipirult lányához. – Sajnálom, de semmi kedvem két órát főni a nyári forgalomban egy babazsúr kedvéért. A nyaralásom alatt semmiképp.

A lány keresztbe fonta a karját, és úgy csücsörített, hogy azzal ölni lehetett volna. Még hogy babazsúr! Ez vérig sértette.

Archie az ablakról visszaverődő tükörképét bámulva kérődzött.

Clay vezetés közben evett. Amandát valószínűleg szétvetné a düh, ha azért kéne karambolban meghalniuk, mert éppen elvonta a férje figyelmét egy hétszáz kalóriás szendvics.

Az út egyre keskenyebb lett. Tanyák kihelyezett, önkiszolgáló, becsületkasszás standjai tünedeztek fel: tojást, zöldséget, gyümölcsöt és egyéb helyi termékeket lehetett venni. A főútról leágazó mellékutak némelyike mentén saját levükben málladozó eprekkel teli, zöld kosárkák árválkodtak, meg egy-egy fa ládikó az ötdollárosoknak. A táj már-már valószerűtlenül zöld volt. Az embernek zabálhatnékja támadt: csábító gondolat volt kiszállni a kocsiból, négykézlábra ereszkedni, és nagyot harapni a talajba.

– Ideje szellőztetni. – Clay lehúzta mind a négy ablakot, ezáltal megszabadulva gyerekei fingszagától. Most lassabban hajtott, mert az út úgy tekergett, mint egy csábítóan ringó csípő. Formatervezett postaládák maradtak el mögöttük, mint csavargók úti rejtjelei: jó ízlés, vagyon, itt ne állj meg, üzenték. A fák lombja olyan dús volt, hogy nem lehetett tőlük belátni az utat. A táblák szarvasugrásra figyelmeztettek: az itteni állatok ostobák voltak, és megszokták az emberek közelségét. Magabiztosan baktattak ki az úttestre, kancsalin széttartó szemekkel, tehát vakon. Mogyoróbarna, enyészettől püffedt tetemük mindennapos látványnak számított.

Az egyik kanyar után egy másik jármű mögé kerültek. Négyévesen Archie még a nevét is tudta volna: nyerges utánfutós kamion – egy hatalmas, üres konténert vontató tehergépkocsi volt. A sofőrje a helyiek invazív fajoknak fenntartott egykedvűségével rá sem hederített a mögötte haladó autóra, ahogy kamionjával fújtatva küzdött a hepehupás úttal. Bő másfél kilométer után lefordult valami tanya felé, és addigra Ariadné fonala – vagy akármi is kötötte őket a magasban keringő műholdakhoz – elszakadt. A GPS-nek fogalma sem volt, hol lehetnek, így kénytelenek voltak azt az útmutatást követni, amit a mindig mindent alaposan megtervező Amanda előrelátóan kimásolt a noteszébe. Balra, majd jobbra, megint balra, nagyjából másfél kilométeren át egyenesen, aztán megint balra, utána még három kilométer és jobbra, nem teljesen eltévedve, de azért nem is teljesen nem eltévedve.

2

A ház téglafalait fehérre mázolták. Volt abban valami megkapó, hogy eredeti, vörös színük ennyire megváltozott. Az épület egyszerre tűnt újnak és réginek. Masszívnak, mégis kecsesnek. Talán alapvető amerikai késztetés, talán csak valami modern ösztön, hogy az ember az ilyesfajta ellentmondások megtestesítéseként házra, autóra, könyvre, cipőre vágyik.

Amanda az Airbnb-n találta a helyet. „A Tökéletes Menedék”, szólt a hirdetés. Értékelte a leírás bizalmaskodó reklámzsargonját. Lépje át e gyönyörű ház küszöbét, és zárja ki a világot. Odaadta Claynek a laptopot, amely addigra annyira felforrósodott, hogy valószínűleg daganatokat sarjasztott a nő altestében. A férje bólintott, és dünnyögött valami semmitmondót.

Amanda ragaszkodott ehhez a nyaraláshoz.

Az előléptetése fizetésemeléssel is járt. Már nem maradt sok idejük, mielőtt Rose-on végképp eluralkodik a középiskolások közönye. De még pár pillanat erejéig a gyerekek többnyire gyerekek voltak, még ha Archie testmagassága lassan verte is a száznyolcvan centit. Ha tisztán már nem is emlékezett, Amandának azért még derengett Archie magas, lányos hangja, és hogy milyen nehéz volt cipelnie Rose-t. Régi, közhelyes kérdés, de vajon az ember a halálos ágyán mire fog inkább emlékezni? Az üzleti vacsorára abban a régi, 36. utcai sztékházban, mely során az ügyfelei feleségeiről érdeklődött, vagy ahogy a klóros víztől csillogó szempillájú gyerekeivel pancsolt a medencében?

– Jól néz ki. – Clay leállította a motort. A gyerekek kicsatolták a biztonsági öveiket, kinyitották a kocsiajtókat, és Stasi-tisztek buzgalmával szökkentek a kavicsos behajtóra.

– Maradjatok a közelben – szólt rájuk Amanda, még ha nem is volt sok értelme. Nem volt hová elkóborolni, talán az erdőt kivéve. A nő tartott a Lyme-kórtól. Anyai rutinjához tartozott, hogy néha adjon valamilyen utasítást, de a gyerekek már jó ideje szinte meg sem hallották az intelmeit.

A kavics kavics módjára csikorgott Clay vezetéshez használt bőrcipője alatt. – Hogy jutunk be?

– Van valahol egy széf. – Amanda vetett egy pillantást a mobiljára. Nem volt szolgáltatás. Még csak nem is valami ismert úton voltak. A feje fölé tartotta a telefont, de a kis sávok így sem akartak betöltődni. Még jó, hogy korábban lementette a szükséges információt. – A széf a... kerítésen van, a medence fűtőegysége mellett. A kód hat kettő kilenc kettő. Benne lesz az oldalsó ajtó kulcsa.

A házat formára nyírt sövény takarta el, mint egy hóbucka vagy fal: valaki nagyon büszke lehetett rá. Az elülső udvart fehér karókerítés vette körül – nem úgy tűnt, mintha iróniából került volna oda. A medence körül állt egy másik kerítés is, ez fából és drótból készült. Nyilván a biztosítási díjat volt hivatott elfogadható keretek között tartani, emellett a tulajdonosok tudhatták, hogy a szarvasok hajlamosak belesétálni vonzónak tűnő csapdákba, és ha az ember éppen hetekig nem néz a ház felé, az ostoba jószágok vízbe fúlnak, felpüffednek, majd szétrobbannak, rettenetes látványt hagyva maguk után. Clay elment a kulcsért. Amanda csak állt abban a lenyűgöző, délutáni fülledtségben, és hallgatta a majdnem tökéletes csendet, melyre már annyira vágyott, vagy legalábbis azt állította, hogy vágyik rá, elvégre nagyvárosban él. Hallani lehetett valami bogár vagy béka, netán mindkettő monoton hangját, a szél zúgását a fák között, és mintha egy repülő vagy fűnyíró, esetleg egy távoli autópálya forgalma is duruzsolt volna az ingerküszöb alatt, akár az óceán ütemes moraja, ha az ember valahol a közelében jár. Most nem jártak. Nem, sajnos nem engedhették meg maguknak, de a hangot ettől még szinte hallani vélték, pusztán mert vágytak rá, egyfajta kompenzációként.

– És íme. – Clay kinyitotta a bejárati ajtót, közben fölöslegesen kommentálva a cselekvést. Néha csinálta ezt, és valahányszor rajtakapta magát, azonnal abbahagyta. Az épület belsejére a drága otthonok csendje telepedett. Ez azt jelentette, hogy a ház rendben van, stabil, szervei boldog harmóniában működnek. A központi légkondi lélegzetvétele, a drága hűtő ébersége, az időt majdnem tökéletes összhangban mutató digitális kijelzők megbízható intelligenciája. Az előre beprogramozott időpontban majd bekapcsolnak a kinti fények.

A háznak szinte nem is volt szüksége emberekre.

A padlót széles parkettalapok borították, melyekhez az alapanyagot egy régi, uticai pamutfeldolgozó gyár deszkái szolgáltatták, és olyan hibátlanul simultak egymáshoz, hogy alig recsegtek, alig nyöszörögtek. Az ablaküvegek olyan tiszták voltak, hogy havonta egyszer valamilyen közönséges madár elszámította magát, és törött nyakkal hanyatlott a gyepre. Úgy tűnt, érkezésüket megelőzően járt itt valami hatékony munkaerő, hogy felhúzza a redőnyöket, letekerje a hőszabályozót, vegytisztítóval lesikáljon minden felületet, kiporszívózza még a kanapé réseit is, felszedegesse az organikus kék kukoricából készült tortillachipsek morzsáit és a kallódó tízcenteseket. – Nagyon kellemes.

Amanda még a küszöbön levette a cipőjét; fontosnak tartotta, hogy az ember rögtön a bejáratnál megszabaduljon a lábbelijétől. – Gyönyörű. – A honlapra feltöltött fényképek ígérete teljesült: a tölgyfaasztal felett függőlámpák lógtak, hátha az embernek pont éjjel támadna kedve egy kirakóssal bíbelődni; a szürke márvánnyal borított központi konyhasziget ideálisnak tűnt tésztagyúrásra; az ablak melletti iker mosogató a medencére nézett, a sütő fölé pedig rézcsapot szereltek, hogy ne kelljen elmozdítani a fazekat, ha az ember vizet akarna engedni bele. A ház tulajdonosai elég gazdagok voltak, hogy figyelmük mindenre kiterjedhessen. Amanda már látta lelki szemei előtt, ahogy a mosogatónál éppen edényeket súrol, miközben odakint Clay a grillsütőnél állva sörözget, és fél szemmel a medencében vízi fogócskát játszó gyerekeket figyeli.

– Kimegyek a csomagokért. – A mögöttes szándék nyilvánvaló volt; férje arra készült, hogy rágyújtson, káros szenvedélyét hiába is próbálta titokban tartani. Amanda felfedezőútra indult a házban. Volt egy nagyszoba, benne tévével, üvegajtaja a teraszra nyílt. Két, kékes árnyalatok által dominált, kisebb hálószoba, köztük egy mindkettőből megközelíthető, dupla mosdótálcás fürdő. Egy gardrób, benne strandtörölközőkkel és egy mosó- és szárítógéppel. Egy fekete-fehér, hétköznapi strandjeleneteket ábrázoló fényképekkel díszített, hosszú folyosó, amely a fő hálószobához vezetett. Mindez nemcsak ízléses, de átgondolt is volt: a fa ládikó, melybe el lehetett rejteni szem elől a mosószer műanyag flakonját, a szappantartóként szolgáló, jókora kagylóhéj, melyben már ott várt egy friss szappantömb, csomagolásostul. A fő hálószoba ágya extra méretű volt – olyan hatalmas, hogy képtelenség lett volna a lépcsőfordulókon át felcipelni Amandáék harmadik emeleti lakásába. A hálóból nyíló fürdőszoba hófehér volt (a csempe, a mosdókagyló, a törölközők, a szappan, egy eleve fehér kagylókkal teli tál), kielégítve a tisztaság iránti elemi vágyat, melynek része, hogy az ember kizárja a tudatából saját széklete valóságát. Az egész lenyűgöző volt, és csak napi 340 dollárba került, plusz takarítási díj és visszaigényelhető biztonsági óvadék. A háló ablakából Amanda látta a gyerekeit, ahogy máris vízlepergető fürdőruhájukba bújva rohannak a medence békés, kék víztükre felé: Archie-t hosszú, szögletes ízületű végtagjaival, alig domborodó mellkasának rózsaszín bimbói között pelyhedző, barna szőrszálakkal; és a kerekded Rose-t szökdécselve, göndör babahajával, szeméremdombja íve fölött a combtőnél alig megfeszülő, pöttyös, egyrészes fürdőruhájában. Megelőlegező örömkiáltást hallatva, vidám csobbanással vetették magukat a vízbe. A hang hatására valami megriadt a közeli erdőben, és a nő látóterébe rebbent a fák takarásából: két megtermett, ostoba vadpulyka, melyeket megzavartak a betolakodók. Amanda elmosolyodott.

3

Amanda magára vállalta a bevásárlást. Idefele láttak egy élelmiszerüzletet, csak vissza kell mennie azon az úton, amelyen idejutottak. Lassan hajtott, az ablakokat lehúzta.

A bolt steril volt, fehér fény árasztotta el, sorai szélesek voltak. Amanda vett joghurtot és áfonyát. Pulykafelvágottat, teljes kiőrlésű kenyeret, szemcsés, agyag színű mustárt, majonézt. Burgonya- és tortillachipset, meg egy üvegnyi korianderes salsa szószt, pedig Archie utálta a koriandert. Biovirsliket, hozzá olcsó kifliket és azt a fajta ketchupot, amit általában mindenki más is. Hideg, kemény citromokat, szénsavas ásványvizet, Tito’s vodkát és két üveg bort, darabját kilenc dollárért. Szárított spagettit, sózott vajat meg egy szem fokhagymát. Vastagra szelt bacont, kilós lisztet, valamint egy tizenkét dolláros juharszirupot, melynek csiszolt üvege akár valami bóvli parfümé is lehetett volna. Fél kiló őrölt kávét, ami olyan erős volt, hogy a vákuumcsomagoláson keresztül is érezte az illatát, mellé pedig egy csomag újrahasznosított papírból gyártott, négyes méretű kávéfiltert. Számít a környezetvédelem? Neki nagyon is! Vett három tekercsnyi papírtörlőt, meg naptej-sprét és aloét, mivel a gyerekek az apjuk sápadt bőrét örökölték. Flancos rágcsálnivalót, amit az ember vendégeknek tartogat, Ritz kekszet – mindenki kedvencét –, és omlós fehér cheddar-sajtot, extra sok fokhagymás humuszt, egy rúd szalámit, meg egy zacskónyit abból a fajta répából, amit addig ráznak ide-oda gyárilag, amíg gyerekujjnyi méretűre nem kopnak. Több csomagnyi Pepperidge Farm márkájú sütit, másfél liternyi jégkrémet a Ben & Jerry’s politikailag korrekt fajtájából, egy doboz Duncan Hines-féle sárga tortaalapot, és ugyanettől a gyártótól egy piros kupakos, csokoládébevonatot tartalmazó tubust, mert szülőként tudta, a nyaralások elkerülhetetlen esős napján kiválóan el lehet molyolni egy órát egy dobozos torta elkészítésével. Vett két érett cukkinit, egy zacskó zöldborsót és egy fej fodros kelkáposztát, ami olyan sötétzöld volt, hogy már szinte feketének tűnt. Egy üveg olívaolajat, egy doboz Entenmann’s-féle, kekszreszelékes fánkot, egy fürt banánt, egy zacskó fehér húsú nektarint és két műanyagkosár epret, egy tucat barna tojást, egy csomag előre megmosott spenótlevelet, egy műanyagdoboz olajbogyót, meg pár zizegő celofánba csomagolt, zöld márványeres, rikító narancssárga, termelői paradicsomot. Másfél kiló darált marhahúst, két csomag hamburgernek való, lisztes hasú húspogácsát, és egy befőttes üveg, helyben termesztett uborkát. Négy avokádót és három lime-ot, meg egy csokor érdes tapintású koriandert, pedig Archie utálta a koriandert. Mindez több mint kétszáz dollárjába került, de most nem számított.

– Segítene kivinni ezeket a kocsihoz? – Az élelmiszereket papírzacskókba pakoló fiatalember talán középiskolás lehetett, talán nem. Sárga pólót viselt, barna haja volt, és összességében valahogy szögletesnek tűnt, mint akit egy fatuskóból faragtak ki. Ahogy Amanda nézte a dolgos kezét, valami megmozdult benne, de a nyaralások már csak ilyenek, ugye, kéjvágyat oltanak az emberbe, elhitetik vele, hogy bármi lehetséges,

akár egy olyan élet is, ami merőben eltér a megszokottól.

Amanda lehetett volna akár egy Mrs. Robinson, aki a szupermarket parkolójában smárol egy későkamasz fiúval. Vagy csak egy a számtalan nagyvárosi nő közül, aki túl sok pénzt ver el túl sok élelmiszerre.

A fiú, vagy talán férfi a bevásárlókocsiba helyezte a zacskókat, és követte Amandát a parkolóba. A csomagtartóba pakolt mindent, amiért egy ötdolláros lett a jutalma.

Miközben a motor üresben járt, Amanda megnézte, van-e internete, és a beérkező e-mailek (Jocelyn, Jocelyn, Jocelyn, az ügynökségük igazgatója, egy ügyfél, valamint két köremail a fő projektmenedzsertől) láttán érzett endorfinlöket majdnem olyan izgató volt, mint az eladófiúról szőtt képzelgése.

A munkahelyén nem akadt semmilyen fontos fejlemény, de azért jobb volt biztosan tudni, mint aggódni, hogy hátha mégis. Bekapcsolta a rádiót. Félig ismerős szám csendült fel. Megállt a benzinkútnál, és vett Claynek egy doboz cigit, elvégre nyaralnak. Aznap éjjel, a hamburger, a hot dog és a grillezett cukkini, a sütireszelékkel megszórt jégkrém és esetleg némi szeletelt eper után talán majd dugnak. Nem szeretkeznek, hiszen az otthonra való, a nyaraláshoz a dugás illik: izzadtan és fülledten kefélnek valaki más izgatóan idegen Pottery Barn ágyneműjében, hogy aztán kimenjenek a szabadba, és a fűtött medencébe csobbanva hagyják, hogy a víz tisztára mossa őket, miközben egyik cigit szívják a másik után, és olyasmikről beszélgetnek, amiről ennyi év házasság után szokás. Anyagiakról, a gyerekekről, az ingatlanvásárlás hagymázas álmáról (de jó is lenne, ha vehetnének egy ehhez hasonló házat!). Vagy egyáltalán nem beszélgetnek – ez is a hosszú házasság egyik szépsége. Helyette tévéznek. Amanda visszahajtott a fehérre mázolt téglaházhoz.

Hírlevél feliratkozás
Kapcsolódó cikkek
...
Beleolvasó

A hétköznapi választások tétjeiről szól Forró Bence első novelláskötete

Szabados Ágnes kiadója, a Libertine adta ki Forró Bence televíziós műsorvezető első kötetét. A Variációk boldogtalanságra történeteit a kaleidoszkópszerűen összeálló motívumok teszik egységes univerzummá. Olvass bele!

...
Beleolvasó

A múlt hosszú árnyékot vet az otthonukból elszökött ikerlányok életére

Brit Bennett regényében a tizenhat éves fekete ikerlányok elszöknek az álmos kisvárosból, ám hamarosan megszakad köztük a kapcsolat. Hiába ékelődik azonban a testvérek közé sok kilométer és hazugság, sorsuk később újra összefonódik. Mutatunk egy részletet A halványuló félből.

...
Beleolvasó

Sally Rooney író hőse egy tengerparti faluban keresi a boldogságot

Megjelent Sally Rooney harmadik regénye, a Hová lettél, szép világ, amely ezúttal is a milleniálok szerelmi életével, társadalmi- és egzisztenciális problémáival foglalkozik. Olvass bele!

...
Kritika

Colson Whitehead új regénye megmutatja, milyen régre nyúlik vissza a Black Lives Matter-mozgalom

Dílerek, gyilkosok, stricik, rablók, maffiózók és mindent átitató korrupció – Colson Whitehead új regénye a 60-as évek Amerikájának legsötétebb bugyraiba viszi az olvasót, közben pedig árnyalt képet ad arról, milyen alapokra épült az a csillogó New York, amelyet ma ismerünk. A Harlemi kavarás a hét könyve. 

Szerzőink

...
Bányász Attila

Az utolsó párbaj didaktikus tanmesébe fojt egy középkori botrányt

...
Rezek Bori

Művészet, anyaság és patriarchátus: beleshettünk Elena Ferrante és Marina Abramović privát levelezésébe 

...
Sándor Anna

Irene Solà: A történetmondás egyfajta DNS, ami korokon át öröklődik

A hét könyve
Kritika
Colson Whitehead új regénye megmutatja, milyen régre nyúlik vissza a Black Lives Matter-mozgalom
...
Nagy

Irene Solá: Mindig az van fölényben, aki elmondhatja a történetét

Az Énekelek, s táncot jár a hegy líraisága, a nézőpontokkal való izgalmas játék, a történetmondás lehetőségei és a női elbeszélők is szóba kerültek a hatalmas érdeklődésre számot tartó beszélgetésen a Margó Fesztivál harmadik napján. A teltházas Világirodalmi Színpadon a katalán írót Ruff Orsolya kérdezte.

Még több olvasnivaló
...
Nagy

Kreatív Európa: Azért, mert egy gyerek beszél, ez a te történeted is

Folytatódik Kreatív Európa című sorozatunk, amelyben a kortárs európai irodalomból válogatunk. Most olyan hangsúlyozattan nem ifjúsági irodalomhoz tartozó könyveket ajánlunk, amik egy-egy gyermek vagy kamasz nézőpontjából mesélnek.

...
Kritika

A kisfiúk, akik páncélt öltöttek, hogy túléljék a gyerekkorukat

Alex Schulman megrázóan mutatja be a testvéri kapcsolatok bonyolult dinamikáját, a gyerekek sóvárgását a szülők szeretetéért és a túlélési stratégiákat, ha a gondoskodás kiszámíthatatlan, sőt, életveszélyes. A túlélők a hét könyve.

...
Nagy

Enyedi Ildikó: Női rendezőként szerettem volna megengedni magamnak a lovagiasság luxusát

Füst Milán 1942-ben megjelent regényéből, A feleségem történetéből készített Enyedi Ildikó nagyjátékfilmet. Férfiképről, Európáról és Füst-olvasatáról is beszélgettünk vele.

...
Nagy

Alex Schulman: A fájdalmat használtam fel az íráshoz

Alex Schulman A túlélők című családregénye újabb színt ad a skandináv irodalom magyar nyelvű kínálatához, bizonyítva, hogy nem csak a bűnügyi regényekhez értenek az északiak. Schulman a nemzetközi könyvpiacon ezzel a könyvével debütált, nem is akármilyen sikerrel: több mint harminc országban adták ki a könyvét. Interjú.

...
Nagy

Jennifer Teege: Nincsen olyan, hogy náci gén

Jennifer Teege 38 évesen fedezte fel, hogy a náci lágerparancsnok, a szadizmusáról elhíresült Amon Göth unokája. A felismerés sokkjától a múlt feldolgozásának útját egy nemzetközi sikerű, megrázó könyvben írta meg. Interjú.

...
Kritika

Juan Gabriel Vásquez Kolumbiájában nem a mágia, hanem az erőszak tombol

Juan Gabriel Vásquez a jelenkori latin-amerikai írónemzedék egyik legjelesebb képviselője, Dalok a tűzhöz című kötete pedig bizonyos szempontből könnyed belépő az életműbe: egyszerre tartalmaz régi és új írásokat, de mindegyik központi eleme a Kolumbia múltjától és jelenétől is elválaszthatatlan erőszak. A hét könyve.