Ancsel Éva, a neves filozófus, legendás tanáregyéniség 1989‒1990-ben magnóra mondta az életét lányának, Gimes Katalinnak. A beszélgetések rendszertelenül folytak, s céljukról ‒ mintegy tabuként ‒ anya és lánya sosem beszélt. A vállalkozás végül töredékben maradt, de Ancsel Éva életének első, csaknem harminc évét ‒ az 1950-es évek közepéig, így a nyilas hatalomátvétel idejének történéseit is ‒ többé-kevésbé részletesen feltárja. Emellett fennmaradt egy magnóra mondott vallomása a férjéről, Gimes Imre újságíróról.
Ezek a szövegek indították arra Gimes Katalint, hogy könyvet állítson össze az édesanyjáról. Először olvasható itt Solymosi Zsuzsa szociológus mélyinterjúja, amely egy elsőgenerációs értelmiségieket kutató vizsgálat keretében készült 1979-ben. A továbbiakban néhány rádióműsor szövege és a korabeli sajtóban megjelent tematikus beszélgetések kaptak helyet:
Ancsel Éva ezekben irodalomról, zenéről, pszichológiáról, oktatásról, a média szerepéről beszél.
Szuggesztív előadói stílusa, árnyalt, plasztikus, nemegyszer önironikus fogalmazásmódja e beszélgetéseket ‒ filozófiai műveihez és nevezetes „bekezdéseihez” hasonlóan ‒ rendkívül élvezetes olvasmánnyá teszi. A lapokon felbukkannak a korszak ismert gondolkodói, az egyetemi élet és a politika szereplői, s reflektorfény vetül a hosszú 20. század rettenetes sötét és szürke korszakaira. A kötet a Magvető Tények és tanúk sorozatában jelent meg.
Bekezdések életemről ‒ Beszélgetések Ancsel Évával (részlet)
Október 15-én, amikor a nyilasok átvették a hatalmat, akkor az apám lépett. A Kárpáthy családhoz – nyugalmazott rendőrezredes volt, té-há-ipszilonnal írták a nevüket – menekültünk aznap, október 15-én. Még azon az éjszakán, szóval, azt hiszem, hogy odaérkezésünk után egy órával valaki följelentett bennünket, mert egy éjszakát se aludhattunk ott,
éjféltájban már jöttek a nyilasok.
Kik voltak Kárpáthyék? Honnan ismerte apád őket? És miért bízott bennük?
Azt tudod, hogy a Kárpáthy Gyula manapság ide szokott jönni hozzám, és szívességeket kér. Lecsúszott arisztokrata család volt, és Kárpáthy Gyula feleségének a húga nálunk alkalmazottként – nem háztartási alkalmazottként, hanem ilyen kisasszonyként, így hívták ezt – dolgozott egy időben, innen ismertük a családot. Na most a Kárpáthy Gyula, ez a bizonyos ember, aki mostanában is jár hozzám, 1944-ben, amikor már biztos volt, hogy a háború elveszett, elkezdett ilyen formális ellenállási tevékenységet, szóval röpcédulákat gyártani, hogy előkészítse a jövőjét. Ezt sokan csinálták. Olyannyira, hogy ugye október 15-én mentünk oda, és akkor ő azonnal bevont engem, hogy segítsek gépelni. Akkoriban egy acéllap volt az irattartóm, amire egy nagy csipesszel rá lehetett tűzni a papírt.
Ez még abból az időből származott, amikor sokat betegeskedtem, és ágyban írtam.
Úgyhogy azokban a pillanatokban, amikor a nyilasok bejöttek a lakásba, az asztalon ott hevert ez az acéllap, rácsipeszelve egy röplap. Nem találták meg, mert én odamentem, levettem a röplapot, és becsúsztattam a ruhák közé.
Biztos vagy benne, hogy nem gondolta komolyan, nem volt ellenálló? Mi volt azon a röpcédulán?
A szokásos szövegek: független Magyarország. Lázas sietséggel, azt hiszem, a német megszállás után pár hónappal, szóval a nyilas uralom előtt talán egy hónappal kezdte el ezt a tevékenységet. Nem is ítélem el érte, elég volt neki az arisztokrata származás.
Nem tudod, ki jelentett föl benneteket?
Biztosan nem ők, mert Kárpáthy Gyulát elvitték velünk együtt.
Csak őt azonnal, egy vagy két nap után kieresztették.
Végül is titeket fegyverrejtegetésért tartóztattak le.
Na itt lép be a komikum. Igenis komikum. Számolj vissza, hogy az apám hány éves volt. 1882-ben született, 1944-ben hatvankét éves volt. Aztán ott volt az anyám meg a két leány, a nővérem és én, és abban a lakásban volt legalább ötven puska. Fegyvergyűjtemény volt, lógtak az előszobában, nem voltak elrejtve. Na most ez komikus, hogy az Ancsel család fegyverrejtegető, még azt is mondták, hogy persze, sarokház, az ablakból milyen kitűnően lehetett volna lőni.
Ez hol volt?
A Ráday utcában, azóta is iszonyodom az utcától, mert mind az ötven puskát ötünknek – mondom, a fiatal Kárpáthy Gyulát is velünk vitték el –, a hátunkon kellett vinni. Képzeld el az anyámat vagy akár engem, megrakva puskákkal [nevet]. Csoda, hogy nem lincseltek meg az utcán. Mint fegyveres ellenállók lettünk letartóztatva, ráadásul mint zsidók [nevet] és fegyverrejtegetők, akik annak a sarokháznak abból az ablakából akartak lőni.
Szóval nem voltunk közönséges zsidó foglyok.
Na most ennek megfelelően – azt hiszem, hogy a negyedik emeleten volt ez, igen, mondjuk, de magasan – képzeld el, hogy végig a lépcsőházban sorfalat álltak a nyilasok. Ez is komikus. Hát kirendeltek legalább háromszáz nyilast [nevet] a mi tiszteletünkre, és a ház körül volt véve fegyveresekkel [nevet]. Bekerítették ezt a Ráday utcai házat a mi tiszteletünkre. És sorfal állt, végig fegyveres katonák.
Na most – ez szokvány dolog – azt mondták nekem: Öltözzön! – Akkor én odébb akartam menni, hogy fölöltözzek, és mondta a nyilas: Itt öltözzön! – Szóval hogy vetkőzzek le meztelenre előtte, és úgy öltözzek fel. Azt muszáj elmondanom: fekete egyenruhát viseltek, sose láttam azelőtt nyilast, így amikor felébredtem, és megláttam a fekete egyenruhát, azt gondoltam, hogy mentők. A mentők ma is fekete ruhát viselnek, azért ez is komikus félreértés volt, mentőket látni a nyilasokban. Nem. Semmi rettegést nem éreztem, hiszen mondom, első mozdulatom volt a röplap eltüntetése. Felöltöztem.
Nagyon nehezek voltak azok a puskák.
El kellett cipelnünk a Ráday utcából a Mester utcai nyilasházba – az egyik legvéresebb nyilasház volt, ezt már utólag tudom –, ahol fölvittek az első emeletre, és betuszkoltak egy szobába, mondjuk akkora volt, mint ez a kis szoba. Voltunk harmincan, és falhoz állítottak. Felemelt kézzel, arccal a falnak. Nem tudok mást mondani, mint azt, hogy teljesen nyugodt voltam, szóval leszámoltam. Ez az, amit Hollós, a nagy pszichiáter ír, hogy végtelen rezignáció lett úrrá rajta a Duna-parton. Hát megölnek, egy pillanat az egész. Az apámat bevitték vallatni, mert átkutatták a lakást, és nem találtak se aranyat, se semmit. Fölbontották a végrendeletét, és én meg voltam győződve, hogy az apámmal már végeztek. Állni nem volt nehéz. Egy kis ábránd végigfutott a fejemen, nagyon erősen emlékszem erre, hogy de jó lenne, ha lágerbe vinnének. Tudtam, hogy vannak lágerek, a lágerben van priccs, ott le lehet feküdni a priccsre, meg hát szóval az egy jó hely.
Miért? Mennyi ideig kellett ott úgy állni?
Hajnalig. Nos, az állás nem volt probléma, senkinek se jutott eszébe még az se, hogy a karját leeressze. Hajnalig. Hajnalban megtörtént a csoda. Megjött a VIII. kerületi nyilas parancsnok, elkezdett üvöltözni, hogy mi jogon tartják ezeket az embereket így, anélkül, hogy megvizsgálták volna az ügyüket. Úgyhogy leülhettünk a földre [nevet], és adtak nekünk almát. Ő osztott almát, továbbá ott találta az asztalon az apám fölbontott végrendeletét, és közölte, hogy végrendeletet csak közjegyző [nevet] jelenlétében lehet felbontani. Ilyen hapsi volt.
És ez is nyilas volt?
Nemcsak nyilas volt, de nyilas főparancsnok, VIII. kerületi főparancsnok. Dehát ez semmi, mert ezen a napon, tehát október 16-án nappal vagyunk, valamikor délben minket visszakísértek a csillagos házba. De azonnal, még aznap este újra elvittek. Ez egy kicsit rosszabb volt, ez a második. Szóval, először is egy, a Mester utcából ismert sötét, gonosztevő, állatarcú pasas jött értünk.
Mikor megláttam, hascsikarást kaptam.
Tehát én nem féltem, de a testem hasmenéssel reagált. Az állatok, ha veszélyhelyzetben vannak, kibocsátják a székletet, aminek mély biológiai értelme van: könnyítenek magukon, hát így is hívjuk ezt, és akkor könnyebben menekülnek. Ez egy ősi reflex. Megalázónak éreztem a hasmenést, mert hát én nem féltem, de a beleim igen. Itt is volt sorfal. Tehát visszavittek a Tanács körúti zsidóházba, és amikor megint visszajöttek értünk, itt is volt sorfal a lépcsőházban. De hát az semmi. Itt volt valami nagyon sötét dolog, este. Egy idős szomszédnővel vittek el, nem tudom, hogy miért csapták hozzánk, fogalmam sincs, cukorbeteg idős nő volt, és hát nem akárhogyan szállítottak el, hanem egy Wartburg nagyságú autó csomagtartójába préseltek be öt embert. Szóval, ez, ez… azt kell mondanom, hogy nem voltam a helyzet magaslatán ebben a csomagtartóban [nevet]. Szóval ez több volt a soknál, és bizonyos értelemben mégis a helyzet magaslatán voltam.
Ez a beteg asszony azt mondta nekem: Cukorbeteg vagyok. És be fogok kómálni. – Tudod, mi az. Megfogtam a kezét, és nyugtattam, hogy mindjárt odaérünk [nevet]. Ez is micsoda abszurd vigasz: tessék addig kitartani, nem lesz semmi baj. – De ez valami eszméletlen, egy vaksötét csomagtartó. Nem tudom, hogy a végtagjaink hogyan helyezkedtek el. Szörnyű, ez egy vagonnál is szörnyűbb, de rövidebb volt az út. Pasarétre vittek, a Jávor Pál villájába.[1]
Az volt a főhadiszállása a nyilasoknak, a Jávor-villa. Szóval én inkább a komikumot éreztem, amikor kiszedtek a csomagtartóból, és akkor az őr, a Jávor-villa őre, nyilas őr azt kérdezte a mi őreinktől: Jelszó? – s az azt felelte, hogy „lepedő” [nevet], s azt hiszem, akkor az apám szólalt meg: Vizes lepedőben visznek el innen? [nevet] És akkor a következő tartózkodási hely a Jávor Pál villájának dugig tömött szenespincéje volt, ahová lépcső vitt, de mi nem a lépcsőn mentünk, hanem [nevet] lerugdaltak minket. Hát nem csoda, hogy ezt az ember nem meséli el elejétől végig. kihallgatásokon. Én meg úgy döntöttem, hogy hát azért lehetőleg ne verjenek meg – nem féltem attól, hogy elvernek, a legkevesebb, hogy valakit elvernek, a csomagtartó rosszabb volt, mint egy verés, nem tudom –, de az megalázó annak is, aki ver engem. Megalázó aktus, hogy egy ember egy másikat megverjen, de nem terveztem.
[1] II., Pasaréti út 8. A szakirodalom a szomszédos, 10.-es számú villát is számontartja „főhadiszállás” gyanánt: a fegyvereket a 10.-ben tárolták, a 8.-ban egy ideig még Szálasi is bujkált (Ungváry Krisztián szíves közlése).
