A Gáza kapuja lélegzetelállító beszámoló arról, hogyan mentette meg egy izraeli nagyapa az unokáit 2023. október 7-én, amikor a Hamász nevű palesztin terrorszevezet megtámadta Izraelt. Amir Tibon a feleségével lövések hangjára ébredt a Nahal Oz nevű kibucban, ami a gázai határtól alig egy kilométerre található. A könyv nemcsak egy család menekülését beszéli el, hanem bemutatja a gázai határvidék múltját is, politikai rezsimjét és emléket állít a támadás áldozatainak is.
Amir Tibon Izrael egyik legnagyobb hírportáljának, a Haaretz díjnyertes újságírója. A Hamász októberi támadása után feleségével és két kislányával együtt evakuálták a Nahal Oz kibucből, jelenleg Észak-Izraelben élnek, egy átmeneti szálláson. Olvass bele a Libri kiadónál megjelent kötetébe!
Amir Tibon: Gáza kapuja - Az izraeli–palesztin konfliktus legsötétebb napja (részlet)
Fordította: Kövesdi Miklós
1.
„Itt vannak”
2023. október 7., 6.29
Először csak egy süvöltő hangot hallottunk. Rövid, hangos visítás hallatszott be a szobánk ablakán, ez jelezte, hogy tüzérségi gránát közeledik a házunk felé az égből.
Nem ébredtem fel azonnal. A túlvilági, de ismerős hang behatolt az álmomba.
Miri, a feleségem hamarabb felismerte a veszélyt.
– Amir, ébredj, aknagránát! – bökött oldalba.
Azonnal teljesen felébredtem, dolgozni kezdett az adrenalin. Mindketten kipattantunk az ágyból, egy szál fehérneműben kiszaladtunk a hálószobából, és a folyosón egyenesen a biztonsági szoba nyitott ajtaja felé rohantunk.
Egy másodperc, két másodperc, három másodperc. Elértük a szobát, és becsaptuk a súlyos vasajtót.
Épp csak körbeölelt a sötétség, amikor hatalmas robbanás rázta meg az épületet. Hajszálon múlott.
Az első robbanást követte egy második, majd egy harmadik és még sok másik. Aknavetők sortüzébe kerültünk, sűrű, halálos eső záporozott körülöttünk.
– Hallottál szirénát? – kérdeztem suttogva Miritől az elsötétült szoba ürességében.
– Csak azt hallottam, hogy mindjárt becsapódik – válaszolta. Nem szólalt meg a sziréna, csak a süvöltés figyelmeztetett minket.
Kezdtünk megnyugodni, ám ekkor egy újabb közeli robbanás rázta meg a falakat, majd még egy. Kék Torgoen órámra nézve láttam, hogy öt perc telt el, amióta a szobába menekültünk, és a gránátzápor nem enyhült.
Azóta, hogy kiugrottunk az ágyból, most először pillantottam a telefonomra, amit magammal hoztam a hálószobából. Tudni akartam, mi történt a lakóhelyünkön, a határvidéken, az országban. Egyértelmű volt, hogy valami szokatlan történt.
Meglepődtünk és össze voltunk zavarodva, de nem féltünk és határozottan nem estünk pánikba – akkor még nem. A Gázai övezet és Izrael határán elhelyezkedő kis, alig több mint százfős település, Nahal Oz lakóiként éltünk már át hasonló helyzeteket. Nahal Oz, amit az 1950-es évek elején alapítottak, alig egy kilométerre van a határkerítéstől, és így hivatalosan is ez a Földközi-tenger partján lévő palesztin enklávéhoz fekvő legközelebbi izraeli település.
Nahal Ozt zöldellő földek és gyönyörű tájak veszik körül, de az utóbbi évtizedekben az egyik leggyakrabban támadott izraeli területek egyikévé vált: a gázai terroristacsoportok rakéták ezreit lőtték ki rá.
Aki itt él, hozzászokik, hogy néha rakéta- és gránáttűzbe kerül.
Nahal Oz sajnos nem élvezi az Izrael nagy részét lefedő Vaskupola nevű rakétaelhárító rendszer védelmét: olyan közel vagyunk Gázához, hogy a rendszer központi egységének nincs elég ideje kiszámolni egy becsapódó lövedék útvonalát.
Nahal Ozban és a Gázai övezet szomszédságában található többi település minden otthonában található egy speciális helyiség, egy vastag betonfalakkal rendelkező, föld feletti bunker, amely elvileg ellenáll a gránátrobbanásoknak, és bizonyos típusú erősebb rakétáknak is. Abban a bizonyos biztonsági szobában, ahová bemenekültünk, egy fémlemezzel el lehet takarni az ablakot, és így a gránátrepeszek nem tudnak berepülni rajta, és az ajtó is ellenáll a repeszeknek. Ennek a szabvány biztonsági szobának nyilvánvalóan védelmi funkciója van, de a határon élő szülők többsége egy másik célra is használja: itt térnek nyugovóra a gyerekek.
Nahal Oz annyira közel van Gázához, hogy amikor kilőnek rá egy aknagránátot, hét másodperced van az óvóhelyre jutni. Ha bent vagy a házban, ez azt jelenti, hogy berohansz a biztonsági szobába, és becsapod az ajtót. A kisgyerekes családok számára egyértelmű a választás: ha éjjel vagy hajnalban aknatámadás éri a házukat, sokkal jobb, ha a szülőknek kell a gyerekszobába szaladniuk, mint fordítva.
Úgy tűnt, a két lányunk eddig mit sem érzékelt az egészből. Galia, szőke, kék szemű háromévesünk békésen aludt, a kedvenc babáját szorongatva. A kishúga, az egy év kilenc hónapos Karmel egy pillanatra felemelte a fejét, és álmos szemével ránk nézett, amikor beviharzottunk az ajtón, de aztán megtalálta a cumiját, és visszaaludt.
Nem először fordult elő velük, hogy a szüleik berohannak a szobájukba, miközben a háttérben robbanások hallatszanak. Sosem kerítettünk nagy feneket neki, így őket sem érdekelte különösebben. Része volt mindannyiunk életének – ilyen őrültek a mindennapok Izrael határvidékén.
Potyogtak körülöttünk a tüzérségi gránátok, de mi biztonságban éreztük magunkat a szobában a zárt, vastag ajtó és a fémlemezzel védett ablak mögött. Ez egy sima téglalap alakú vaslemez volt, pont akkora, mint a nyílás a betonban, és zsanérokkal rögzítettük a falhoz. Többnyire nem tettük rá az ablakra, hiszen azt akartuk, hogy a lányok élvezhessék a napsütést és a friss levegőt a gyerekszobában, de szükség esetén pillanatok alatt el lehetett fedni vele az ablakot: azon a reggelen is ezt tettük, amint beléptünk a szobába.
Miután becsuktuk az ajtót, és behajtottuk a vaslemezt, koromsötét lett a szobában. A telefonunkkal világítottunk. Letelepedtünk a földre, hogy kivárjuk a támadás végét. Alig ültünk le, megnéztük a híreket a telefonunkon, és megtudtuk, hogy a Hamász, a Gázát irányító palesztin terroristaszervezet nemcsak minket támadott meg, hanem Izrael-szerte több tucat települést is rakétákkal és aknagránátokkal lőttek. Reménykedtünk, hogy a lányok tovább alszanak még az ágyukban, de abban biztosak voltunk, hogy nekünk véget ért az éjszaka.
El kellett kezdenünk csomagolni.
Kilenc évvel azelőtt, 2014. augusztusában érkeztem először Nahal Ozba. Izrael és a Hamász, amely hét évvel korábban az irányítása alá vonta Gázát, hosszú, véres háborút vívott egymással azon a nyáron, én pedig akkori lakóhelyemről, Tel-Avivból autóztam le a gázai határhoz, hogy a harcokról tudósítsak. Újságíróként láttam már háborút Szíriában, Ukrajnában és az iraki kurd autonóm területen, így aggasztó volt látni, hogy otthonomtól, Izrael közepétől csupán egy órára dúl a pusztítás.
Mielőtt Nahal Ozba érkeztem, egy médiában dolgozó ismerősömtől megkaptam egy Itaj Maoz nevű illető számát. Egy az ötvenes évei elején járó farmer volt, aki az erős bombázások dacára ott maradt a nyárra, és vállalta, hogy körbevezet. A lakosok többségét evakuálták Izrael más területeire a Hamásszal vívott háború miatt, így amikor találkoztam az Itaj nevű, szelíden mosolygó, kopasz úriemberrel, és elkezdődött az idegenvezetés, azon kaptam magam, hogy egy kísértetvárosban sétálok.
Nahal Oz termőföldjei szó szerint a gázai határkerítésig érnek, és amióta létrejött a település, az itt élők rendíthetetlen kötelességtudattal művelik, szó szerint minden centijét felszántják, az utolsó barázdák csupán néhány méterre húzódnak Gázától. Ezek a földek általában gyönyörű látványt nyújtanak, de amikor aznap először mentem ki oda, más fényben láttam őket: teljesen tönkrementek, miután az izraeli hadsereg tankparkolót csinált belőlük. Egy gyümölcsöst leromboltak a katonai járművek, az öntözőrendszerek súlyosan megrongálódtak, és az egész vidéket szemét borította, volt ott minden a töltényhüvelytől az ételcsomagolásig.
Itaj azt mondta, nem haragszik a katonákra, akik tönkretették a földeket. Nem igazán volt választásuk, magyarázta. Csodálkozva hallottam, hogy Gáza népére sem haragszik, a háború ellenére.
– Nyilván haragszom a Hamászra, amiért lő minket, de nem haragszom a Gázában élő átlag palesztinokra – mondta. – Ők ugyanúgy szenvednek a háború miatt, mint mi.
A magam részéről osztoztam Itaj együttérzésében a gázai civilek iránt, de én kívülálló voltam. Ezzel szemben itt volt valaki a frontvonalról, aki megértően tekintett azokra, akik szó szerint a „másik oldalon” állnak, hetekkel azután, hogy folyamatosan lőtték a lakóhelyét. Tudtam, hogy Nahal Oz, akárcsak a gázai határ mellett található települések nagy része, erősen baloldali, liberális hajlamú, és a határvidék lakói az izraeli–palesztin béke leglelkesebb támogatói közé tartoznak. De ezzel együtt is megérintett Itaj Gázával kapcsolatos álláspontja, és nagy benyomást tett rám.
Amikor aznap este visszatértem Tel-Avivba, egyfolytában a Nahal Ozban tett látogatásomról beszéltem, hogy mennyire lenyűgözött a hely szépsége és az ott élők bátorsága. Mirinek is – aki akkor még a barátnőm volt – elmeséltem, milyen nagy hatással volt rám a hely, és a nyári háború utolsó heteiben többször megemlítettem a sajtóban is.
De ahogy teltek a napok, az újságírói munkám másfelé vitt. Elfeledkeztem Nahal Ozról. Aztán egy szörnyű tragédia ismét az izraeli–gázai határvidéknek erre a szakaszára terelte a figyelmemet.
A 2014. augusztus 22., pénteket megelőző napokban a Nahal Ozhoz hasonló, Gáza közeli településeken lakó családok visszaindultak az otthonaikba. A hadsereg sajtóközleményei alapján tévesen azt hitték, a háború hamarosan véget ér. Bár a fejük felett még röpködtek a rakéták, de úgy tűnt, az Egyiptom által vezetett diplomáciai tárgyalások sikeresnek bizonyulnak, egyesek pedig, miután két hónapja nem jártak az otthonukban, nem tudtak ellenállni a kísértésnek, hogy hazatérjenek.
De azon a pénteken, kora délután, aknagránát csapódott Nahal Oz főterébe. Egy parkolót talált el, a törmelékek berepültek egy közeli házba, és megöltek egy Daniel Tregerman nevű négyéves kisfiút. Be akart menekülni a család biztonsági szobájába, amikor megszólalt a sziréna, de megállt, hogy segítsen a kishúgának. A kislány és a család többi tagja életben maradt, Daniel nem.
Daniel Tregerman halálhírére az egész ország gyászba borult. Izrael több tucat katonát vesztett el a háborúban, és néhány civilt is, de Daniel volt Izrael legfiatalabb áldozata. Ez az aranyos kisfiú, akinek a képe kikerült minden nagyobb izraeli napilap címoldalára, egyike volt a háború utolsó áldozatainak: négy nappal a halála után tűzszünetet hirdettek, és a háború tényleg véget ért.
De Daniel lakóhelyét sokkal nagyobb fájdalom és veszteség érte, ami a háború befejezésével sem ért véget.
Nahal Oz egzisztenciális krízissel nézett szembe. A körülbelül száz családból több mint tizenöt – többnyire kisgyerekes – család jelentette be, hogy el akar költözni. Az elsődleges ok Daniel halála volt.
– Hogy magyarázzam el a gyerekemnek, hogy az ovis barátja miért nem jön át hozzánk többé? – kérdezte egy anyuka.
A település alapítói, akik ifjú, cionista idealistákként érkeztek ide az 1950-es évek elején, és látták, ahogy a kibuc növekszik, és közben nagyszülőkké váltak, féltek, hogy életük munkája odavész.
– Ez a hely tele volt gyerekekkel – mondta az egyikük akkoriban egy tévéinterjúban. – Nem azért jöttünk ide, hogy idősek otthonát építsünk.
Nahal Oz egy kibuc, ami egy speciális izraeli találmány. A héber szó azt jelenti „összejövetel”, és viszonylag kis közösségekre vonatkozik – többnyire háromszáz és ezer fő közöttiekre –, akik szocialista eszméken alapuló vagyonközösségben élnek. Az első kibucokat Izrael állam megalapítása előtt hozták létre, sőt az építőik előkészítették az ország megalapítását azzal, hogy házakat építettek, megművelték a földeket, és traktorjaikkal meghúzták a majdani Izrael határait.
Eleinte minden kibuc szigorúan szocialista volt, ami azt jelenti, hogy a közösség tagjai mind vállvetve dolgoztak, egyforma fizetést kaptak, és azonos lakhatási feltételek között éltek. Ám az 1980-as években Izrael 270 kibucának többségében elkezdődött a „privatizálás”, miután Izrael maga is a szocialista alapjaitól a kapitalista piacgazdaság felé mozdult el. Ez Nahal Ozra is igaz. A korai években a lakói a szocializmus eszméit követték. De amikor én jártam ott, a már privatizált kibucban – bár még mindig erős, összetartó közösség volt –, a lakóknak már nem volt kötelező mezőgazdasági munkát végezniük, és lehetett saját autójuk.
De ekkor, 2014 őszén ez a konkrét kibuc a túlélésért küzdött. Amikor Daniel Tregerman halála után sok fiatal család elköltözött, kérdésessé vált a település fennmaradása.
Ilyen előzmények után kaptam egy telefonhívást az izraeli kibucokat egyesítő ernyőszervezet, az országos Kibuc Mozgalom elnökétől.
– Hallottam, ahogy Nahal Ozról beszélt a háború alatt – mondta. – Szeretném, ha tudná, hogy most nagy szükségük van fiatalokra.
Anélkül, hogy kimondta volna, azt sugallta, fontoljam meg az odaköltözést, hogy erősítsem a közösséget.
Az első reakcióm határozott nem volt. Az újságírói munkám középpontjában általában Tel-Aviv és Jeruzsálem állt, Miri pedig épp hogy elkezdett szociális munkásként dolgozni az egyetem után. Még nem házasodtunk össze, de évek óta együtt voltunk, és voltak terveink a jövőre. Őrültségnek hangzott feladni egy tel-avivi lakást, hogy egy kibucban éljünk az ország határán. De a következő napokban a válaszom nemről kíváncsi talánra változott. Ekkor döntöttem el, hogy megosztom a gondolatot Mirivel.
Akárcsak a kibucot megalapító idealisták, Mirivel mi is cionisták voltunk a szó eredeti értelmében. Liberális, baloldali zsidóként a cionizmus egyvalamit jelentett számunkra: életben tartani Izraelt demokratikus zsidó államként. Ez volt a cionisták fő törekvése a huszadik század nagy részében. Bár a cionizmusnak mindig is voltak nacionalistább, jobboldali irányzatai, a kibucmozgalom mindig is mérsékelt álláspontot képviselt az izraeli–palesztin konfliktusban, évtizedek óta a kompromisszumkötést szorgalmazta, hogy zsidók és arabok közösen kijelölt határok mentén osztozzanak a földön – olyan határok mentén, amelyeket természetesen meg kell védelmezni.
Mirivel holokauszttúlélő családból származunk. A nagymamám tizenhárom évesen elveszítette a szüleit, menekült árvaként érkezett Izraelbe. Miri nagyszülei túlélték Leningrád 1941-es, náci ostromát, és egész hátralévő életüket az éhínségtől való félelemben töltötték, hiába voltak sikeresek a karrierjükben. Számunkra Izrael határainak megvédése nem a bevándorlással vagy bűnözéssel kapcsolatos modern politika tükröződése, hanem annak a zsigeri felismerése, hogy a határok védelme nélkül a világ egyetlen zsidó országa sem volna biztonságos, és hogy népünk sötét múltja alighanem megismétlődne.
Izrael állam első éveiben az ország vezetői, mint például David Ben-Gurion, abban hittek, hogy az olyan határ menti polgári települések, mint Nahal Oz, fontos szerepet játszanak az ország védelmi stratégiájában. Úgy vélték, hogy a katonai bázisokat könnyedén odébb lehet telepíteni, ha átrajzolják a határokat, a települések viszont – az óvodáikkal, iskoláikkal, kórházaikkal és otthonaikkal – ellenállóbbak. Ez döntő fontosságúvá tette őket Izrael számára, hiszen ellenséges szomszédok vették körbe, amelyek közül több is a legszívesebben eltörölte volna az új zsidó államot a föld színéről.
Mirivel osztottuk ezt a nézetet, bár abban is egyetértettünk, hogy hosszú távon csak úgy garantálható Izrael tényleges biztonsága, ha békét köt a szomszédjaival, elsősorban a palesztinokkal, akikkel évtizedek óta háborúban állt, és akik közül sokan a mai napig izraeli katonai megszállás alatt élnek.
