Az Amikor a kukák világgá mentek címet viselő antológiában ma élő szerzők örökítik meg azt, hogy ők miként gondolkodnak napjaink legégetőbb kérdéséről, a környezetvédelemről, mindannyiunk közös otthona, a Föld sorsáról. A mese műfaja sok mindenre ad lehetőséget, de legfőképp arra, hogy cselekvésre buzdítson, példákkal és történetekkel inspiráljon bennünket.
A könyvben sok különféle nézőpont és értelmezés olvasható. Van, akit inkább az állatok iránti felelősségvállalás ihletett meg, van, aki szerint csodára is szükségünk van a változáshoz, és van, aki az apró, de szívből jövő tettekben lát megoldást. A könyv idén nyáron a Szívünk rajta egyik kiemelt könyve volt; akkor egyebek között azt írtuk róla, hogy a kötet nem is lehetne aktuálisabb, hiszen a koronavírus-járvány miatt mintha megtorpant volna a zöld fejlődés, és ismét elárasztottak mindent az egyszer használatos eszközök, műanyagok: "A kötet meséi pontosan ezért még jó darabig aktuálisak lesznek, és eltart egy darabig, mire kialakul a kötet címét is adó történet utópisztikus világa".
Ha lejjebb görgettek, mutatunk egy mesét a kötetből!
Szenderák Bence: RÓKÁK A KÖDBEN
Bölecz Lilla illusztrációjával
Kegyetlenül sütött a nap. Egy felhőfoszlány se volt az égen. A szél nem fújt. A madarak sem csicseregtek. Ha tehették volna, még a fák is árnyékba vonulnak a mozdulatlan hőség elől. Csak Bab és Beb hempergett a tisztás magas füvében. Rúgták-harapták egymást, morogtak és incselkedtek. Ha az egyikük elkalandozott, a másik azonnal támadásba lendült, és felülkerekedett figyelmetlen testvérén.
Ebben a délutáni álmosságban egyszer csak megjelent valami. Nesztelenül haladt az erdőben, lába alatt nem hajlott el egyetlen fűszál sem. Az odúkba, üregekbe, fészkekbe húzódó állatok bár nem látták, érezték, hogy itt van. Jár valami az erdőben, amitől félni kell. A fullasztó forróságban is felborzolódott hátukon a szőr, a toll, és kirázta őket a hideg. Ugyan eddig egymástól távol pihegtek, most összebújtak. A kölykök nyöszörögni kezdtek. Mintha rájuk borult volna a téli éjszaka.
Bab és Beb, a két rókakölyök azonban úgy belemerült a hancúrozásba, mintha egy másik világban lettek volna. Nem tűnt fel nekik, hogy egyszer csak megáll mellettük a valami, egy fekete alak.
– Mit kerestek itt? Mindig minden elrejtőzik előlem, ahogy azt én akarom. Ti miért nem? Hátborzongató hangon szólalt meg. Mindent betöltött az alvilági sziszegés. Talán csak a két kölyök fejében volt hallható, mert a valami meredten állt fölöttük, moccanatlanul.
A rókák egy pillanat alatt talpra ugrottak.
– Azt kérdeztem, miért nem bújtatok el, mint mindenki más.
Bab és Beb néma maradt. Beb ugyan szólásra nyitotta a száját, de nem jött ki hang a torkán.
– Nem baj, nem kell válaszolnotok. Azért jöttem, hogy magammal vigyem a fákat – folytatta az alak. – Szép nagy rétet hagyok itt nektek, sokkal több helyetek lesz játszani – azzal halk, jéghideg kacagásba kezdett, hátat fordított a kisrókáknak, és elsétált. Kecses nyugalommal intett minden egyes fának, ami mellett elhaladt. A fák lassan elhalványultak, hűs árnyékuk eltűnt, helyüket átvette a perzselő napfény. Nem maradt utánuk más, csak fekete üregek a földben.
Bab és Beb – mint a bűbáj alól szabadultak – lélekszakadva rohantak a rókalyukba, hogy beszámoljanak a fekete alakról és a fák eltűnéséről. A szülők komoran bólogatva hallgatták őket.
– Amióta az erdőben élünk, de már a mi nagyszüleink idejében is, a valami, vagy a Köd, ahogy mi hívjuk, minden nyáron kiharap egy darabot az erdőből. Régen kevesebb fát vitt magával, először csak a fáradtakat, a betegeket, de évről évre többet tüntet el. Már a legmagasabbakat, legerősebbeket, legszebbeket ragadja el. Csak sötét vermeket és fullasztó levegőt hagy maga után. Ezért ilyen csendesek az állatok nyáron.
– De hát hogy hagyhatjátok ezt? – fakadt ki Bab. – Tennünk kell valamit!
A szülők szomorúan mosolyogtak.
– A Köd szépen lassan felzabálja majd az erdőt, megállíthatatlanul. Amikor már nem lesz egyetlen fa sem, keresünk egy másik erdőt. Addig meg megpróbáljuk jól érezni magunkat. Nincs értelme harcolni. Nincs megoldás. Várunk.
Bab és Beb összenézett. Szemükben villogott a düh. Kiviharzottak a rókalyukból, ki a rétre. Hátuk mögött csönd telepedett a rókalyukra.
Még mindig élesen sütött a nap, de közeledett az este. Egy-egy madár már előbújt, csiripeltek, keresték az ismerős ágakat, a kedves árnyakat, a lombokat.
A két róka minden eltűnt fa helyét körbejárta, szaglásztak a fűben a Köd után nyomozva. Leszállt az éj, de ők még mindig vizsgálódtak. Már-már feladták, beletörődve a vereségbe, amikor a fejük fölött megszólalt a holló.
– Én tudom, hogy juthattok el hozzá.
A holló az erdő széléig vezette a két rókát, egy megfeketedett faajtóhoz. A faajtó fölött csupasz villanykörte égett.
– A túloldalon megtaláljátok a Ködöt. Sok szerencsét – mondta a madár, azzal elrepült.
A súlyos kapu nehezen nyílt, mindkettejük erejére szükség volt, hogy betolják. Egy kertben találták magukat. Friss volt és világos, kellemesen meleg. Ciripelést, döngicsélést hallottak. Szabályos sorokban nőtt a kukorica és a mák, káposztafejek gubbasztottak puha leveleiken. Vidáman himbálóztak a paradicsomok. A kerten túl azonban szürke épületek magasodtak. A fényes éjszakában sűrű füstoszlopok törtek az égbe, és a tücskök és méhek neszezésén túl a rókák most észrevették a messziről ideszűrődő hangokat – ritmikus kopogást és állandó, végeérhetetlen, monoton zúgást.
Nyikorogva bezárult mögöttük az ajtó. A zajra megmozdult az addig a bokrok közé hajló, fekete alak. A rókák láttán felegyenesedett. A Köd pár szem paradicsomot tartott a kezében.
– Mit kerestek itt? Nektek itt nincs helyetek.
– A fáinkért jöttünk! – válaszolt elszántan Bab és Beb.
– Azok a fák az enyémek. Szükségem van rájuk. Nélkülük ez itt mind… semmi – körbefordult, mutatva a kertet, a kéményeket.
A kisrókák erre támadásba lendültek. A Ködre vetették magukat, karmolták, harapták, ahol érték, karját, bokáját, nyakát. Az éjfekete kezek is küzdöttek, csépelték a puha, törékeny testeket. Aztán a dulakodás véget ért.
Döngicséltek a méhek, lengtek a kukoricaszárak az enyhe szellőben. Talán még madárcsicsergést is lehetett hallani. Beb nagy lassan feltápászkodott. Fáradtan, sántán elindult az ajtó felé. Az kitárult előtte.
A szülei nagyon megrémültek, amikor beállított a rókalyukba egyedül. Napokig aludt, mire el tudta mondani, mi történt. A felnőttek rémülten, álmélkodva hallgatták a bátor kisrókák harcát a Köddel az erdőért – mindannyiukért. Elsiratták Babot, de boldogok voltak, hogy a Köd nincs többé. Büszkék voltak a kölykökre, és hálásak voltak az áldozatért, amit hoztak.
Lassan véget ért a nyár. Lehullottak a levelek, aztán a hó is elolvadt, majd kiderült az ég, kirügyeztek a fák, és elérkezett az új nyár. Beb felnőtt, már a saját virgonc kicsinyeiről gondoskodott.
Egy nap a bokrok között szaglászott élelmet keresve a kölykeinek. Kegyetlenül sütött a nap, a bölcsebb állatok behúzódtak odvaikba, fészkeikbe a forróság elől. Ebben a délutáni álmosságban egyszer csak megjelent valami. Nesztelenül haladt az erdőben, lába alatt nem hajlott el egyetlen fűszál sem. Az állatok bár nem látták, érezték, hogy itt van. Teljes nyugalommal, eltökélten bújtak elő rejtekükből. Már nem volt mitől félniük.
