Véronique Mougin regényében megismerhetünk egy csodaszámba menő életet, amit vakvágányra vitt a történelem, de végül megmentett a szépség. Tomi tizennégy éves. Makacs, éles eszű, lázadó szellemű és huncut. Amikor felmászik kedvenc fája tetejére, lányokról fantáziál, és mindarról, amit el fog érni a jövőben. Zsidó lévén deportálják az édesapjával és a legjobb barátjával együtt. Hogy mentse az életét, azt állítja, ért a szabómesterséghez, ettől kezdve a csíkos rabruhákat kell megfoltoznia. Ami blöffnek indult, szerelem lesz első látásra: Tomi rájön, egyszerűen imád varrni, és e hivatás jelenti számára a kiutat.
Véronique Mougin: Ahol a tű átfér (részlet)
(ford. Tótfalusi Ágnes)
Magyarország
1944. április–május
A csodálatos selyem nagyon messziről, talán egyenesen
Kínából érkezett, holmi különös kitérők, a háború logikai
bukfencei nyomán – hiszen Kiss Herman csak
férfiruhákat varr – valahogy mégis átcsusszant a lánc
valamelyik háború szűkítette szemén. Hosszú vándorútja
végén megérdemelt volna legalább egy simogatást, de
miután megérkezett, apám különösebb hűhó nélkül
csomagolta ki. Egyméternyit kiterített belőle a
szabóasztalon, rásimítva a tenyerét, ahogy mindig is
szokta, mintha már kapná is elő a szabókrétáját, hogy
egyszerű zakóbéléssé alakítsa ezt a nemes vadat.
Hosszan fürkészte, nyilván megszokásból, le-fel siklott
rajta a tekintete, megfordította, majd felsóhajtott,
határozott mozdulattal feltekerte, és visszazárta a szürke
csomagolópapírba. Úgyhogy már nem is látszik a
hullámzó, ragyogó selyem, csak a tekercs két végénél
tűnik fel egy gyöngyházfényű, összepréselt villanás.
Igazán kár.
De most, hogy az anyag kiszabadult, gyűrött, hajlékony
hullámokat vet a szobában. Minden egyes legördülő
oldala egy hullám, amely felcsap, szikrát vet, majd lehull.
A padló szép lassan eltűnik a fodrozódó, hullámzó anyag
alatt – nagyszerű időtöltés, és olyan szép! Tiszta
szerencse, hogy apám szekrénye, amiben a
ruhaanyagokat tartja, még nem ürült ki teljesen. Egy
ollócsattintás, és most a pamutvászon árasztja el a
szobát, majd a len, a nyersvászon, emelkedik a tenger,
elő a csáklyákkal! Az én hajóm a csomagolópapíros
doboz. Gabi felmászik az asztalra, és megragadja a
mérőrudat. Ez a kis csipszar merészel kikezdeni velem?
Felkapom a leghosszabb ollót. És megindul a gyilkos
testvérharc a hullámok között. Ellenségem aprócska, de
merész, kemény csapást mér rám – orsókartácstüzet
zúdít a pofámra. A válaszom nem sokáig várat magára:
az öcsém homlokához vágom a gombostűs dobozt. A kis
színes fejek tucatjai szétszóródnak a hullámokban.
– A kiborult gombostű balszerencsét jelent –
trombitálja az öcsém.
– Ne hajtogasd itt apa ostobaságait, inkább védd
magad, vakarék!
– Majd meglátod, mit kapsz ezért, te nagy marha!
De az undorító kis törpe nem mer közelebb jönni a
gombostűk miatt, így jár, aki mezítláb támad a bátyjára.
Elbújik a próbababa mögé, de én egy sarokrúgással a
földre döntöm a hajóorrt díszítő szobrot. Teljes a
győzelem, örökös ellenségem jajgat, mint egy kisbaba,
hiszen az is. Győzött a tapasztalat, az erő és a
ravaszság! Az előszoba felől rohanó léptek hallatszanak:
itt az idő, hogy odafönt, a magasban keressek
menedéket.
Néhány pillanat, és már ki is vetem magam az
ablakon, és a saját fám tetejéről hallgatom a hosszú
üvöltést, ami félúton van a dühös sirály rikoltása és a
megsebzett bálna sípoló hörgése között. Egyébként az
egész szomszédság hallani fogja – Kiss Hermanból jó
hangosan szokott kitörni a harag. Hamarosan felbukkan
az anyám is, nesztelenül, mint mindig, hogy lecsillapítsa
apám indulatát, és eltüntesse a tengeri csata nyomait.
Zokszó nélkül szedegeti fel a földről a spulnikat, a
gombostűket, a vásznakat. Legfeljebb annyit mond majd
csendesen:
– Ezekben az időkben igazán nem kellene ilyesmiket
művelnetek…
Egyébként „ezekben az időkben” mindent
hanyagolnunk kellene: a verekedést, a játékot, sőt még a
fülünket sem lenne szabad megmozdítanunk – ugyanis
tegnapelőtt lerohantak minket a németek. Mostantól
fogva Magyarország is hozzájuk tartozik. Senki nem
tudja, mihez akarnak kezdeni velünk: hogy mindenünket
elveszik, vagy átköltöztetnek valahová – csak találgatni
tudunk. Én nem olyan vagyok, mint ez a vég selyem: még
soha nem voltam nagyon távol otthonról.
Ha tényleg útnak indulunk, az lesz életemben az első utazás.
Már mindenünket összecsomagoltuk, Oszkár bácsikám
tegnap magával vitte apám óráját meg a bársonyokat. Ma
este visszajön a pamut- és lenvászonvégekért, a
váratlanul érkezett selyemért, mindent el akar dugni, még
a méterrudat és az ollókat is. Ugyanis tart a kisajátítástól
és a fosztogatástól. De apám még ellenáll: rendben,
helyezze Oszkár bácsi biztonságba az anyagokat, de
arról szó sem lehet, hogy az imádott varrógépe, a
vadonatúj Pfaff, a mechanika és a fejlődés frigyéből
született technológiai gyöngyszem nélküle hagyja el a
házat.
– De még mindig megmaradnak a tűid – győzködi az
anyám.
Igen ám, de a tűknek nincs rotációs horgolótűje, és
nem hatolnak át úgy a bőrön, mint a vajon. A Pfaff 103
viszont igen. Ez a baj a modern holmikkal: ha sietve kell
távoznod valahonnan, nem tudod zsebre vágni őket.
Ó, hogy én milyen sokszor hallom: Tomi, ne csináld. És
mintha valami orkán kényszerítene, mégis csinálom.
Valószínűleg ilyennek születtem. Ne másszam fel a fára,
parancsolja az anyám, mert vigyáznom kell a ruhámra,
mert leesem, és eltörik a lábam, mert késő van, vár az
iskola. (Igazából az anyám soha nem parancsolgat.
Komolyan, könyörögve néz rám, és csendesen várja,
hogy a jóság, mint valami növényi nedv, elárassza a
bensőmet. És ha mégsem buzog fel bennem a jóság, az
égre emeli a tekintetét, mintha az a Valaki odafönt
tehetne érte valamit. Szélsőséges esetben megpróbál
beszélni velem, nagyon kedvesen, de mégiscsak a jó
magaviselettel, az udvariassággal, a tisztelettudással
hozakodik elő. És bennem van is tisztelet: nagy
tisztelettel kapaszkodom fel a fára.)
Ugyanis a fa direkt arra való. Olyan a törzse,
amilyennek egy fatörzsnek lennie kell: széles, érdes,
rovátkolt, majdhogynem lépcső, alacsonyan kinyúló,
vastag ágai szinte hívogatnak, hogy másszam fel rájuk,
majd rögtön szétágaznak, finoman, göcsörtösen, mint egy
vénember ujjai. Félmagasságban van egy rejtett
kanyarulat a lombok között; két-három indiánregénnyel
felszerelkezve, a macskával a térdemen iszonyatosan
boldog tudok itt lenni, nincs tanulnivaló, sem felmondani
való ima, sem tű, sem gyűszű, és senki, aki
megmérgezné az életemet. Odafent teljes a nyugalom.
Ráadásul, ha egy kicsit előrehajlok, akkor éppen rálátok a
széplányok házára. Látom, igaz, nem túl közelről, a kék
ajtót, ahogy meglebben egy ruha a küszöbön, néha egy
arcot, egy sietős kezet látok, amint kinyúlik a félig
behajtott ablaktáblán, karcsú kis kéz, egészen könnyű,
egészen fehér, majdnem olyan, mint egy galamb, vagy
valami ahhoz hasonló madár, de olyan galamb, ami
bagózik, merthogy a kéz most felkap egy cigarettát, és
meggyújtja. Aztán a csupasz kar megpihen az
ablakpárkányon a füstfelhőben, mozdulatlanul, csak a
csillogó körmök kopognak le egy képzeletbeli ütemet, öt
kedves körmöcske karcolgatja az ablakpárkány sötét
fáját. Éjfélig is el tudnám nézni a leesni készülő hamut és
az idegesen doboló ujjakat, de nem tart örökké az egész.
Egy férfi áll meg az ajtó előtt. A cigaretta eltűnik, kinyílik
az ajtó. A férfi besuhan, mint a léghuzat, és húsz perc
múlva kerül elő, olyan lazán, mintha a pékség ajtaján
lépne ki. És végre újra felbukkannak a kecses ujjak az
ablakban. Néha másmilyen az előtűnő kéz: vaskosabb,
rózsaszín, és sonkaként süpped bele egy blúz bő, fodros
ujjába, és én szomorúan fordítom el a tekintetemet – itt
már nincs több látnivaló. A macska felugrik a vállamra,
mintha azt mondaná: rengeteg hal van még a
tengerben… A nyakamba dugja a fejét, vigasztalón
dorombol, de a következő pillanatban már eliramodik a
konyha felé, ahonnan sajtos palacsinta illata száll. Két
lehetőség van: a macskám súlyos hangulatingadozásban
szenved, vagy a macskák szíve közvetlen
összeköttetésben áll a gyomrukkal.
Amikor kicsi voltam – az öcsém épp csak megszületett,
azok voltak ám a szép idők! –, Hugóval, Jánossal meg a
nagytesóikkal másztunk fel a fára, akkor még valamivel
alacsonyabb volt, könnyű volt beugrani a széplányok
házának a kertjébe. Tilos volt, de könnyű. Amikor a kék
ajtó kinyílt az első látogató előtt, előugrottunk, és azt
üvöltöttük: „A kurvákhoz, a kurvákhoz jááár!”, míg végül
az egész környék odagyűlt, és a nők is előjöttek, elég
kócosan. Ilyenkor sokkal közelebbről láttam őket, a
kecses kezüket, a fodrokat a ruhájukon, a tejfehér
bőrüket. És a vendéget is jó közelről láttam, a
tyúkkereskedő volt, az üvöltözésünk közben egészen úgy
nézett ki, mint a tyúk, amikor meglátja a konyhakést.
Nagyon jót nevettem rajta. Egyébként mindenki jót
nevetett, kivéve az apámat, tiszta szerencse, hogy már
egészen kicsi koromban is nagyon gyorsan tudtam futni.
Idén már aztán tényleg én is elmegyek a lányokhoz.
Legalábbis remélem. „Ezekben az időkben” már
semmiben nem lehet biztos az ember. Már majdnem
összegyűjtöttem hozzá az alapokat. De addig is a fa
lombjában megbújva kémlelem a célpontomat. Én vagyok
a fürkésző apacs, a komancs a fa lombjában, Lopakodó
Vipera, aki a kék ajtót lesi.
Már tizennégy éves vagyok, és
megfontolt, mint egy sziú indián: az életkor kiváltsága.
