Papp Ágnes: Vízidő [Képalá]

Part: A festékszagú piros lapáttal a festékszagú piros fémvödörbe megy a nedves, szottyadt agyagos föld. – Gyere be, lila a szád széle! Elég volt!

Víz: Fennmaradok, boldog vagyok. – Hajrá! Elkaplak, ne izgulj!  Már csak pár méter!

Égek. Motorcsónakot hazudtam. – Nyugi, Évi! Dehogy borulunk! Van egy evező is. Nyugi! Csak lerohadt ez a nyomorult tümmler. Ne csináld már! Milyen iszony? Ne kapaszkodj ilyen eszelősen. Na, na, hallod, na? Bedurrant! 

Kutya lesz- volt: – Nézd, hogy élvezi! Hagy’ maradjoon! – Jó, de rám ne számíts, hogy „buli van”, meg „bocs, későn jöttem haza, engedd ki reggel”. – Nem, esküszöm! Az enyém lesz! Nem lőcsölöm rád! /// – Hé, Drazsé, öregfiú! Csak állsz itt a vízben megadóan. Rázd meg magad! Hozd vissza! Hajrá! Legalább ugass! Ne, ne ballagj át még az örök túlpartra.

Mustra: – Aha, de az marad, az a nagyié volt. Oda meg majd a fiókos szekrényt tesszük. – Ugye nem gondolod, hogy ezt fogom nézni húsz évig?

Szabvány: – Ne már ebben a koszos vízben pancsoljon a gyerek! Azt a szart dobd ki, valami kínai vacak, nem EU-szabvány, szétvágja a vödörrel a kezét.

Lagzi: – Irénke, vállaljuk be a partra a lagzit! Majd a nászasszony besegít. 

Víztükör: – Ő ugyanaz, aki itt lapátolt, aki itt tanult úszni, aki itt volt szerelmes, aki itt futott a kutyával, aki itt táncolt a lánya esküvőjén, akit innen vitt el a mentő, aki még mindig férfi, de már a hírek szerinti krónikus, aki nem akarja, hogy kikössön érte az a ladik, amivel elment a Drazsé, aki még 16, néha 26 éves, csak a csomagolás gyűrődött meg, és aki maradna még, amíg vízszagot hoz a szél.